Ha az internet addiktív, miért nem szabályozzuk?

Visitors_Watching_Smartphones_after_Event_20140705

Michael Schulson – Aeon (Melbourne)

A weboldalakat és appokat úgy tervezik, hogy kényszeres viselkedést, sőt, addikciót váltsanak ki a felhasználókból. Nem kellene a drogokhoz és a kaszinókhoz hasonlóan az internetet is szabályozni?

Amikor felmegyek a netre, úgy érzem magam, mint B. F. Skinner egyik galambja. Ezek a madarak életük java részét dobozokban töltötték, csőrükkel mániákusan kopogtatva egy plexiüveg-darabot. Skinner, a Harvard pszichológuskutatója, az ő segítségükkel térképezett fel bizonyos behaviorista elveket, melyek hátborzongató pontossággal írják le a 21. századi digitális élményt.

Skinner arra tanította be a madarakat, hogy a plexidarabot megkopogtatva élelemhez juthatnak. Bizonyos esetekben a madarak minden egyes koppintáskor kaptak enni, más esetekben csak bizonyos időintervallumok elteltével. Mondjuk, miután a galamb élelemhez jutott, a rendszer 60 másodpercig nem adott többet. Ha letelt az idő, és a galamb újra koppintott, akkor megint jutalomban részesült. A galamboknak ugyan nem sikerült teljesen tökélyre fejleszteniük az időzítést, de nem is jártak messze tőle. Skinner ekkor véletlenszerűen kezdte váltogatni az időintervallumokat. Egyszer például 60 másodpercnek kellett eltelnie két jutalmazás között. Máskor 5-nek, vagy 50-nek, vagy 200-nak.

Ez a kiszámíthatatlanság a galambokat teljesen megbolondította. Kopogtattak és kopogtattak. Az egyik galamb 16 órán keresztül kopogtatott megállás nélkül, másodpercenként 2,5-ször. Egy másik 14 óra alatt 87 000-szer. A koppintások kevesebb, mint 1 %-át koronázta jutalom.

Miért mondom el mindezt? Nos, itt egy egyszerű illusztrációja annak, hogy Skinner galambos kutatásai hogyan relevánsak a modern digitális korban. Vegyünk egy személyt, nevezzük mondjuk Michaelnek. Michael újságíró. Az emailek küldése és fogadása fontos részét képezi a munkájának. Átlagosan 45 percenként kap emailt. Előfordul, hogy ez az időintervallum 2 perc, máskor viszont 3 óra. Az emailek közül sok nem fontos, vagy stresszkeltő, de vannak köztük érdekesek is. Nem kell sok időnek eltelnie ahhoz, hogy Michael, amint fellép az internetre, először 30 percenként, majd öt percenként, aztán néha már 2 percenként ellenőrizze a bejövő üzeneteit. A gyakorlat lassan kényszeres tikké válik – Michael pedig a webhasználat kopogtató galambjává.

Hibáztatható-e Michael azért, mert hosszú órákat fecsérel el az életéből a bejövő üzenetek-gomb nyomkodásával? Meglehet. Gyenge az önfegyelme, ráadásul olyan szakmát választott, amelyben az email a kommunikáció fontos eszköze.

Ugyanakkor hibáztathatóak-e Skinner dobozba zárt galambjai, akik addig kopogtatnak, amíg meg nem kapják a kendermagot, miközben egy kutató feltérképezi az agyműködésüket? Ki irányítja valójában ezt a történetet? A galambok? Vagy Skinner, aki megtervezte a dobozt?

Mára már közhelyszámba megy, hogy az internet eltereli az ember figyelmét. A digitális élet az addikció, a kényszeresség kontextusában mindennapi beszédtéma. A 2000-es években az első mainstream okostelefon a “crackberry” becenevet kapta. A legalapvetőbb eszközöket és applikációkat –  a Facebook-ot, az emailt, a Netflix-et, Twittert – a metamfetaminra és nyerőgépekre is használt jelzőkkel illetjük.

Ezek a diagnosztikai kategóriák olykor túlzóak. A crackberryn való viccelődés, vagy az, hogy “beszippantott” a a Tumblr vagy a Facebook, nem fedi le az eszközök által nyújtott teljes élményt.

Ugyanakkor az internetet rengetegen értelmezik a kényszeresség fényében. Vannak, akik az internetet magát okolják a kialakult helyzetért, mások a felhasználókat. Egyiknek sincs sok értelme. Az internet nem egy előre meghatározott élmény, hanem kapcsolatok és protokollok rendszere. Egy globális számítógépes hálózat önmagában nem idéz elő addikciót.

Akkor tehát az egyéneket kellene okolnunk gyenge önfegyelmük miatt? Bizonyos mértékig igen. Fontos azonban tudni azt is, hogy sok weboldal és digitális eszköz szándékosan úgy van megépítve, hogy kényszeres viselkedést idézzen elő a felhasználóban.

A legtöbbünk által napi szinten használt webet egy maroknyi nagyvállalat formálja olyanná, amilyen. Sokan közülük azzal keresik a pénzt, hogy megragadják a felhasználó figyelmét, és oldalmegtekintésekre illetve kattintásokra fordítják. Arra tették fel jövőjüket, hogy a felhasználókban olyan szokásokat alakítsanak ki, melyek által a lehető legtöbbet kapják meg a figyelmükből. A legsikeresebbek kifejezetten erre specializálódott csapatokat hoznak létre. Céljuk, hogy a felhasználókat termékeik rabjává tegyék.

“A felhasználóknak önfegyelmet és önuralmat kell gyakorolniuk, és felelősségteljesen kell viselkedniük. Ez rendben is van, de tudnunk kell az érme másik oldaláról is” – mondja Tristan Harris Google-alkalmazott, etikus design-szószóló. (Nem e minőségében nyilatkozott.) Harris elmondása szerint a legnagyobb tech-cégeknél dolgozik “száz a legokosabb, legjobb iskolákba járt statisztikusokból és informatikusból, akiknek az a feladata, hogy megtörjék a felhasználó akaratát.”

Röviden szólva, a küzdelem nem egészen fair.

A Szilícium-völgy és a kényszeresség fura kapcsolatára jellemző, hogy Nir Eyal 2014-ben megjelent könyve, ami lényegében arról szól, hogy hogyan tehető egy termék addiktívvé, nem szított parázs vitát. Ellenkezőleg, a Hooked (Horogra akadva/Rákattanva) bestseller lett. Nagyra becsült tech-írók, és többek között a WordPress alapítói is elismerően szóltak róla. Eyal szimpóziumot tartott a Stanford Egyetemen.

A Szilícium-völgybéli startupokkal dolgozó Eyal segít ügyfeleinek lekoppintani a Facebookhoz és a Pinteresthez hasonló oldalak “drogszerű tulajdonságait”. A cél, hogy a felhasználók “mindig ugyanazt a ciklust járják végig, örökkön örökké.” A Hooked egy alapvető kérdésre keresi a választ: “Hogyan lehet az, hogy ezek a vállalatok, amik látszólag nem termelnek sokkal többet képernyőn megjelenő programoknál, a jelek szerint képesek irányítani az emberek gondolatait?”

A válasz szerinte egy átlátható, négylépcsős tervezési modellben rejlik. Gondoljunk például a Facebook hírfolyamára. Az első két lépés egyszerű: egy úgynevezett ösztönzővel (trigger) találjuk szembe magunkat (ami arra késztet, hogy lejjebb görgessünk), és a lehetőséggel a cselekvésre (lejjebb görgetés). Fontos, hogy a cselekvés eredménye ne legyen előre látható – ún. változó jutalmat kell ígérnie, hogy a felhasználó soha ne tudhassa előre, mit fog kapni. A Facebook esetében ez lehet például egy cuki cicás videó, vagy egy ismerősünk idegesítő posztja.

Végezetül, Eyal szerint, a folyamatnak esélyt kell adnia arra, hogy a felhasználó bevonódjon  – például a “Tetszik” gomb megnyomásával, vagy egy hozzászólással. Ahogy a bevonódás egyre nagyobb mértékű lesz, úgy válik a felhasználó egyre inkább érdekeltté a trigger-cselekvés-jutalom ciklusban való részvételben.

Onnantól pedig “horogra akadt”.

Ha a fentiek Skinner munkáját juttatják eszünkbe, az nem véletlen, ugyanis az egész modell azon alapul. A galambokhoz hasonlóan a bizonytalan jutalom az emberekből is mániákus viselkedést vált ki. A szerencsejáték-ipar már évek óta használja ezeket a technikákat: Skinner maga is elismerte, hogy a félkarú rabló egy klasszikus nagy ismétlődésszámú, bizonytalan jutalmazási rendszer.

Natasha Schüll, a New York Egyetem antropológusa, az ember és a gép közötti interakciókat tanulmányozza. 2012-ben jelent meg Addiction by Design (kb. megtervezett addikció) című körképe a szerencsejáték-függőkről, illetve a szerencsejáték-gépek tervezőiről.

Azt gondolnánk, hogy a játékfüggőket a nyeremény utáni vágy hajtja. De Schüll szerint a kényszeres szerencsejátékosok egy révületszerű állapotot keresnek inkább, amit ő csak “gép-zónának” nevez. Ebben a zónában, Schüll szerint, “az idő, a tér és a személyiség felfüggesztődik az ismétlődő folyamat mechanikus ritmusában.”

Természetesen vannak különbségek egy félkarú rabló és egy weboldal között. Az előbbivel minél hosszabb ideig játszik az ember, annál több pénzt veszít. A figyelmünkre hajtó tech cégek minél több ideig tudják a felhasználót online tartani – a változó jutalmak ígéretével -, annál több pénzt keresnek a reklámokkal. Bár az internetről inkább felületes figyelemelterelésként szokás beszélni, az, amikor valaki neurotikusan ellenőrizgeti a bejövő üzeneteit, görgeti a Facebook-feedjét, vagy szippantódik be a Candy Crush által, az valójában az összpontosításnak egy különleges fajtája, amely a digitális motivációt és jutalmazást részesíti előnyben.

A szerencsejátékok esetében az emberek hajlamosak a függőket hibáztatni. A vonatkozó szakirodalom túlnyomó részt a függők lelki állapotával és viselkedésével foglalkozik. Schüll viszont amellett érvel, hogy van valami a játékos és a játék között – egy különleges, gép-ember közötti interakció -, melynek szabályait szándékosan alakították olyanra, amilyenek.

De mi továbbra is az embereket hibáztatjuk. Schüll szavaival: “Képmutató dolog kifejezetten a figyelemfelkeltés céljával tervezni valamit, majd mindenért az egyént okolni.”

Nir Eyal egyik legélesebb hangú kritikusa ő maga. A telefonban megfontoltnak, komolynak és érzékenynek tűnik, amikor életműve erkölcsi implikációiról van szó. Gyakran ad tanácsot egészségügyi dolgozóknak, például olyan digitális eszközöknél alkalmazva a Hooked taktikáit, amelyek az embereket emlékeztetik, hogy időben vegyék be a gyógyszereiket. Elmondása szerint a könyvet azért írta meg, hogy olyan termékek létrehozását inspirálja, amelyek “segítenek az embereknek boldogabb, egészségesebb, összekapcsoltabb, gazdagabb életet élni.”

“Az a helyzet, hogy olyasmit nem lehet eladni az embereknek, amire eleve nem vágynak” – mondja Eyal. “Amit én tanítok, az meggyőzés. Nem kényszerítés. Kényszerítés az, amikor olyasmit csináltatunk meg valakivel, amit nem akar. Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy azt hogyan kell csinálni.”

Schüll azt írja: “a tervezők aktívan mozgósítják a technológiát a szerencsejátékosok megvezetése érdekében. Néha aggódnak megvezető taktikáik miatt … máskor a védelmükre kelnek, erősködve, hogy ők csupán megadják az embereknek, “amit akarnak”.”

Ez nagyon hasonlít Eyal állítására: nem lehet eladni olyasmit valakinek, amit az illető eleve nem akar. Schüllt a két gondolat közötti párhuzamokról kérdeztem. “Szerintem Eyal-nak helyén van a szíve.” – mondta. Szerinte ugyanakkor a gépi tervezés esetében nem egészen arról van szó, hogy megadjuk az embereknek, amit akarnak vagy nem akarnak. A lényeg, Schüll szerint, “a vágyakozás és az adás között történő dolog kihangsúlyozása, felgyorsítása és kibontása”.

Máshogy fogalmazva: amire vágyunk, és amit kapunk, nem egészen ugyanaz. A netre szórakozni, kapcsolatba lépni, informálódni megyünk fel. Sokszor valóban arra vágyunk, hogy elterelje a figyelmünket. A vállalatok nagyon ügyesnek bizonyulnak abban, hogy ezt az eredményt kibővítsék: egy kicsivel többet adnak annál, amit akarunk. Arról van szó, amikor valaki 10 percre akar felmenni a Facebookra, és a végén 30 perccel többet tölt ott.

Megtalálni a megfelelő kifejezést erre a bővítésre nem egyszerű feladat. Legrosszabb esetben a kényszerítéshez közelít. Legjobb esetben rávilágít az átlag felhasználó, illetve az ő akaraterejét megkerülni igyekvő tervezők közötti hatalmi egyenlőtlenségre. Mindenesetre a szerencsejátékokból levonható a tanulság: a jól megtervezett gépek képesek arra, hogy az embert “behúzzák” a profitot termelő kényszeresség zónájába. Az internet világában már a kezdetek óta alkalmaznak különböző meggyőzési és rászoktatási technikákat, tehát az etikai dilemma már régóta fennáll.

A “captology”-ról (“Computers As Persuasive Technologies” = számítógépek, mint meggyőzésre irányuló technológiák”) szóló egyik első, 1998-as tanulmányban a szerző, B. J. Fogg, a Stanford Egyetem pszichológusa, aki a Szilícium-völgy jelenlegi vezetői közül is sokakat tanított, az etikai kérdést elintézi annyival, hogy: “A high-tech meggyőzők jól tennék, ha designjukat védhető erkölcsi standardokra alapoznák”. Mindez aligha nevezhető sürgető felszólításnak.

A Hooked-ban Eyal egy külön rubrikában folyamatosan figyelmezteti az olvasót a kérdésre. Ennek elvileg az a célja, hogy segítsen a designereknek eldönteni, hogy a “hook-modellt” etikusan használják-e. Megkérdeztem Eyalt, hogy mi akadályozza meg azt, hogy valaki elolvassa a könyvet, majd mégis egy kényszerítő vagy káros eszközt tervezzen. “Semmi” – válaszolta. Ugyanakkor szerinte sok vállalatnak “érdeke az önszabályozás”, mert a horogra akadt emberek kiéghetnek.

A fenti, önmérsékletre való felhívások ugyanakkor nincsenek összhangban a Szilícium-völgy alapvető bevételi modelljével.

Képzeljük el az internetet egy végtelen, bábeli könyvtárként. Minden egyes cikk, vezérlőelem, prezentáció-oldal, játékszint és kezdőlap a könyvtár egy-egy szobája. Minden egyes alkalommal, amikor egy linkre kattintva új oldalra lépünk, a könyvtár egyik ajtaján lépünk be.

Először azzal kereshetünk pénzt, hogy azt adjuk el, ami a szobában van. Lehet, hogy ez a valami például minőségi újságírás. Vagy játék, vagy ételrecept. Lehet, hogy egy termék, amit aztán házhoz szállítanak. E modell értelmében az internet egy átlátható tranzakciós élményt nyújt a digitális térben.

Idővel azonban ahelyett, hogy azzal keresnének pénzt, ami a szobákban van, a vállalatok elkezdik pénzzé tenni a szobák közötti ajtókat. Szenzorokkal látják el őket. Minden egyes alkalom, amikor átmegy rajtuk valaki, az valaki másnak bevételt jelent. Egyesek azonnal sok új ajtót fognak építeni. Mások olyan szobákat hoznak létre, amelyek javarészt üresek, megállókként szolgálnak, amiket úgy terveztek meg, hogy minél több ember haladjon át rajtuk.

Amikor az ember megnyit egy cikket, mondjuk a Slate.com oldalon, akkor belép egy “cikk-szobába”. A Slate azzal keresi a pénzt, hogy értékesít néhány mérővel felszerelt ajtót mindegyik ilyen digitális helységben. Ezeket az ajtókat hívjuk hirdetéseknek. Ez a modell meglehetősen furcsa hatást eredményez, mert míg a Slate látszólagos célja az, minőségi újságírással vonzza be az embereket a szobáiba, valójában azzal keres pénzt, hogy amint odavonzotta az embereket, hamar tovább is küldi őket – vagy egy hirdető oldalára, vagy egy másik cikkre.

És a Slate valóban így is így működik. Egy 2013-as, virálisan terjedő cikkben Fahrad Manjoo tech-író megmérte, hogy a Slate olvasói valójában mennyi időt töltenek egy adott cikk olvasásával. Azt találta, hogy 38 százalék megnyitotta ugyan a cikket, de egyáltalán nem olvasta el. Azok közül, akik elkezdtek olvasni, kevesebb, mint 25% jutott el a cikk végére, 5%-uk pedig a főcím elolvasását követően továbblépett. Manjoo ezt az ideges olvasói magatartást egyfajta kulturális mozgalomként látja, sugallva, hogy a “felszínes átfutás korát éljük”. De ez a minta igazából nem meglepő. Egyszerűen egy bevételi modell, ami pontosan úgy működik, ahogyan meg van tervezve.

Egy bizonyos pont után már senki nem azzal keresi a pénzt, hogy kitűnő szobákat épít. Hanem azzal, hogy rájön, miként vehet rá minél több embert arra, hogy a lehető legtöbb ajtón áthaladva szaladgáljon keresztül-kasul weben, ezen a legördülő folyosón, egy állandósult klikk-klikk-klikk révületben.

Tristan Harris fiatalkorában bűvészkedett, és ez elmondása szerint megtanította arra, hogy milyen könnyen manipulálható az emberi agy. A Stanfordon Fogg-gal együtt meggyőzési technológiákat tanulmányozott. A csoportban több, később Szilícium-völgyi sztár is ott volt: Harris egyik csoporttársa például később az Instagram egyik társalapítója lett. A Stanford után Harris az Apple számára tervezett interfészeket, majd az Apture nevű multimédiás keresőeszköz egyik társalapítója lett, amit a Google 2011-ben megvásárolt. Harris ma itt dolgozik designfilozófusként. Mellesleg az etikus design egyik szószólója, és a Time Well Spent (hasznosan töltött idő) nevű projekten dolgozó kis közösség vezetője.

Az ideális Time Well Spent-digiverzumban a weboldalak azt kérdeznék a felhasználóktól, hogy mit akarnak valójában. Ennek eléréséhez Harris egy sokkal rugalmasabb webet képzel el. Ha valaki mondjuk 15 percet akar eltölteni a régi barátai képeinek nézegetésével a Facebookon, akkor a Facebook segítene neki ebben, majd az idő elteltével finoman jelezné, hogy ideje továbbállni. Ha valaki két órát akar zavartalanul dolgozni a számítógépén, bejövő üzenetek nélkül, akkor a szerver visszatartaná a nem sürgős üzeneteket addig, amíg a munkára szánt idő le nem telik. Ha valaki pedig addig akar Angry Birds-özni, amíg kifolyik a szeme, akkor persze azt is megtehetné.

Már most vannak olyan technológiák, amelyek segítenek visszaadni az emberek kezébe az irányítást. A Freedom nevű applikációval a felhasználók blokkolhatnak bizonyos oldalakat. A Saent nevű produktivitást növelő eszközzel az emberek nyomon követhetik és megoszthatják online viselkedésüket, a figyelemterelés csökkentése érdekében.

“A puszta figyelemmegragadás helyett arra kellene törekedni, hogy valami pluszt adjanak az emberek életéhez” – mondja Harris. Az elképzelés szép, de kérdés, hogy hogyan jutunk el idáig. A befektetők nem feltétlenül lesznek elégedettek az emberek életéhez adott plusszal.

Harris a Time Well Spent céljait az organikus élelmiszer-mozgalomhoz hasonlítja. Az internet szerinte a hagyományos ipari élelmiszerláncra hasonlít: javarészt mérgező dolgok korlátozott választéka jellemzi. Olyan eszközöket szeretne fejleszteni, amelyek segítenek a web “organikusabbá tételében”. Elképzelései között még egy állami hitelesítés is szerepel, organikus standardok alapján, amit azok az oldalak kapnának, amelyek az átgondolt, kiegyensúlyozott felhasználást segítik elő.

A hasonlat nem rossz, de aggasztó is. Az organikus élelmiszer-rendszer rétegműfaj, a legtöbb ember számára elérhetetlen. A tehetősebbek egy maroknyi csoportjának biztosít lehetőséget arra, hogy kiszálljon az ipari élelmiszer-szabályozásról szóló szélesebb körű politikai párbeszédből. Ugyanez a gond az organikus webbel is: az eszközök elérhetőek ugyan, de elérésükhöz bizonyos szintű erőfeszítés és tudás szükségeltetik. A Freedom-hoz hasonló eszközöknél már most látható, hogy a technológiában eleve otthonosan mozgó réteget szólítják meg. A Saent első használóinak kétharmada maga is szoftvertervező.

Ha az ember sok cikket olvas a kényszeres internetezés témájában, furcsa szabályszerűségre lesz figyelmes. A cikkírók felsőbbrendű felháborodásba hergelik magukat a függőkre jellemző viselkedésmintázatok leírása után. A tech-cégeket kaszinótulajdonosokhoz hasonlítják. Dühkitörésük csúcspontján pedig arra a következtetésre jutnak, hogy a felhasználóknak – nem pedig a tervezőknek – kell megváltozniuk.

Ez elég abszurd. Az Atlantic hasábjain Bill Davidow arról ír, hogy az “idegtudományt meghekkelő” tech cégek pont ugyanúgy viselkednek, mint a kaszinók vagy a dohányipar. Az egész társadalmat érintő járvány leírása után azon lamentál, hogy “a problémára nem létezik egyszerű megoldás”. Majd, hirtelen megenyhülve, azt javasolja a felhasználóknak, hogy tegyék félre okostelefonjaikat, hogy néha a körülöttük lévőkre is oda tudjanak figyelni.

Davidow nem látja a nyilvánvaló lényeget. Amennyiben tényleg olyan mértékű kizsákmányolásról van szó, mint állítja, és amennyiben nem vagyunk annyira naivak, hogy azt gondoljuk, az iparág majd beszabályozza önmagát, akkor egyetlen lehetőség marad: be kell szabályozni.

A “beszabályozás” félelmetes szó, különösen azon libertariánusok számára, akik az elmúlt két évtized internet-fejlődését meghatározták. Érthető, hogy a zavarkeltő technológiák esetében vonakodunk beszabályozásról beszélni. Egyrészt, a kényszeres használatot általában a gépnek vagy az egyénnek rójuk fel, nem pedig a stratégiai célokat kiszolgáló designnak. Másrészt, a szabályozásokról általában egyfajta atyáskodás jut eszünkbe, ami a felhasználók választásai lehetőségeinek korlátozásával jár.

Adott esetben azonban éppen olyan szabályozásról lenne szó, ami valójában kibővítené a felhasználók választási lehetőségeit. Nem szükséges, hogy a beavatkozás különösebben invazív vagy drámai legyen, viszont úgy lehetne megtervezni, hogy a felhasználók több irányítással rendelkezzenek az online élményük felett.

A feladat nem egyszerű. A dizájnerdrogok piaca tanulságos analógia. Minden esetben, amikor a kormány betilt egy ilyen szert, a “tervezők” újabb, módosított verzióval állnak elő. Egy olyan megfoghatatlan dolog, mint a figyelemelterelés, és egy olyan polimorf dolog, mint a web esetében nem nehéz elképzelni, hogy a vállalatok csak csavarintanak egyet a designjukon, és onnantól újfajta módszerekkel ejtik rabul a felhasználókat. Mindenesetre a szabályozásnak üzenetértéke lehet, és célba veheti a leggyakrabban használt módszereket.

Először is, a legfontosabb közösségi oldalaknak, email-szolgáltatóknak és okostelefon-készítőknek elő lehetne írni, hogy ajánljanak fel egy “figyelemterelés-vezérlőpultot”, melynek segítségével a felhasználók kontrollálhatják a digitális élményük egyes elemeit.

A Facebook például lehetővé teszi a felhasználóinak, hogy bizonyos értesítéseket (nem mindet) kikapcsolhassanak. A vezérlőpult az irányítás egy új szintjét tenné lehetővé, nevezetesen a felhasználó beállíthatná, hogy mikor, és hogy milyen gyakran kíván értesítéseket kapni. A vállalatoknak elő lehetne írni, hogy hagyják, hogy a felhasználó döntse el, naponta hányszor akarja frissíteni a levelesládáját vagy a közösségi média-feedjét. A vezérlőpulton például azt is be lehetne állítani, hogy mennyi új tartalom jelenhet meg egyetlen oldalon.

Néhány kényszerességet előidéző designelemet meglehet jobb lenne egész egyszerűen betiltani. A legegyértelműbb ilyen elem a végtelenített legörgetés. Jelenleg a Facebookhoz és a Twitterhez hasonló oldalak automatikusan és folyamatosan frissítik az oldalt; lehetetlen a feed végére érni. Hasonlóképpen, a Tinderen a végtelenségig lehet jobbra-balra húzogatni. A YouTube, a Netflix és hasonlók is automatikusan betöltik a következő videót vagy műsort.

A Hooked-modell alapján működő eszközökkel ezek a weboldalak folyamatosan újrahúzzák a ravaszt. A cég számára egyértelmű az előny: a felhasználó több ideig marad az oldalon. A felhasználó számára azonban nincs egyértelmű haszna. Szinte csak azért létezik, hogy a felhasználó önkontrollját megkerülje. Ha viszont a felhasználó esélyt kap arra, hogy minden oldal vagy lejátszás után megálljon és döntsön, a hatalmi egyenlőtlenség némileg csökken.

Másodszor, a weboldalaknak elő lehetne írni, hogy jelezzék, ha egy felhasználónál kirívóan kényszeres viselkedésre utaló jeleket látnak. Bár az internet-addikció nehezen behatárolható valami, tény, hogy létezik, és a Facebookhoz hasonló oldalak pontosan tudják, hogy ki beteg. Ennek egyébként maga Eyal is szószólója. “Régen a szeszfőzők széttárhatták a kezüket, és mondhatták, hogy – Én nem tudom, melyik vevőm alkoholista.” – mondta. Ma azonban a Facebook pontosan tudja, hányszor mész fel naponta a Facebookra. A Twitter is pontosan tudja, hányszor nézel rá a Twitterre. A játékkészítő cégek pontosan tudják, mennyit használod az ingyen elérhető játékaikat. Ha akarnának tenni valamit, megtehetnék.” Természetesen az is igaz, hogy ha mi, állampolgárok akarnánk tenni valamit, mis is megtehetnénk, például felszólíthatnánk a vállalatokat, hogy iktassanak be elszakadási pontokat, vagy jelezzék a felhasználónak, ha a felhasználói aktivitásuk pszichológiailag problémásnak tűnik.

A harmadik opció egy visszajelzés lehetne. Bizonyos oldalakat vagy keresőket kötelezni lehetne arra, hogy iktassanak be olyan eszközöket, amelyek segítik a felhasználók önkontrollját, jelezve például, mennyi időt töltöttek el az oldalon, hányszor mentek fel aznap, és hasonlók. Az oldalak lehetővé tehetnék, hogy a felhasználó saját magának be az elszakadási pontot, valahogy így: “Ha egy adott nap több, mint 2 órát töltöttem a Twitteren, akkor automatikusan dobjon le.”

Működni fog ez? Valószínűleg nem. Legalábbis az USA-ban, ahol a tech-cégek regulázása hírhedten nehéz ügy. Ugyanakkor fontos beszélni róla, hogy újrakeretezzük a párbeszéd alapjait. A digitális eszközök sok fantasztikus szolgáltatást nyújtanak a felhasználóknak, de nem azért teszik, mert a felhasználókat és a szolgáltatókat ugyanaz ösztönzi, hanem azért, mert a felhasználók szerződést kötnek velük: a figyelmüket és a magánéletüket adják a szolgáltatásokért cserébe.

Minden szerződés esetében beszélünk valamilyen hatalmi egyensúlyról. A mostani web felépítése alapján elmondhatjuk, hogy az egyensúly a tervezők felé billen. Hacsak nem akarunk Skinner galambjaihoz (vagy szegény Michaelhez) hasonlóan ész nélkül összevissza kopogtatni, akkor érdemes egy kicsit jobban odafigyelni azokra, akik hasznot húznak a figyelmünkből.

Megjelent: 2015. november 24.

Eredeti cikk



Kategóriák:Életmód, Üzleti, Innováció, Kultúra, Multimédia, Tudomány

Címkék:, , , , , , , , , ,

%d blogger ezt szereti: