Közép-Európa új, konzervatív szövetsége

John O’Sullivan – The Spectator (London)

Orbán Viktor, Magyarország ellentmondásos (más szóval konzervatív) miniszterelnöke ma Bécsbe utazik, hogy találkozzon az új osztrák kancellárral, Sebastian Kurz-zal. Utóbbi megválasztása óta ez a találkozó az első komoly politikai párbeszéd kettejük között. A nemzetközi média, az európai baloldal és a legtöbb nyugat-európai kormány által vallott, konvencionális narratíva szerint ők ketten az egész Európában terjedő populista nacionalizmus fenegyerekei. Jobban jellemzi őket, hogy nacionalista szellemű konzervatívok, akik a populisták támogatását is igénybe veszik – Kurz koalíciós partnere a populista Szabadságpárt, Orbán jelentős parlamenti többsége pedig részben a még mindig szalonképtelen Jobbik szavazatainak is köszönhető.

Mindkettejükről ismeretes – és ez esetben így is van – hogy keményen szembe helyezkednek Angela Merkel német kancellár szíriai menekülteket – akik sok esetben más országokból érkező migránsok – befogadó politikájával. Mindketten ellenállnak Brüsszel arra irányuló törekvéseinek, hogy a menekülteket kvótarendszer szerint osszák szét a kontinensen. Az ellenállásban osztoznak velük a visegrádi négyek egyéb országai is (kivéve Szlovákia, aki, úgy tűnik, nem harciaskodik.) Kurz Ausztriájáról tehát a visegrádi négyek ötödik tagjaként beszélnek.

A mai Orbán-Kurz találkozó azonban nem a migrációval kapcsolatos kérdésekről fog szólni – ebben nagyjából egy állásponton vannak – hanem két prózaibb ügyről, melyben érdekeik viszont ütköznek egymással: Kurz egyrészt csökkenteni kívánja a magyar migráns munkavállalóknak járó jóléti juttatásokat, a magyarországi alacsonyabb megélhetési költségekkel összhangban; másrészt úgy gondolja, hogy a paksi atomerőmű állami finanszírozása szabályellenes, legalábbis annak kellene lennie. Mindkét téma visszatérő elem az EU-s politikai vitákban: a közép-európaiak a szabad piaci versenyre hivatkoznak, ha a bérköltségekről van szó, míg a nyugat-európaiak ugyanezt az infrastruktúra-befektetések és az állami támogatások kapcsán teszik.

Szinte biztos, hogy a vitás ügyekben a két fél egy idő után valamiféle kompromisszumra jut, és az is, hogy hasonló viták fogják őket követni. Emmanuel Macron francia elnök háborút hirdetett a közép-európai “szociális dömping” (értsd: olcsóbb munkaerő) ellen, míg Magyarországnak Lengyelországgal együtt nyilvánvaló érdeke, hogy fenntartsák ezt a ritka gazdasági előnyt. Orbánnak és Kurznak viszont közös érdeke, hogy az ilyen és ehhez hasonló vitás ügyek ne gördítsenek akadályt egy másik, közös érdek érvényesítése elé, ami nem más, mint Brüsszel féken tartása, és országaik jólétének, biztonságának és kulturális karakterének megvédése az EU által felelőtlenül felkapott “vizionárius” eszméktől.

Bizonyos szempontból a mai találkozó jól illusztrálja azt, hogy miről szól valójában ez az új politika: egy újfajta, sokszor a populizmussal kéz a kézben járó nemzeti konzervatizmus változtatja át Európát. Teszi azt nem a rendszer megtagadásával, hanem azon belül működve, hangot adva a különböző nemzeti aggodalmaknak, bevetve a kormányzati intézkedések teljes tárházát.

A közép-európai helyzetre adott átfogó magyarázat általában az, hogy a populisták aláaknázzák az Európai Uniót, válságba sodorják a helyi demokráciákat, a visegrádi négyek pedig autoritarizmusba süllyednek. Jobban odafigyelve azonban mást látunk. Ezek a fiatal demokráciák első 20 évükben azzal szembesültek, hogy a hatalom irányítókarjai – az igazságszolgáltatás, a média – posztkommunista kezekben van, illetve a kommunisták által megalkotott szabályok, alapelvek és bürokráciák szerint működnek. Azt teszik, amit a demokráciáknak tennie kell: az intézményeket megreformálják, hogy jobban tükrözzék a nép választáson kifejezett akaratát.

Bár határ-, migrációs, és kulturális kérdésekben összekülönböznek a brüsszeli ortodoxiával, ezek a népek és kormányaik alapvetően nem ellenségesek önmagával az EU-val. Nem akarnak kilépni; benn akarnak maradni, és visszakapni valamennyit abból a hatalomból, ami a centralizált EU-s intézményekhez került. Bizonyos kérdésekben egyenesen a “több Európát”-vonalat képviselik – Orbán Viktor például erős támogatója egy európai hadsereg létrehozásának. De egy másfajta Európát szeretnének, amely több tisztelettel viseltetik újabb, kisebb tagjai iránt. Csoportokba szerveződve – ilyen a visegrádi négyek is – igyekeznek hatékonyan nyomást gyakorolni Brüsszelre.

A hidegháború utáni politikai status quo szétesőben van, de a pártok és ideológiák új rendszere még nem állt fel. Sok minden képlékeny még. Az 1989 utáni baloldal szinte mindenhol összeomlik: a cseh szociáldemokraták mindössze 7%-ot kaptak a választásokon; a lengyel baloldal csaknem eltűnt, a legutóbbi választásokon lényegében egy urbánus whig– (Polgári Platform) és egy vidéki tory párt (Jog és Igazságosság) volt versenyben. A magyarországi baloldal három éve összefogott a szavazatok maximalizálása érdekében, ami 25%-ra volt elég, a Jobbik 20 %-a és a Fidesz 45 %-a mellett. Szlovákiában jobbára egy jobbközép koalíció és egy Babis-szerű exkommunista vállalkozóból lett “populista”, Robert Fico verseng egymással.

A mainstream liberális jobboldal – a vállalkozásbarát, Európa-barát, szociálisan “haladó” pártok – egzisztenciális dilemmával állnak szemben. Kiszélesítik-e pártjaikat olyan koalíciókká, amely a nacionalistákat és a szociális konzervatívokat is magukban foglalják? Vagy elfogadják a hanyatlást, illetve azt, hogy a hagyományosabb konzervatív pártok – vagy, ami még rosszabb, a populisták – veszik át a helyüket?

Lengyelországban a kormányon lévő Jog és Igazságosság párt támogatottsága a legutóbbi felmérések szerint 45%, ami messze magasabb bármelyik riválisáénál. Csehországban és Szlovákiában a jobbközép komoly bázissal bír, de a pártok sok szavazatot vesztettek a populisták javára . Magyarországon Orbán Viktor fokozatosan szélesítette ki a Fideszt egy tiszteletre méltóan liberális kapitalista pártból egy olyan néppárttá, ami fiskális értelemben konzervatív – eltökélt szándéka, hogy visszafizeti az EU- és IMF-tartozásokat-, világnézetében nacionalista, euroszkeptikus, “unortodox”, gazdasági és társadalmi kérdésekben intervencionista, kulturálisan pedig protekcionista.

Azzal, hogy merészen érvel a nemzeti konzervativizmus nevében, és különösen migrációs kérdésekben, Orbán a kontinens nagy részén egyfajta trendszetterré lett a jobbközép számára. Győzelme az áprilisi választásokon is szinte biztos.

Ha egy kicsit közelebbről vizsgáljuk ezeknek az új pártoknak és pártszövetségeknek hitvallásait és érveléseit, akkor politikai eszmék és attitűdök egy érdekes egyvelegét találjuk. Az egyik, hogy a négy visegrádi ország megelégelte, hogy Nyugat-Európa és Brüsszel diktál és szónokol nekik. Egy kölni lengyel-német kosárlabdameccsen a szurkolók egy “A nőiteket védelmezzétek, ne a demokráciánkat” feliratú molinót lengettek.

Másodszor, a volt szocialista blokk országai már túl vannak azon a szentimentális- ideologikus hálaérzeten, hogy Európa, a Nyugat, a modern világ részesei lehetnek, és immáron készen állnak arra, hogy gazdasági érdekeiket (pl. lengyel szénbányászat) az EU felé kevésbé tisztelettudóan érvényesítsék. Harmadszor, mivel csak nemrég szerezték vissza függetlenségüket a szovjetektől, tudatosan értékelik és védelmezni kívánják nemzeti függetlenségüket és identitásukat.

Donald Rumsfeld “új Európája” konzervatív pártjainak szemszögéből éppen az EU ortodoxiája az, ami egy “hamis Európát” képvisel, oligarchikus politikai struktúrájával és steril, elnyomó kultúrájával, ami minden neki nem tetsző dolgot a liberális demokrácia ellenségének bélyegez.

Ezek a közép-európai országok önmagukat tekintik az igazi Európának. Egy olyan Európának, melynek értékei a nemzetállam, a család, a prudenciális törvények, a keresztény vallás és a többségi demokrácia. Viaskodásaik Brüsszellel tehát nem az Európa-ellenességről szólnak, hanem inkább arról, hogy mit jelent európainak lenni.

Emmanuel Macron előszeretettel beszél saját Európa-elképzeléséről az egyetlen elképzelésként. A közép-európaiaknak azt üzeni, hogy “azon országoknak, amelyek nem tartják be a szabályokat, szembe kell nézniük a politikai következményekkel”. Pedig a politika – főleg a demokratikus politika – nem így működik. Nem realisztikus elképzelés, hogy Franciaország, Németország és Brüsszel maguk között eldöntik, hogy migránsok millióit hívják be Európába, majd utasításba adják a többi országnak, hogy fogadják be őket. Azon országok, melyekre a fenti mondatában utal, ezeket a szabályokat – és a háttérül szolgáló utópista mentalitást – akarják megváltoztatni.

Egy lengyel parlamenti képviselő a következőképpen írta le nekem a szemben álló feleket: “A nyugat-európai társadalmak szemében a kelet-európai – kiváltképp a lengyel és a magyar – társadalmak tekintélyelvű, kriptofasiszta rezsimek. A lengyel és magyar konzervatívok viszont úgy gondolják, hogy Nyugat-Európa fertőződött meg a mono-ideologikus politikától, a cenzúrától, az ideológiai komisszároktól, a mentális uniformitástól – és, természetesen, a demokratikus deficittől.”

A vita egyre élesedik. Brüsszel – francia és német támogatással – szankciókkal fenyegeti Lengyelországot és Magyarországot a demokrácia állítólagos visszaeséséért. Ez azonban groteszk túlzás – mindkét országban élénk politikai kampány folyik, utcai tiltakozásokkal, kritikus médiával, igazságos választási rendszerekkel. Ezek az országok tagadhatatlanul demokratikusak – sokkal inkább azok, mint az Európai Unió maga.

Az EU egyik érve, példának okáért, hogy a lengyel kormánypárt átalakítja az alkotmánybíróságot. Azt figyelmen kívül hagyják, hogy ez egy válaszreakció az előző kormány hasonló lépésére. Utóbbi, miután a választásokon vereséget szenvedett, öt új bírát nevezett ki (az összes 15-ből 14-et). Jelenleg a lengyel alkotmánybíróság tagjai közül kilencet az előzőleg regnáló Polgári Platform, hatot a Jog és Igazságosság nevezett ki.

Hasonlóképpen, bár Magyarországon a Fidesz (és barátaik) domináns pozícióba vásárolták magukat a médiában – ahogyan azt egy szocialista miniszterelnök javasolta Orbánnak, amikor lelépett tisztségéből – a totális médiauralomtól azért messze vannak. Gondoljunk az ellenzéki média élénk beszámolóira a tavalyi, kormány körüli botrányokról. Összességében nem hasonlítható össze az amerikai média túlnyomó elfogultságával a demokraták irányába. A szólásszabadság úgy általában véve biztosabb Magyarországon, mint az internetes cenzúra és politikai korrektség Franciaországában vagy Németországban. Közben Magyarországot és Lengyelországot elmaradásaikra hivatkozva olyan országokhoz hasonlítják, ahol az ellenzéket bebörtönözik, az újságírókat meggyilkolják, a sajtót pedig cenzúrázzák.

Macron talán úgy gondolja, hogy az ellentét egyszerűen Kelet és Nyugat között húzódik. De a nyugat-európai országokban is hasonló irányba mozdult el a közvélemény, amire a kormányoknak és a pártoknak reagálniuk kellett. Franciaország, Olaszország, Spanyolország mind kitermelte saját populista pártjait – Spanyolország kettőt is -, a mainstream jobb- és baloldal elutasításaként. Görögországban egy – bár pénzügyi gúzsba kötött – populista baloldali párt van kormányon. Portugália kormánya baloldalibb a kívánatosnál, miután a két nagyobb párt feláldozta magát az euro oltárán. A britek pedig megszavazták a Brexitet. Ami a törvényhozást illeti, az egész kontinensen vezetnek be migrációs szabályozásokat – reflektálva a valóságra, amit Brüsszel régóta tagad, a visegrádi négyek azonban megláttak. És a felsorolást lehetne folytatni.

Mindez kétségbe vonja Angela Merkel azon kijelentését, miszerint az általa vallott eszmék lennének az európai értékek. Saját honfitársai közül annyian nem osztják nézeteit, hogy csalódást okozó választási eredménye után most alig tud kormányt alakítani. Ha Merkelnek sikerül is összehoznia a javasolt mini-nagykoalíciót, azzal éppen úgy reagál a szavazók populizmus iránti megnövekedett fogékonyságára, hogy annak kiváltó okát, a kereszténydemokraták “szociáldemokratizálódását” mélyíti el, elszigetelve magát az egyre erősödő nemzeti konzervativizmustól.

Merkel a múlt héten találkozott Sebastian Kurz-zal, akinek “meggyőződése, hogy a migránsproblémára a megfelelő határvédelem és az anyaországban végzett hatékonyabb segítségnyújtás a válasz”. Magyarország a kezdetektől ugyanezt a politikát szorgalmazza. Történetesen Nagy-Britannia is. Meg Norvégia is. Magyarország az egész EU-ban élen jár a közel-keleten üldözött keresztények segítésében is – mely problémáról az európai közösségek régóta nem vesznek tudomást. Nem csoda, hogy a közép-európai országok felbátorodtak: ha nincs új európai konszenzus, a régi megszűnik.

Merkel és Macron mindketten a liberális demokrácia, illetve a populizmus ellenében újjáéledő EU védelmezőiként pozicionálják magukat. Merkel most tanúja lehetett, hogy országa a populizmus felé fordul, Macron pedig, bár a tavalyi választásokat megnyerte az európaiságról, globalizációról, multikulturalizmusról szóló centrista programjával; klasszikus populista recepttel dolgozott: szinte egyszemélyes politikai párttal (melynek kezdőbetűi azonosak a saját nevéével), a mainstream pártokkal való szembehelyezkedéssel, bal- és jobboldali törvényjavaslatok homályos egyvelegével. Most, hogy hatalmon van, meglepően kemény álláspontot visz a migrációs kérdésekben. Merkel elbukott a populizmus elleni harcban, Macron, úgy tűnik, inkább magáévá teszi.

Bármelyik utat választják, a probléma ugyanaz marad: ha az elit nem hajlandó más embereket vagy társadalmi csoportokat egyenrangúként kezelni egy demokratikus rendszerben, akkor robbanékony ütközésre lehet számítani. Pierre Manent filozófus azt mondta, az európai politika végkimenetele a szalonképtelen nacionalista populizmus és az arrogáns kozmopolita centrizmus versengése. Vagy, az ő szavaival, a populista demagógiáé és a centrista fanatizmusé.

A régi, bal kontra jobb világban mindkét fél alapvetően elfogadta, hogy a másik időnként elnyeri a hatalmat. Most egy olyan centrista establishment van érvényben Európában, mely nem igazán fogadja el kihívói jogát a hatalomra lépéshez. Ha mégis, akkor illegitimként, szélsőségesként tekint rájuk, és nemzetek feletti jogi és politikai eszközökkel igyekszik kiszorítani őket. Ez ezidáig nem működött, tekintve, hogy az említett országokban kevés szavazó van, aki visszakozik. A Brexit utáni Nagy-Britannia lehet, hogy csak a partvonalról figyelhet majd, de az új harc Európáért már megkezdődött.

Megjelent: 2018. január 30.

Eredeti cikk



Kategóriák:Európa, Politika

Címkék:, , , , , , , , , , , , , ,

%d blogger ezt szereti: