Társaság

Personal branding, énmárka-építés és társai: javarészt humbug?

Noah Berlatsky – Quartz
Ha az ember eggyé válik egy márkával, akkor az azt jelenti, hogy mindig, mindenhol felel érte. Egy tanár veszélybe sodorhatja az állását, ha egy olyan fotót oszt meg magáról, amin munka után iszogat. Egy vélemény kitwittelése bajba keverheti az embert, ha az ellentmond a személyes brandjének. Nem véletlen, hogy az olyan nagyvállalatoknál, mint például a Disney, PR-szakemberek egész hadserege felel a márkáért. A folyamatos üzenetközvetítés kemény munka.

A magánélet mint politikai stratégia

Vanessa Schneider – Le Monde (Párizs)
A közvélemény nem elégszik meg a jelöltek mondanivalójával és programjával, hanem azt is tudni akarja, hogy kik ezek az emberek. Ezt a politikusok is tudják, így a magánéletük most már a kommunikációjuk részét képezi. E tekintetben Kennedy elnöksége egyfajta választóvonalat jelentett. Ő volt az első, aki megértette, hogy politikai haszna válik abból, ha hagyja a feleségét, a kutyáját, a gyermekeit magánéleti helyzetekben fényképezni, még vakációzás közben is.

A celebkultúra nem veszélytelen kikapcsolódás, hanem az üzleti gépezet alattomos eszköze

George Monbiot – The Guardian (London)
Ahogy a nagyvállalatok kevésbé kézzelfoghatóvá és személytelenebbé válnak, egyre nagyobb szükségük van emberi arcokra, amik összekötik őket a fogyasztókkal. Ezeknek az embereknek az a feladata, hogy azt sugallják, a logó mögött az irodaházaknál és excel-tábláknál izgalmasabb dolgok is rejlenek. Kölcsönadják érdekes személyiségüket az általuk képviselt nagyvállalatnak. De abban a pillanatban, hogy átveszik a csekket, amivel a személyiségüket megvásárolták, ugyanolyan feldogozottá és értelem nélkülivé válnak, mint a termék, amit reklámoznak.

A tunéziai fiatalok nem hisznek az országukban

Sofiane Zribi – Leaders (Tunisz)
Úgy tűnik, hogy társadalmi helyzettől és iskolázottságtól függetlenül a tunéziai fiatalok kiábrándultak az országukból. Nem kívánják életüket a hazájukban folytatni. Nem a hazaszeretet vagy a nemzeti hovatartozás érzésének elvesztéséről van szó: szeretik az országukat, megvédeni is készek. De már nincsenek illúzióik. Az országuk már nem inspirálja őket, nem adja meg nekik a hitet, hogy itt érdemes a jövőbe fektetni. Biztos, hogy a színvonaltalan oktatás, az átgondolatlan programok is tehetnek erről. Mint ahogy az is, hogy az éveken át tartó diktatúra és a demagógia sikeresen elszakította azt a varázslatos fonalat, ami a gyermeket a szülőföldjéhez köti. A cél: elmenni innen. Nem csak a tehetősebb országok irányába. Sajnálatos módon sok fiatal választása esett Szíriára, Irakra, vagy Líbiára, hogy ott dzsihádista csoportokhoz csatlakozzanak.