“A kávézókban már nem látni nőket” – iszlamizmus és antiszemitizmus Németországban és Franciaországban

Michaela Wiegel – Frankfurter Allgemeine Zeitung

Erősödik-e a muszlimok bevándorlásával az antiszemitizmus? Milyen jelentőséggel bír ez a kérdés a feministák számára? Elisabeth Badinter francia filozófussal és Alice Schwarzer német újságírónővel Michaela Wiegel beszélget.

Vezethet a muszlim kultúrájú térségből érkező tömeges bevándorlás az antiszemitizmus megerősödéséhez a társadalmainkban?

Elisabeth Badinter: Ez nem könnyű kérdés. A bevándorlók első és második generációja Franciaországban egyáltalán nem tűnik ki a többségi társadalomból ilyen téren. A radikális antiszemitizmus csak a harmadik, már Franciaországban született generációval jelent meg. Erre a generációra jellemző, hogy közel áll hozzájuk a radikális iszlamizmus is, amit bizonyos imámok terjesztenek. Napjaink Franciaországában nincs még egy olyan népességcsoport, amelyet – akár a zsidókat – pusztán a vallásuk miatt zaklatnának, bántalmaznának vagy akár meg is ölnének. Ezeket a bűntényeket olyan személyek követik el, akik bevándorló háttérrel rendelkeznek, valamint az iszlamizmus elkötelezettjei.

“A németországi antiszemitizmus zsidó perspektívából” című tanulmány nemrég nyilvánosságra hozott eredményei szerint a megkérdezett zsidók háromnegyede komoly problémának érzi az antiszemitizmust. A francia viszonyokhoz hasonló helyzet fenyegeti Németországot is?

Alice Schwarzer: A jelenség új, de nem muszlim eredetű. A török bevándorlók első két generációjára nem volt jellemző sem a nők elkendőzése, sem a nyílt antiszemitizmus. Inkább a fiatalabb araboktól jött, akik nem éltek mindig Németországban, hanem sok esetben újonnan érkeztek. Számomra úgy tűnik, hogy viszonylag kevés köze van az iszlámhoz, mint valláshoz, viszont annak átpolitizált, nyíltan antiszemita és anticionista áramlataihoz annál több. Nem csodálkozom tehát, hogy az a kevés zsidó, aki Németországban él és a franciáknál érthető módon még érzékenyebb a kérdésben, nyugtalan a helyzet miatt.

Az algériai író, Boualem Sansal nemrég tanúként azt állította egy párizsi tárgyaláson, hogy az antiszemitizmus a muszlim kultúra része, hogy a Korán, a mecsetek és a családok egymás közt is hozzájárulnak a terjedéséhez. Lehetséges, hogy túl naivan állunk az iszlámhoz?  

Schwarzer: Nagyon becsülöm Boualem Sansalt, a regényeit éppúgy, mint a kritikus hozzáállását.  Kétségkívül megtalálható egyfajta tradicionális antiszemitizmus az iszlámban, de – engedtessék meg kimondani – a kereszténységben is. Az már a muszlimokon múlik, hogy önkritikusan szemlélik-e a vallásukat. De én maradnék annál a kijelentésemnél, hogy ez a muszlimokhoz köthető, virulens antiszemitizmus nálunk új és ezt a politikai iszlám fűti.

Badinter: Boualem Sansal jobban ismeri a Koránt, mint én. Mindenesetre most az iszlám radikalizálódásának idejét éljük, ami az antiszemitizmust egyfajta vallási követelménnyé teszi meg. A nyugtalanító az, hogy Franciaországban ugyanakkor kezd szétmorzsolódni az a társadalmi konszenzus, hogy a soá után bárminemű antiszemitizmus tűrhetetlen. A baloldal egy része nem hajlandó az antiszemitizmus új formáját mint olyat nevén nevezni, nemhogy elítélni. Ugyanazokról van szó, akik az anticionizmusra hivatkoznak. Én magam is szükségesnek tartom az Izraellel szemben megfogalmazott kritikát, de a kritika nem jelentheti azt, hogy a létezésének jogát elvitatjuk. Az anticionizmus magva ugyanakkor ez.

Franciaországban 2016-ban minden harmadik rasszista bűntény zsidók ellen irányult, habár ők alig egy százalékát teszik ki az összlakosságnak. Hogyan védi az állam a zsidó kisebbséget?

Badinter: Az állam nem védi őket. Épp ez a probléma. De van erre egyáltalán lehetősége? Az állam háttérben maradásának politikai okai is vannak. Az egyensúlyt a zsidókkal és muszlimokkal való bánásmódban fenn kell tartani. Hisz természetesen a muszlimokat is érik rasszista támadások. Franciaországban mintegy 500 000 zsidó és 6 millió muszlim él.

Schwarzer: Még valamit meg kell említeni. Ebből az 500 000-ből semmiképp sem érzik magukat mind elsősorban zsidónak. Ők nem egy közösség. Sokan egyszerű franciák, akik csak az életüket akarják élni nyugalomban. Belőlük először az antiszemiták csinálnak újra zsidót.

Az Amerikai Zsidó Bizottság (American Jewish Comittee) berlini tanárok körében végzett felmérésének eredménye szerint, sok diáknál felfedezhetőek antiszemita ellenségképek. Franciaországban a tanárok már 2002-ben az osztályaikban tapasztalható, erősödő antiszemitizmusról adtak hírt “A köztársaság elvesztett területei” című gyűjteményes kötetben. Hogyan lehet ez ellen küzdeni?

Schwarzer: Nemrég készült egy felmérés a tanárnők körében és valóban szükséghelyzetben vannak. Az erőszakos fellépésű fiatalok megfélemlítik a többieket. Osztályonként csupán négy-öt ilyen diák is képes megadni a hangot, mindenekelőtt a szexista módon. Újabban ehhez jön még az antiszemitizmus is. Az iskolaudvarokon ma olyan szidalmakat hallani, mint “te zsidó”, “te meleg”, “te áldozat”. A diákok lekurvázzák a tanárnőket. Csakhogy az iskolavezetés és a politika is el akarja kerülni a konfliktusokat. Ha a tanárnők panaszkodnak, azt kapják válaszul, hogy szedjék ráncba az osztályukat, hisz láthatólag nem képesek kézben tartani azokat.

Badinter: Mióta sok szociálisan hátrányos helyzetű család a szalafisták, vagy a Muszlim Testvériség befolyása alá került, többet ér az imám szava, mint a tanáré. Számos elővárosi iskolában már nem lehet a holokausztról tanítani, annyira erős a diákoktól jövő elutasítás. A tanár a domináns többségi társadalom megtestesülése, amitől néhány diák elkülönítve érzi magát. A szülők egy része tovább erősíti a gyerekben azt a hitet, hogy az imám útmutatása fontosabb, mint a tanáré. Így a tanárok rendkívül nehéz helyzetbe kerülnek. Viszonylag rövid időn belül 2500 mecset épült Franciaországban és lassacskán kialakulni látszik az, amit a szélsőséges iszlamisták követelnek: a muszlim kisebbség kezd elkülönülni a nemzet többi részétől. Mi ezt a folyamatot eltűrtük és a tolerancia kötelességtudatával jóvá is hagytuk.

Schwarzer: Tulajdonképpen azt hittem, hogy a francia és német helyzet elég eltérő, hisz teljesen más a történelmünk, már csak Franciaország gyarmatosító múltja miatt is. Valójában azonban meglehetősen hasonló cipőben járunk. Németországban van viszont még egy probléma, amit már több mint húsz éve látok. A muszlim egyesületekre gondolok, elsősorban a “Muszlimok központi tanácsa” (Zentralrat der Muslime) nevűre, ami a “Zsidók központi tanácsa” (Zentralrat der Juden) egyesületre való utalással kapta a nevét. Ezeknek a csoportoknak a többsége hithű, ortodox, ha nem épp egyenesen iszlamista tagokból áll. Mind ezidáig ezek az egyesületek voltak a politikusok és az egyház privilegizált tárgyalópartnerei. Ehhez képest ők meglehetősen kis százalékát képviselik a Németországban élő muszlimoknak. A nálunk élő muszlimok többsége felvilágosult és nem kér a vallási alapon nyugvó államból, hanem épp hogy a demokrácia híve. Négy muszlim nő közül pedig csak egy visel fejkendőt. A Charlie Hebdo szerkesztőségét ért támadás után, 2015 januárjában Angela Merkel kancellár dicséretes módon kiállt a brandenburgi kapu elé, hogy a szolidaritását kifejezze. Na de kivel állt ott kart karba öltve? Alig bírtam felfogni: Aiman Mazyekkel, a “Muszlimok központi tanácsának” elnökével.

Nem nőtt az érdektelenség mindenekelőtt az antiszemitizmussal szemben? Badinter Asszony, Ön szeptember végén a L’Express folyóiratban egy felszólítással fordult minden francia állampolgárhoz. Azt kérte, ne hagyják, hogy egyedül a zsidóknak kelljen megharcolniuk az antiszemitizmussal.

Badinter: Így igaz, ez egy riadó fújás volt minden francia számára, de különösen az újságíróknak címeztem, akik alig számolnak be a legfrissebb antiszemita incidensekről. Ez vezet ahhoz, hogy a terrortámadások zsidó származású áldozatait jóformán elfelejtik. Kevés nyilvánosságot kapott például, hogy idén májusban egy radikalizálódott muszlim szomszédja meggyilkolta a zsidó származású Sarah Halimit Párizsban. Az én felhívásomra is csak egy különös hallgatás lett a válasz. Semmilyen újság, vagy rádió nem számolt be róla. Semmi! Csak a közösségi média kapta fel a témát. Pár héttel később viszont gyakoribbá váltak olyan cikkek, amelyek a Franciaországban tapasztalható növekedő antiszemitizmusról tudósítottak. Egy hozzászólásban találtam magyarázatot erre a sajátos reakcióra. Az állt benne: vigyáznunk kell, mert ha a zsidók helyzete tovább romlik, azért egy napon mi, újságírók is felelősségre leszünk vonva.

Schwarzer: A kihívás abban áll, hogy ne tagadjuk le a problémát. Németországba rengeteg fiatal férfi érkezett, akik olyan országokból származnak, ahol a nők teljesen jogfosztottak, ahol mélyen gyökerező patriarchális hagyományok élnek, ráadásul évek óta szélsőséges iszlamista propagandának vannak kitéve. Ahogy Kamel Daoud algériai író olyan találóan megjegyezte, a csomagjaikban ezeket is magukkal hozzák. Ha komolyan vesszük ezeket a fiatalembereket, akkor gondoskodni kell arról, hogy változzon a helyzet. Úgy gondolom, hogy az is rasszista hozzáállás velük szemben, ha becsukjuk a szemünket a problémáikra. Nem mondhatjuk nekik, hogy nálatok ez így van és kész, mert rátok más törvények vonatkoznak. Ezzel csak a lenézésünket fejezzük ki.

Franciaországban közben állítólag vannak olyan negyedek, ahol az arab és muszlim származású férfiak uralják az utcaképet és a nők nem kívánatosak. Igaz ez?

Badinter: Ezt saját tapasztalatból meg tudom erősíteni. Öt évvel ezelőtt még gond nélkül beülhettem nőként Aubervilliers vagy La Courneuve kávézóiba. Ennek már vége. Egyszerűen már nem látni nőket a kávézókban. A nők elkendőzése nagyon nagy sebességgel terjed. Azt viselik, amit én csak a muszlim testvériség egyenruhájának nevezek. De természetesen ez csak néhány, egész pontosan meghatározható negyedre igaz. Ugyanakkor azt látom, hogy időközben már a kicsi, ötéves lányokat is fátyollal takarják el. A burka betiltása sajnos ezen semmit nem változtat.

A franciaországi zsidó kisebbségre nem jellemző egyfajta vallási visszahúzás a gyökerekhez, pont azért, hogy jobban összezárjanak? 

Badinter: Mindenekelőtt biztonsági okokra vezethető vissza, ha egyre több szülő adja az államiból zsidó iskolákba a gyerekeit. De természetesen megfigyelhető az ortodox létforma erősödése is. Szerintem például nem normális, hogy a gyerekeket kipával a fejükön küldik iskolába. Miután Marseille-ben megkéseltek egy zsidót, az ottani rabbi kifejezetten azt kérte, hogy nyilvános helyen ne viseljék a kipát. Csakhogy az országos főrabbinátus azonnal ezzel ellentétes álláspontra helyezkedett. Személy szerint nagyon sajnálom ezt. Az apám, aki igazi hívő volt, mindig azt mondta, hogy a kipát a zsinagógában, vagy otthoni imádkozáskor veszi fel az ember. De az utcára soha!

Schwarzer: Képzeljék el a következőt. Elisabeth Badintert és engem, mivel mindketten kritikusan állunk a politikai indíttatású iszlámhoz – aminek egyébként az első áldozatai muszlimok voltak – a baloldal egy része és néhány fiatalabb, úgynevezett interszekcionális feminista, iszlamofób rasszistáknak nevez. Szerintük ugyanis nekünk, mint fehér bőrű, polgári háttérrel rendelkező feministáknak, nincs jogunk más kultúrákat kritizálni. Engem pellengérre állítottak, mert merészeltem felhívni a figyelmet a tényre, hogy a kölni szilveszteri szexuális zaklatásokat túlnyomórészt a Magreb régióból származó férfiak követték el. A kérdés az: hogy akarunk változtatni a jelenlegi problémákon, ha nem szabad nevükön neveznünk azokat?

Megjelent: 2017. november 12.

Eredeti cikk

Támogassa munkánkat!



Kategóriák:Európa, Kultúra

Címkék:, , , , , , , , ,