Fülöp-szigetek: Duterte nagylátószögből

Prashanth Parameswaran – The Diplomat (Tokió)

Richard Heydarian Fülöp-szigeteken élő akadémikus és író. Nemrég megjelent könyve, a The Rise of Duterte: A Populist Revolt Against Elite Democracy
(Duterte felemelkedése: populista lázadás az elit demokrácia ellen), a fülöp-szigeteki elnök, Rodrigo Duterte hatalomra jutásáról, illetve annak következményeiről szól, nem csak az ország, hanem a régió és a világ szempontjából is nézve.

A The Diplomat szerkesztő-munkatársával Duterte személyiségéről, politikájáról, a populizmusnak a világ más részein is megfigyelhető, tágabb értelemben vett trendjéről beszélgetett.

Bár a könyv témája Duterte hatalomra jutása a Fülöp-szigeteken, a jelenséget a feltörekvő piacú demokráciákban a populizmus felemelkedésének egy szélesebb perspektívájában helyezi el. Az ön szemszögéből hogyan fest ez a perspektíva?

A Dutertéről szóló cikkek sokszor a személyiségére, az unortodox viselkedésére, vagy a felháborító kijelentéseire helyezik a hangsúlyt. Ezzel nem is lenne semmi gond, csak éppen a lényeget nem látják.

A könyvemben másfajta megközelítésből vizsgálom a jelenséget. Duterte hatalomra kerülését szélesebb kontextusba helyeztem, nevezetesen a demokrácia kifulladásának és a populizmus előretörésének kontextusába a feltörekvő országokban, ami megfigyelhető Törökországtól és Indiától Indonéziáig és a Fülöp-szigetekig.

Ha ezt a négy országot megvizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy hihetetlen növekedést produkáltak az elmúlt évtizedben; számos tekintetben soha nem ment még ilyen jól a soruk. Ugyanakkor megfigyelhetjük, hogy népeik egyre fogékonyabbak lettek a “hiteles”, céltudatos populistákra, az “erős emberekre”, akik nagyon egyszerű válaszokat kínálnak azokra a nagyon bonyolult, 21. századi problémákra, amikkel ezek a gyorsan fejlődő nemzetek szemben állnak.

A trend mögött a bizonyosság óhajtása áll a bomlasztó modernizáció, illetve, ami még fontosabb, a politikai degeneráció korában: a lomha állami intézmények nem képesek megfelelni az exponenciálisan megnövekedett, közszolgálatra vonatkozó társadalmi igényeknek.

Világosan kiemeli a könyvben, hogy mi az, amit Duterte jól csinált annak érdekében, hogy sokak meglepetésére megnyerje a tavalyi választásokat. De mekkora mértékben tudható be győzelme ezen tényezőknek, szemben például a riválisok hibáival vagy a tavalyi választások sajátosságaival?

Kétségtelen, hogy a váratlanság valamennyire hozzájárult Duterte győzelméhez, illetve az is, hogy ellenfelei nem voltak képesek elfedni sebezhetőségüket, valamint nem voltak hajlandóak komolyan venni őt addig, amíg aztán késő nem lett.

Hozzá kell tenni, hogy Duterte agresszív szociális-média kampányaival, idézhető mondataival vagy káromkodásaival ügyesen kedve szerint alakította a híreket, és millió elkötelezett szavazó szívét-lelkét sikerült meghódítania. Utóbbinak különösen nagy a jelentősége. Sokan vannak, akik a politikát azelőtt a bennfentes elit cinikus arénájának tartották, most pedig a paradicsomba vezető útnak.

Az is sikerült neki, hogy a megosztott társadalom és gazdaság mindkét oldalán megszólítsa a választókat. A tehetősebbeknek biztonságot ajánlott agresszív bűncselekmény-ellenes kampányával. Humort és szórakozást kínált azoknak a tömegeknek, akik a nemtörődöm liberális elit ellen kívántak voksolni, aminek jelentőségét nem lehet túlbecsülni a fülöp-szigeteki politikában. Ezen kívül nagyobb politikai autonómiát ajánlott, valamint a föderalizmuson keresztül olyan periferiális területekre is odafigyelt, mint Mindanao vagy a Viszajan-szigetek.

Összefoglalva: ügyesen csinálta, hogy a társadalom minden releváns szegmensének ajánlott valami értékeset. Ez a recept jól bevált, különösen a megosztott, ötversenyzős elnökválasztás kontextusában.

A könyvben sok szó esik Dutertéről, az emberről is. Nem csak kétségtelenül színes személyiségéről, hanem arról is, hogy hogyan értelmezzük az ellentmondásos témákat: például hogy mennyire jelentős és bizonyos értelemben példa nélküli figurának számít a fülöp-szigeteki politikai színtéren, illetve hogy valójában mennyire populista. Ön hogyan látja?

Ő valóban a “tömeg embere”, azt hiszem, ez mindig is egyértelmű volt. Ami a különlegességet illeti, persze, a nagy hatalmú Duterte-klán tagja, az apja Davao kormányzója volt. A gyermekei a déli város polgármesterei és polgármester-helyettesei voltak. Mindez ellentmond annak a “kívülálló” imázsnak, amiben igyekszik magát feltüntetni.

Ugyanakkor Duterte több szempontból is teljesen egyedülálló figura a Fülöp-szigetek történelmében. Egyrészt az első elnök, aki a déli szigetről, Mindanao-ról származik. Ő az első filipínó politikus, aki a helyi politikai életből egyenesen az elnöki székbe tudott ugrani. Ő az első magát szocialistának valló vezető is. És ő az első, aki nyíltan megkérdőjelezi az USA és a Fülöp szigetek szövetségét, és akinek szinte minden nemzeti totemnek számító személyre vagy intézményre van valami rossz szava, köztük a katolikus egyházra is. Mindent összevetve jó hosszú a lista.

Duterte egy meglehetősen ambiciózus belföldi programmal került hatalommal, nem csak az ún. kábítószerellenes háborúval, hanem a föderáció nagyszabású tervével is. Ugyan alig egy év telt el a hatéves ciklusából, de a kivitelezés – nem meglepő módon – sokkal lassabban halad, mint ahogy a kampányban ígérte. Ön hogyan értékeli eddigi teljesítményét?

Vegyesen. A drogok elleni háborúját az egész világon élesen kritizálják. A közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy a lakosság elvileg ugyan támogatja bűncselekmény-ellenes programját, a legtöbben azonban félnek és nem értenek egyet a törvényen kívüli kivégzésekkel. Sorozatos ballépéseket követően Duterte, legalábbis ideiglenesen, fel is függesztette a “Tokhang”-operációt. Az alkotmány megváltoztatására vonatkozó ígéretek beváltása késlekedik. A kommunista lázadókkal folytatott béketárgyalások pedig gyakorlatilag összeomlottak.

Sokat hallani Duterte “független külpolitikájáról”, melynek az a kiindulási pontja, hogy továbbra is tartja a kapcsolatot a régi partnerekkel, mint pl. az USA, viszont diverzifikálni igyekszik a kapcsolatát pl. Kínával és Oroszországgal. Még mindig sok azonban a kérdőjel, hogy ez pontosan mit is jelent, és az eddigi változás is sokkal kevésbé tűnik drámainak, mint amennyire a média mutatja. Ön hogyan látja ezt?

A retorika mögötti valóság, hogy Duterte “független útja” az országot stratégiai szempontból jó helyre terelte. Több nagyhatalomtól is kapott segítséget, köztük az USA-tól és Kínától is. Ez a Marawi-hadműveletben látszott a legtisztábban: minden külső erő felajánlotta támogatását (az ISIS ellen).

A baj az, hogy Duterte nyitása Kína felé felbátorította Pekinget, hogy stratégiai jelenlétét büntetlenül nyomatékosítsa a Dél-Kínai tengeren. Meglehet tehát, hogy a rövid távú béke ára egy konfliktus a horizonton.

Fontos észben tartani, hogy a Duterte előtt álló legnagyobb kihívás Marawi város újjáépítése, valamint a szavazók három legfontosabb prioritása – a bérek, a munkanélküliség, az infláció – kezelése. Ezeken a területeken kell felmutatnia valamit, máskülönben tovább zuhanhat a népszerűsége, ami viszont egyáltalán nem szokatlan jelenség a Fülöp-szigetek politikai életében.

Megjelent: 2017. november 15.

Eredeti cikk



Kategóriák:Ázsia, Politika

Címkék:, , , , ,