Katalán, skót, flamand szeparatizmus – Brüsszel tehet róla?

Sarah Halifa-Legrand – Le Nouvel Observateur (Párizs)

A nancy-i Lotaringiai Egyetem kutató szociológusa, Paul Dirkx szerint a katalán, skót és flamand szeparatizmus felemelkedése az EU-tagállamok gyengülésének jele. Ugyanakkor szerinte Brüsszel segítette a régiók autonóm törekvéseit azzal, hogy megnövelte hatásköreiket. Interjú.

A katalán krízis idején több felkérés érkezett Brüsszelhez, hogy közvetítsen a katalán függetlenségpártiak nevében. A kérések azonban süket fülekre találtak. Ön azt mondja, hogy a megingathatatlan álláspont mögött ellentmondás rejlik, mert az európai alkotmány maga is hozzájárult a régiók bizonyos fokú autonómiájának legitimálásához. Mit jelent ez pontosan?

Mivel a tagállamok szuverének a tekintetben, hogy mi történik a határaikon belül, Brüsszel természetesen nem avatkozik bele a belső ügyeikbe, és nem bátorítja nyíltan a regionalizmust. A nemzetállamok ezt ugyanis beavatkozásként értékelnék.

Ugyanakkor ha a tényeket nézzük, Brüsszel valójában ösztönzi a regionalizmust, közvetlen és közvetett módon egyaránt. Két példát mondok. Az első a Régiók Bizottsága (RB). Ez az intézmény a maastrichti szerződéssel jött létre, Európa mélyreható regionalizációja érdekében. A médiában egyáltalán nem szerepelnek, mégis, ez a szerv a negyedik helyen szerepel az európai közigazgatásban a Miniszterek Tanácsa, a Bizottság és a Parlament után.  Egyesek arról álmodnak, hogy egy Régiók Szenátusát hozzanak létre belőle. A regionális szinten felmerülő ügyeket ez elé a közgyűlés elé viszik, a célból, hogy zökkenőmentesebbé tegyék az európai döntéshozást.

Második példa: a szubszidiaritás elve, amin az egész európai konstrukció alapul. Az elv szerint ha valamit X szinten hatékonyabban el lehet végezni, mint Y szinten, akkor a hatáskört az X szintre kell tolni. A szubszidiaritás elve tehát a nemzetállamoktól vesz el hatásköröket. Az európai nemzetek feletti gépezet felépítése ezen az elven alapul: a népeket a nemzetállamok elé helyezi, utóbbiaktól egyre több nemzeti hatáskört von meg. Ma az öt nagy támogatási alapból négy teljes egészében régiókba megy. Az alapok költségvetésének mintegy 65%-a megy közvetlenül a régiókhoz.

Összefoglalva, az Európai Unió az egyre mélyrehatóbb regionalizációra törekszik, anélkül, hogy ezt nyíltan kommunikálná, vagy hogy a közvélemény észrevenné.

De érdeke-e az Európai Uniónak a szeparatista mozgalmak megerősödése?

Nem, Brüsszelnek nem érdeke, hogy újabb nemzetállamok jelenjenek meg. A katalán függetlenségi mozgalom vezetője, Carles Puigdemont semmit nem várhat Brüsszeltől, mert az EU nem akar újabb nemzetállamokat, hiszen épp az a célja, hogy semlegesítse azokat, hogy a döntések ne nemzetállami szinten, hanem Európa, illetve annak mintegy 250 régiója szintjén történjen. A különböző regionalista-szeparatista mozgalmak mindazonáltal jól jönnek az európai jogalkotás számára.

Az első európai federalisták soha nem hitték volna, hogy a rossz szemmel nézett identitárius mozgalmak egyszer majd az európai ügy malmára hajthatják a vizet. Hasonlóképpen, a különböző függetlenségi mozgalmak is régóta bizalmatlanok, sőt, ellenségesek az EU-val szemben. A baloldali szeparatisták (például a Franco-ellenes katalán függetlenségpártiak) a múltban szembehelyezkedtek az EU-val, mert ugyanazt a nagy államgépezetet látták benne, mint Madridban. Aztán a 90-es években, a maastrichti szerződés után rájöttek, hogy az EU, melynek célja, hogy a nemzetállamok hatásköreit leépítse, mégiscsak remekül kijátszható kártya Madrid ellen. A különböző regionalista-szeparatista mozgalmak ekkor kezdték inkább felhasználni az EU-t, mint ellenezni.

Mindennek az lett a következménye, hogy ma a skót nacionalisták egyszerre visznek marxista diskurzust a brüsszeli cinizmusról és tapsolnak lelkesen Európának. Egyes mozgalmak, például a flamand nacionalisták, mindig is hivatkoztak Európára: az ő hitvallásuk szerint regionális identitásukra hivatkozva európaiként is jobban érvényesülhetnek. Belgiumban az Új Flamand Szövetség (N-VA) rendelkezéseiben elsőként kerül említésre, hogy a párt célja “egy flamand köztársaság létrehozása Európa kereteiben belül.”

Tehát akkor mára a függetlenségpártiak nagy része Európa-párti is egyben?

Igen. A skótok, a katalánok, a flamandok, a lombardok, a velenceiek, a baszkok mind Európa-barátként hivatkoznak magukra. Puigdemont sem véletlenül jött Brüsszelbe: többek között Európa-pártiságát kívánja hangsúlyozni ezzel, azt akarja kommunikálni: “az igazi európaiak mi vagyunk”. Ezek a szeparatisták ügyesen játszanak egyszerre két asztalon, az európain és az identitáriuson. Kettős logikát tettek magukévá: liberális és etnikai logikát. Nevezhetjük “etnoliberalista” logikának. Egyszerre beszélnek az állampolgárok pénztárcájáról és gyökereiről, történelméről, büszkeségéről…

A jakobinus Franciaország ön szerint védett a regionalizmussal szemben?

Franciaország éppen hogy a legkevésbé védett ország. Pontosan azért, mert olyan sokáig éltünk ezen a jakobinus felhőn, a nemzetállam leépítése elképzelhetetlen számunkra. Nem vagyunk éberek. Ugyanakkor nézzük csak meg, mi történik Raffarin óta: a decentralizáció regionalizációvá változik. A döntéshozást regionális szintre delegáljuk: Korzika, Bretagne … még Okcitánia is. Az események felgyorsulhatnak.

A katalán krízis spanyol szocialisták által javasolt, szövetségi szintű megoldása akkor ön szerint nem jó megoldás?

Mivel a katalán szeparatisták szemében a nemzeti szintnek, a spanyol nacionalisták szemében pedig a regionális szintnek nincsen legitimitása, a szövetségi szinttel egy újabb dózis szubszidiaritást szeretnének behozni a rendszerbe. Az Európai Parlament szocialista frakciójának többségét megnyerték az ötletnek, de még egyszer, a rendszer a szubszidiaritás elvén alapul.

Az N-VA elnöke, a flamand függetlenségpárti Bart De Wever a nemzetállamok “elpárolgásáról” beszél. Ön osztja ezt a nézetet?

Igen. Belgiumról beszél, de azt is leírja, ami máshol is zajlik.

Ugyanakkor olyan tendenciáknak is tanúi lehetünk néhány éve, amik éppen az ellenkező irányba mutatnak: a nemzetállamok megerősödését célozzák a populizmus felemelkedésével és az EU-val való szembehelyezkedéssel.

Ez az európai politika következménye. Ugyanúgy, ahogyan a regionalizáció is, azzal a különbséggel, hogy utóbbi kívánatos és intézményesített következmény. Nagyon leegyszerűsítve, Marine Le Pen és a nacionalisták ugyanerre a változásra, erre a csendes forradalomra reagálnak, csak éppen az ellenkező módon.

Miért gondolja, hogy a szeparatista tendenciák fognak felülkerekedni a nemzetállamok megerősödése felé mutató tendenciákon?

A szélsőjobboldalnak, illetve a nosztalgiára építő nacionalista jobboldalnak nem maradt több kihasználható lehetősége pozíciói megerősítésére, miközben a helyi vagy regionális nacionalista mozgalmaknak számos eszköze van rá, amiket az EU bocsájt rendelkezésükre. És, attól tartok, már késő. Franciaország regionalizációja igen kevés reakciót vált ki, és tartok tőle, hogy az identitárius reflexek minden régióban erősödni fognak.

Nem mondom, hogy a szeparatisták győzedelmeskedni fognak, hogy megkapják, amit akarnak, vagyis, hogy nemzetállamokká válnak. Ugyanis, ismétlem, ez abszolút ellentétes az EU céljaival. Azt viszont el lehet képzelni, hogy a végén lesz egy jól olajozott, zászlóval és himnusszal rendelkező európai gépezet, amiben aztán mindenki megtalálhatja a saját büszkeségét, valahogy úgy, hogy “egyszerre vagyok breton és európai, vagy baszk és európai”, stb.

De egy demokráciának szüksége van a népre: ha a francia nép már nem tud véleményt mondani az oktatási politikáról, vagy a fiskális politikáról stb., akkor nincs többé. Ha a francia nép annyira képes, hogy elkántálja a Marseillaise-t, vagy hogy végső esetben annyit mondjon, rendben, küldjünk katonákat Maliba, nos, akkor már nem beszélhetünk francia demokráciáról. Egy olyan csendes forradalomhoz asszisztálunk, ami komoly problémát vet fel a demokrácia szempontjából. Európa észrevétlen feldarabolása zajlik.

Megjelent: 2017. november 18.

Eredeti cikk



Kategóriák:Európa, Közigazgatás, Politika

Címkék:, , , , , , , , , ,