A fehér felsőbbrendűség kultusza egyre inkább hasonlít egy öngyilkos szektára

sheet-music-w-e-naunton-h-j-w-gyles-white-australia-1910-739519-large

A “Fehér Ausztrália” c. nemzeti dal kottájának borítója 1910-ből. Forrás: Museums Victoria Collections (CC0 1.0)

Pankaj Mishra – The New York Times

A sebzetten fölényeskedő, identitáson alapuló geopolitika az egész világra súlyos veszélyt jelent.

Charles Henry Pearson kevéssé ismert ausztrál akadémikus 1893-ban megjelent, National Life and Character: A Forecast (Nemzeti élet és karakter: egy előrejelzés) című könyvében azt jósolta, hogy a “fehér embert előbb-utóbb félrelökik az útból” a sokáig alsóbb rendűként kezelt “sárga és fekete rasszok”. A legnagyobb fenyegetést Kína fogja jelenti. Pearson, aki mellesleg egy ázsiaiak lakta vidék kellős közepén lévő telepes gyarmaton aggodalmaskodott a fehér faj kihalása felett, úgy vélte, életbevágóan fontos megvédelmezni “a világ utolsó szegletét, ahol a magasabb rendű rasszok szabadon élhetnek és sokasodhatnak, a magasabb civilizáció érdekében.”

A faji önvédelemre vonatkozó előírásai nagy visszhangot keltettek a fehér angolszász közösség férfiai körében. Theodore Roosevelt, aki maga is azt a kényelmes, 19. századi, pszeudotudományos rasszista eszmét vallotta, miszerint a nem fehér emberek reménytelenül alsóbb rendűek, lelkesen jelentette Pearsonnak, hogy a könyve “mindannyiunkra nagy hatással van itt, Washingtonban.”

Az ezt követő években Nagy-Britannia, illetve Ausztrália, Kanada és az Egyesült Államok telepes gyarmatainak politikusai és tudósai együttesen kovácsolták a “magasabb rendű fajok” identitáson alapuló geopolitikáját. Mára ez a politika az utolsó, legkétségbeesettebb stádiumába érkezett: a veszélyeztetett fehér hatalom egzisztenciális aggodalmai egyre erősödnek a legnagyobb modern birodalom középpontjában és perifériáin egyaránt. “Korunk alapvető kérdése, hogy a Nyugatnak van-e elég akarata a fennmaradáshoz” – mondta Trump elnök tavaly egy beszédben, amit többek között Douglas Murray brit, Mark Steyn kanadai és Rich Lowry amerikai újságíró is nagyra méltatott. Az elnök legutóbb egy álhírt osztott meg a Twitteren, miszerint a fehér farmereket “tömegesen” gyilkolják Dél-Afrikában. Utóbbi téma a fehér faj felsőbbrendűségét hirdetők egyik vesszőparipájának számít, amit Rupert Murdoch médiabirodalmával karöltve hangoztatnak.

Hogy megértsük, hogyan mainstreamizálódott ilyen gyorsan a fehér felsőbbrendűség eszméje a mai angolszász liberális társadalmakban, a késő 19. század jelenségeit kell vizsgálnunk, nevezetesen az addig soha nem látott mértékű globális migrációt és faji keveredést többek között az Egyesült Államokban és Ausztráliában. Roosevelt ezeket az elismerő szavakat írta 1897-ben: “a demokrácia, a faji önzés alapvető ösztönével, felismerte a faj ellenségét, és nem engedte be a veszélyes idegent.” A faji hierarchia először tehát a demokrácia bölcsőiben, nem pedig a fasiszta Európában vált a modern világ meghatározó eszméjévé. És ugyanezeken a helyeken megy végbe most az utolsó, potenciálisan katasztrofális végkimenetelű küzdelem a fennmaradásáért.

A “faji önzés” a 19. század vége felé élesedett ki, miközben a “magasabb rendű rassz” elitje a globalizáció traumatikus hatású változásai által kiváltott tömeges elégedetlenséget igyekezett kordában tartani. Rengetegen vesztették el munkájukat, megélhetésüket, amellett, hogy a gazdasági növekedés, illetve, a tőke, az áruk és a munkaerő áramlása intenzívebbé vált. Az aggódó uralkodó osztályok számára a politikai rend fenntartása azon múlott, hogy, Hannah Arendt szavaival, szövetséget kovácsoljanak a “tőke és a csőcselék”; a gazdag, hatalommal rendelkező fehérek és az ipari kapitalizmusban feleslegessé váltak között. A nem-fehérek kizárása és degradálása egy mód volt a gazdasági és technológiai változások által marginalizáltak önbecsülésének megóvására.

A politikai klímát olyan leegyszerűsített faji elméleteket valló entellektüelek készítették elő, mint Brooks Adams, Roosevelt egyik barátja a bostoni elit köreiből, illetve Charles B. Davenport, az eugenika fő szószólója Amerikában. Ausztráliában Pearson szociáldarwinizmusa a Keith Murdoch-hoz (Rupert apja, az eugenika-mozgalom egyik oszlopos tagja) hasonló médiabáróknak köszönhetően kapott szárnyra, majd a “Fehér Ausztrália” politikában intézményesült, melynek értelmében a 20. század nagy részében korlátozták a színesbőrűek bevándorlását az országba. Az Egyesült Államokban a kisebbségellenes érzelmek az 1924-es bevándorlási törvényben csúcsosodtak ki, melyről annak idején Hitler, nemrégiben pedig Jeff Sessions is elismerően szólt. A törvény akadályokat gördített a zsidó bevándorlók elé, az ázsiaiakat pedig egyenesen kitiltotta. A 20. század elejére az őslakosok, a bevándorlók és az afroamerikaiak elleni erőszak új erőre kapott: a nativista és rasszista demagógia szépen megágyazott a kizsákmányolásnak, a szegregációnak és a jogfosztásnak.

A globális fehér uralmat fenntartani igyekvő Roosevelt segítségével az Egyesült Államok az egyik fő imperialista hatalommá vált. Woodrow Wilson szintén a – saját szavaival – “fehér civilizáció uralma” fenntartásán ügyködött, annak ellenére, hogy az ő nevéhez fűződik a liberális internacionalizmus lágyabb retorikája, amit az amerikai politikai és média establishment azóta is szajkóz. Az 1. világháborút követő, Wilson által felügyelt párizsi békekonferencián Nagy-Britannia, az Egyesült Államok, Ausztrália, Dél-Afrika, Új-Zéland és Kanada vezetői rengeteg önrendelkezést követelő ázsiait és afrikait aláztak meg; továbbá együttesen gáncsolták el háborús szövetségesük, Japán arra vonatkozó törekvéseit, hogy a Nemzetek Szövetsége egyezségokmányában egy faji egyenlőségre vonatkozó passzus is szerepeljen.

A náci bűnök napvilágra kerülésével, a gyarmatok eltörlésével és általában véve a polgári mozgalmakkal nagyjából leáldozott a kvázi-tudományos rasszizmusnak és a fehér felsőbbrendűség nyílt hirdetésének. Ma a globális kapitalizmus ígérete egy, a gazdasági integrációnak köszönhetően “színvak” világ. De ahogy a globalizáció utolsó, felforgató szakaszába ér, az ellenzői is egyre hangosabbá válnak, az angolszász világ politikusai és vezetői pedig ismét a “fehérség új vallása” (W. E. B. Du Bois szavai 1910-ből) köré építik fel politikai közösségeiket.

Az eredetileg Ausztráliában, a 19. század végén szőtt fehér intellektuális háló a fehér országok kizárásra, deportálásra és szegregációra vonatkozó stratégiái és az azok mögött álló tudás és technológia által éled újra. Trump Ausztrália brutális, de népszerű bevándorlási politikáját választotta követendő példaként. “Jó ötlet. Nekünk is ezt kellene csinálnunk.” – mondta 2017 januárjában Malcolm Turnbull akkori ausztrál miniszterelnöknek, miután utóbbi ismertette vele a gyakorlatot, miszerint a menekülteket távoli, mindentől elzárt szigetekre deportálják. “Ön még nálam is rosszabb” – mondta akkor Trump Turnbullnak.

Bár a harcias fehér nacionalizmust a jobboldali ausztrál politikusok emelték be a mainstreambe, annyi bizonyos, hogy Rupert Murdoch médiabirodalma mindent megtett annak érdekében, hogy a tőke és a csőcselék közötti szövetség fennmaradjon. A Mr. Murdoch által birtokolt sajtó kegyeltjei közé tartozó Bernard Lewis, Niall Ferguson, David Frum, Andrew Sullivan és Andrew Roberts újságírók a szeptember 11-i támadásokat követően folyamatosan arra buzdították az amerikai neokonzervatívokat, hogy az öregedő fehér férfi felelősségét felvállalva hallgattassák el a lázadozó bennszülötteket.

Az angolszász establishment legkülönbözőbb hátterű figurái – köztük Trump legádázabb kritikusai is – trágyázták a talajt, amelyben a trumpizmus ma virágzik. A Murdoch-sajtó által lelkesítve Tony Blair Irak kapcsán igyekezett elmélyíteni Nagy-Britannia és Amerika “különleges kapcsolatát”. Ausztrália és Kanada vezetői szintén lelkesen segítették a barna bőrű gonoszok megkínzását, kézre kerítését és kivégzését.

Nem meglepő módon a fehér telepes gyarmatok törzsfőnökei ádáz kultúrharcosok; mindannyian olyan magánszponzorok kötelékeiben állnak, akiknek célja olyan platformok felépítése, ahol megcsúfolják a politikai korrektség, az iszlám és a feminizmus eszméit, ahol letagadják az igazságtalanságot és az egyenlőtlenséget, ahol a mellüket döngetik a felsőbbrendű, de sajnálatos módon veszélyben lévő Nyugati civilizáció nevében, és ahol testvéri segítő kezet nyújtanak Izrael, a világ utolsó aktív telepes-gyarmati projektje felé.

A fehér hatalom eme díszes hálózatait inkább jellemzi az érzelmi inkontinencia mint a stílus és a szellemesség. Az eredetileg rabszolgakereskedelemből és gyarmatosításból létrejövő angolszász világ ugyanis menthetetlenül beteg. Du Bois szavaival, a fehér bőrszín valaha örökös tulajdonjogot biztosított a földre. De az egykori földesurak leszármazottai ma otthon és külföldön egyaránt ostrom alatt találják magukat, legitimitásuk mint parancsolók, rendőrök és közvetítők egyre inkább megkérdőjeleződik.

A hatalmas, de kevésbé magabiztos urak számára Trump a “magasabb rendű fajok” alkalmas megvédelmezőjének tűnhet. Boris Johnson muszlimellenes brit konzervatív politikus vallomása szerint “egyre inkább csodálja Donald Trumpot”. A brit újságíró Mr. Murray szerint Trump “emlékezteti a Nyugatot arra, hogy mi az igazán nagyszerű bennünk”. A kanadai youtuber, Jordan Peterson azt mondja, hogy az “identitáspolitika” iránt érzett gyűlölete arra késztette volna, hogy Trumpra szavazzon.

Többen nem elégednek meg annyival, hogy hevesen támadják az identitáspolitikát és a politikai korrektséget – utóbbiak manapság egyet jelentenek azzal, amikor mindenféle történelmileg megvetendő népek javaslatokat merészelnek tenni arra, hogy hogyan bánjanak velük – ; hanem minden eddiginél erősebben hangoztatják, hogy a (fehér) Nyugat mindig a lehetséges világok legjobbika. “Ideje újra fontolóra venni a gyarmatosítást” – írta nemrég Bruce Gilley kanadai akadémikus, mely kijelentésével azonnal a politikai korrektség mártírjává vált a szélsőjobbos körök értelmezése szerint. A nyugati felsőbbrendűség ezen buzgó hirdetői, akik közül sokan dicstelen faji pszeudotudományokat tűznek zászlajukra, arra emlékeztetik az embert, hogy a történelem gyakran intellektuális bohózatként ismétli önmagát.

Ennek a nem túl emelkedett bohózatnak azonban nem szabad elvonnia a figyelmünket arról, hogy a sebzett, vagdalkozó identitás-geopolitika halálos veszélyt jelent. A terror elleni háború újjáélesztette azt a 19. századi imperialista faji nézetet, miszerint a barna bőrű ellenség nem is ember, és ez szélesre tárta az ajtót a szélsőséges és törvénytelen erőszak előtt. A szavazati jogok hirtelen szigorítása a 20. század eleji Amerikában, melyet most a republikánusok imitálni próbálnak, valójában a nem-fehér szavazók jogfosztásáról szólt. Amikor a muszlim bevándorlók ügyében egy törvényhozó “végső megoldást” sürgetett, tulajdonképpen nem ütött el túlságosan az ausztrál bevándorlásról szóló közvita alaptónusától. A gyűlöletbűncselekmények száma egyre nő az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában és Kanadában. Különösen nyugtalanító, hogy a demográfiai, gazdasági és politikai hanyatlás, valamint az intellektuális hegemónia elvesztése most bosszúszomjas kétségbeesésbe taszítja a nyertes pozícióhoz szokott történelmi szereplőket.

Egy évszázaddal ezelőtt már a puszta gondolat, hogy a fekete és sárga bőrűek egyszer “félrelöknek” az útból, a “faji öngyilkosság” apokaliptikus vízióit idézte elő. Ma, amikor a Pearson által megjósolt “kínai fölény” valósággá válik, a fehérség kultusza egyre inkább egy öngyilkos szektára kezd hasonlítani. Trump kereskedelmi háborúi, szankciói, határokra felhúzott falai, deportálásai, jogfosztásai és más, a végórában vívott csatái egyre inkább a James Baldwin által felvázolt “szörnyű eshetőség” felé taszítanak mindannyiunkat: “az ellopott javaikat megtartani és tükörbe nézni képtelen felsőbb rendű fajok olyan káoszt hoznak a világra, ami, ha nem vet véget az életnek ezen a bolygón, akkor is olyan faji háborút hoz el, amilyet még nem látott a világ.”

Pankaj Mishra többek között az “Age of Anger: A History of the Present” (A harag kora: A jelen történelme) c. könyv szerzője.

Megjelent: 2018. augusztus 30.

Eredeti cikk



Kategóriák:Amerika, Ázsia, Európa, Közigazgatás, Kultúra, Politika

Címkék:, , , , , , , ,

%d blogger ezt szereti: