Készen áll-e a világ a lombikhúsra?

fortepan_84633.jpg

A kép illusztráció. Forrás: FORTEPAN

James McWilliams – Pacific Standard (Santa Barbara)

Vajon felkészült a világ a “celluláris agrikultúrára” és a laboratóriumban tenyésztett, “tiszta hús”-ként marketingelt műhúsra?

Paul Shapiro hamarosan megjelenő könyve, a Clean Meat: How Growing Meat Without Animals Will Revolutionize Dinner And The World (Lombikhús: Hogyan forradalmasítja az étkezést és a világot a hús, amihez nincs szükség állatokra) azokat a húsokat és húsipari termékeket ünnepli, amelyeket állatok levágása nélkül állítanak elő. A be nem avatottak számára ez egy meglepően tág kategória, amibe ugyanúgy beletartozik a borsófehérjéből származó hemből szintetizált “hús”, mint az élő állatok tenyésztett izomsejtjeiből készült hús. Az állatok jólétét szívükön viselők (Shapiro a Humane Society állatvédő szervezet egyik alelnöke) illetve a környezetvédők számára, akik ökológiai alapon ellenzik a nagyüzemi állattartást, az állattenyésztésnek ez a merész alternatívája sokkal több reménnyel kecsegtet, mint a vegetarianizmus vagy a veganizmus népszerűsítése, amely eddig hatástalannak bizonyult a húsfogyasztás csökkentésére.

Shapiro először is azt követi nyomon, hogy az új iparág úttörőinek – akik javarészt a Szilícium-völgy által finanszírozott tudósok – milyen technológiai és gazdasági kihívásokra kell megfelelnie ahhoz, hogy a nem túl távoli jövőben a lombikhúst egy megfizethető és kívánatos lehetőséggé tegyék a fogyasztók számára. Képzeljünk el egy könyvet, ami az 1800-as években a gőzmozdonyos vasúti közlekedés jövőjéről szól, vagy egy olyat, ami a 70-es években a virtuális valóság eszközeiről. Így már közel járunk ahhoz, hogy megértsük, mi a jelentősége ennek az alapos kutatómunkával és olvasmányosan megírt kötetnek. Shapiro elfogulatlan és értő útmutatót ad a kezünkbe.

Ha a téma tudományos vagy gasztronómiai szempontból ezoterikusnak tűnik, akkor gondoljuk át még egyszer a dolgot. Az USA-ban évente több mint 10 milliárd szárazföldi állatot vágnak le. Egyszerűen nem lehet alábecsülni a lombikhús ökológiai és humanitárius jelentőségét. A könyv legérdekesebb része, amikor Shapiro beszámol  a technológiai bonyodalmakról, amelyeken keresztül ezek termékek eljuthatnak a boltok polcaiig (van, amelyiknek már sikerült – például az Impossible Burgernek).  Különösen lenyűgöző – és nyilván tudatos szerzői stratégia – hogy Shapiro nem a farmot, hanem a laboratóriumot mutatja be, egyben teszi értelmezhetővé, hiszen a termékek itt születnek. A celluláris agrikultúra kifejezés ugyan kissé erőltetetten hangzik, de végtére is a lombikhús furcsaságán nem segít semmilyen elnevezés. Azok, akik már hallottak a New Harvest, az Impossible Foods, a Memphis Meats vagy a Modern Meadow cégekről, a könyv hatására meggyőződhetnek ezek jövőbeli jelentőségéről világgazdasági és élelmezési szempontból és, kevésbé fogják holmi high-tech műkaja-kufároknak nézni őket (ahogy teszik azt sokszor a “kizárólag természeteset” hívei).

Azoknál viszont, akik még nem hallottak a fenti alternatívákról és nem is érdeklődnek különösebben irántuk – ami jelen pillanatban a nagy többséget jelenti – teljesen más szempontok alapján dől el, hogy hogyan fognak reagálni a lombikhúsra. A kihívások egyértelműek: magas feldolgozottsági fokú élelmiszeripari termékről van szó, ami egyrészt eltávolodott a mezőgazdaság megfoghatóságától és romantikájától, másrészt az állati hús fogyasztásának 250 000 éves hagyományával szakít. Ezen kívül: nem elég, hogy a lombikhúsnak árban versenyképesnek kell lennie a levágott állatok húsával, a vágóhidak “melléktermékeinek” (ipari kötőanyagok, porok, trágya, ragasztóanyagok) is versenyképes árúnak kell maradniuk. A piac átalakulása rengeteg területet érint, és annál is félelmetesebbnek tűnik.

Mindehhez hozzá lehet még tenni, hogy a lombikhús szószólói egy elcsépeltté vált kifejezéssel egyfolytában “disrupterként” (a rendszerben zavart keltő valami) utalnak rá, ugyanakkor Szilícium-völgyi milliárdosokra és élelmiszeripari óriáscégekre támaszkodnak, nem fektetve kellő hangsúlyt az egyetemi kutatásra és a hosszú távú állami beruházásra. A radikálisabb, vegán erkölcsi retorika, ami valóban zavart akart kelteni a nagyüzemi élelmiszergyártást eleve lehetővé tevő ideológiákban, mára eltűnt. Összehasonlítva, ez a mai “zavarkeltés” sterilebb, szinte ez lett a status quo. Egy lépéssel tovább gondolva a dolgot: a lombikhús-pártiak hagyják, hogy a “szabad” piac, a koncentrált tech-vagyon és a korlátlan fogyasztói választék jelölje ki a jövő irányát, pedig más kontextusokban épp a fentiekre hivatkozva szokás kizsákmányolni az állatokat.

Mindazonáltal a végén úgyis a fogyasztói ízlés fogja eldönteni, hogy a termék versenyre kelhet-e a valódi hússal. Azon áll vagy bukik a dolog, hogy sikerül-e elég korán meggyőzni a fogyasztóknak egy kritikus tömegét. Shapiro becsületére legyen mondva, hogy nem kerüli meg ezt a nehéz kérdést. Mégis, mintha nem tulajdonítana kellő jelentőséget a probléma természetének. “Amikor virslit eszel, akkor is olyasmit eszel, amiről alig tudsz valamit, akkor miért lenne olyan nehéz ügy a lombikhús-burger?” – idézi. A fenti érvelés tökéletesen érthető – már amennyiben racionálisan gondolkodunk az evésről. De köztudott, a racionális az utolsó jelző, amivel az ember és az evés kapcsolatát illetni lehet.

Néhány felmérés készült már arról, hogy mennyire vagyunk nyitottak a lombikhús iránt. 2014-ben a Pew Institute 1000 embertől kérdezte meg, hogy enne-e “laboratóriumban tenyésztett húst”. Kb. 80%- uk nemmel válaszolt. Egy másik alkalommal 24000 európai fogyasztó véleményét kérték ki a “sejtkultúrákból tenyésztett húsokról”. Kevesebb, mint egynegyedük bólintott rá. 2012-ben 2000 brit állampolgártól kérdezték meg, hogy ennének-e “laboratóriumban tenyésztett műhúst”. Mindössze 19%-uk válaszolt igennel. A számok elkeserítőek. Bruce Friedrich-nek a Good Food Institute-tól igaza van azonban, amikor azt mondja, a kérdőívek összeállításánál fontos szempont a szóhasználat, és a “mű” szóban előre bele van kódolva az elutasítás. Mindez remekül működik a potenciális fogyasztók eltántorítására is, mely tény nyilván nem fogja elkerülni a tradicionális hústermelők figyelmét sem, ha majd egyszer úgy érzik, a lombikhús komolyan fenyegeti a megélhetésüket.

Shapiro heroikus erőfeszítést tesz arra, hogy még a kételkedő olvasót is meggyőzze, a lombikhús fontos része lesz a jövőnknek. A világ valóban jobb hely lesz, ha ez az érvelés kerekedik felül. Ugyanakkor, hiába a sok reménykeltő példa technológiai változások történelmi hatására, amikor valódi húst eszünk, akkor valamit a testünkbe fogadunk a szánkon keresztül. Ez, a több ezer éves rituálékkal, kántálással, imádkozással, stb. együtt olyan jelentéseket is hordoz, ami nem fér össze a logikával és a racionalitással. Anthony Bourdain szavaival: “Számomra az életnek borjú-alaplé, disznózsír, kolbász, belsőségek és büdös sajt nélkül nincsen értelme.” Attól tartok, Bourdain-nal együtt sokan vannak, akik a húst “piszkosan” szeretik.

Megjelent: 2017. november 6.

Eredeti cikk



Kategóriák:Életmód, Üzleti, Gazdaság, Innováció, Tudomány

Címkék:, , , , , , ,