Neuroesztétika: egy új kutatási terület, ami elmossa a tudomány és a művészet közötti határvonalat

fortepan_106435

Kép forrása: Hunyady József / FORTEPAN

Faith A. Pak – The Harvard Crimson (Cambridge, Massachusetts)

A neuroesztétika az idegtudomány egyik innovatív, de ellentmondásos kutatási területe, ami segíthet megérteni, hogyan reagál agyunk a művészetre. Néhányan azonban kételkednek benne, hogy a tudomány bármit is mondhat az esztétikai élményekről. A Harvard Crimson utánajárt, merre tart a tudományág a Harvardon és máshol.

Lev Tolsztoj Mi a művészet? című klasszikusa talán szokatlan első olvasmány egy idegtudományi kurzuson, a Harvard neuroesztétika kurzusa azonban sok hasonló meglepetéssel szolgál. A kurzus során azt vizsgálják, hogyan alkalmazható az agytudomány a művészetek tanulmányozására. A neuroesztétika mint tudományág friss kutatási területnek számít, csak nemrég kapott erőre mind a művész- mind a tudományos közösségekben. Vannak azonban, akik nem örülnek ennek: a még kibontakozóban lévő kutatási területet már most sokan kritizálják.

Híd művészet és tudomány között

Nancy L. Etcoff kurzusvezető azonban óriási, kihasználatlan lehetőségeket lát a többféle tudományos terület bevonásában. Az általa vezetett kurzus az interdiszciplinaritás ékes példája, ami a legkülönbözőbb területekről vonz hallgatókat: többek között neurobiológusokat, művészettörténészeket, építészeket, pszichológusokat, bölcsészhallgatókat és formatervezőket.

Theodora T. Mautz neurobiológus-hallgató egyetért Etcoff-fal abban, hogy a különböző diszciplínák keresztezése jó dolog. “A neuroesztétika számos érdeklődési területem – idegtudomány, művészet, szociális interakció – nagyon cool keveréke. A műélvezet mögött rejlő idegi mechanizmusokat tanulmányozzuk. A művészetre tehát új, biológiai és evolúciós szemszögből tekintünk.”

“Nagyon érdekes kurzus. A párbeszédek teljesen újszerű irányba haladnak, ami mindenki számára kihívást jelent” – mondja egy másik hallgató. “Etcoff professzor sokszor hagyja, hogy a hallgatók irányítsák a párbeszédet, ami több szabadságot ad és több felfedezést tesz lehetővé.”

Etcoff ugyan tudósként szerzett nevet magának, de a művészetek és a bölcsészet világában is biztos gyökerekkel rendelkezik. Az egyetemen először összehasonlító irodalmat tanult, és arról álmodott, hogy egyszer regényíró lesz. Nem sokkal később átment a pszichológia szakra, mert úgy látta, ez a tudományág nagyrészt azokra a kérdésekre keresi a választ az érzelmekről és a motivációról, amikre ő is az irodalomban.

Esztétikát általában a bölcsészkaron tanítanak, leggyakrabban a filozófiához vagy a művészettörténethez kapcsolják. “Ez egyike azon a kérdéseknek, amiket a tudomány eddig megkerült, mert nem tűnik megválaszolhatónak vagy meghatározhatónak.” – mondja Etcoff. Az elmúlt évtizedek technológiai fejlesztéseinek (köztük a funkcionális mágneses rezonanciavizsgálatnak) köszönhetően konkrét képet kapunk arról, hogy mi zajlik az agyban. A tudósok tehát egyre inkább bepillantást nyernek az emberi lét azon területeire, amiket azelőtt teljesen absztraktnak vagy megfoghatatlannak gondoltak.

“A szépség kérdésével a tudomány eddig ódzkodott foglalkozni” – mondja Etcoff. “Nem tűnt megválaszolhatónak vagy definiálhatónak. A boldogság ugyanez. Sok könyvet írtak viszont a negatív érzelmekről, mint az undor, a félelem vagy a düh.” Etcoff szeretné a tudomány hatáskörét az élet örömeire is kiterjeszteni: például a műélvezetre, vagy az olyan pozitív érzelmekre, mint a boldogság, a nyugalom, a hála, az ámulat vagy megkönnyebbülés. A massachusettsi kórház esztétika és jólét-programjának igazgatójaként például gyönyörű kórházi tereket teremt, amik elősegítik a betegek gyógyulását. Ezenkívül boldogságtudományt is tanít egy elsőéveseknek szóló szeminárium keretében.

Jelenleg azt tanulmányozza, hogy a virágok hogyan csökkentik stressz-szintünket, és hogyan vannak jótékony hatással a figyelmünkre és koncentrációnkra – ugyanis ezt teszik. Miért? Etcoff az evolúcióelmélettel magyarázza a dolgot. “Tudjuk, hogy a virágoknak nem sok praktikus haszna van, mégis képesek befolyásolni az emberek viselkedését és érzelmeit” – mondja Etcoff. “Az emberek virágot adnak egymásnak, amikor bocsánatot kérnek, de temetésen és ünnepeken is. A virágok vigaszt, örömet, megbocsájtást, együttérzést adnak. Visszatekintve az evolúcióra, a virágok jelenléte talán azt jelezhette, hogy a terület letelepedésre alkalmas. Így már érthető, miért vannak hatással a stressz-szintünkre.”

“A szépség az élet egyik alapvető öröme. Ami szép, azt az ember maga mellett akarja tartani, azzal jobban együtt érez, az felemeli és gazdagítja.”

A művészet különösen érdekes Etcoff számára, hiszen a művészet által kiváltott érzelmek nagyon komplikáltak. “Amikor én voltam egyetemista, egy pozitívtól negatívig tartó tengelyen mozgó valamikként tekintettünk az érzelmekre. A két véglet egymástól élesen elkülönült. Az emberek viszont gyakran mondják, hogy “megérinti” őket a művészet. Sokszor előfordul, hogy egy szomorú filmet élvezünk. Miért keresi az ember önszántából a szomorúságot?

Etcoff szerint ilyenkor az agyban két, alapesetben különálló rendszer aktiválódik egyszerre. A két rendszer szimultán aktiválódása okozza, hogy az illető úgy érzi, “megérintette” a művészet. Az illető figyelme egy külső ingerre szegeződik (a műtárgyra). Ezzel egy időben az alapbeállítású rendszer, ami normál esetben akkor aktív, amikor a figyelem nem irányul egy ingerre és a “gondolatokban való elmerülés”, az én, az emlékek, a jövő körüli gondolatok jellemzik, szintén aktiválódik. Más szóval a művészet egy igen komplex, a teljes agyat érintő reakciót vált ki, amelyben egyszerre vesz részt sok, egyébként különböző szellemi aspektus.

“Ez arra is magyarázatot adhat, hogy miért olyan nehéz beszélni ezekről az amúgy mélyen átélt érzelmekről” – mondja Etcoff.

A “szépségpont”

Semir Zeki a londoni University College neuroesztétika-professzora a tudományág egyik úttörője. A neuroképalkotási technológia segítségével felfedezte ugyanis, hogy az agynak van egy területe, az ún. mediális orbitofrontális kéreg, ami minden esetben “felgyullad”, amikor szépségérzékelésről van szó, legyen szó vizuális, zenei, matematikai, vagy akár erkölcsi szépségről. Bár mindegyik élmény agyterületek más és más kombinációit aktiválja, a közös pont minden esetben a mediális orbitofrontális kéregben van.

“A filozófusok elvont dologként tekintenek a szépségre” – mondja Zeki. “Egy angol művészetkritikus, Clive Bell, egyszer azt mondta: Ha felsorolsz mindent, ami minden esztétikai élményben közös, akkor megválaszoltad az esztétika kérdését.” Egyetlen művészettörténész vagy filozófus sem tudta megoldani ezt a problémát, de mi, egy behatárolt biológiai kontextusban igen: tudjuk, hogy az esztétikai élmény egybeesik a mediális orbitofrontális kéreg aktiválódásával, az élmény forrásától függetlenül.”

Akkor tehát számszerűsíthető lenne az esztétikai élmény?

“A válasz: igen. A mediális orbitofrontális kéreg aktivitása erősebbé válik, ha az illető azt gondolja, az adott forrás szebb.”

De mi van a műélvezet szubjektivitásával? Hiszen egyesek gyönyörűnek látnak olyasmit, amit mások viszont csúnyának.

Zeki nagyon is tudatában van annak, hogy az emberek minél többet látnak valamit, annál szebbnek látják. Ezért is van, hogy ritkán tanulmányozza maguk a művészek agyát. “Ha művészetről beszélünk, írunk, művészetet tanulmányozunk, akkor nem szabad művészekkel, zenészekkel, művészettörténészekkel vagy művészetfilozófusokkal dolgozni, mert ők túl sokat tudnak róla.” – mondja Zeki. “Egyszerű alapszinten tanulmányozunk – az átlagember benyomásai szintjén. Az agy alapvető működése és szervezeti felépítése érdekel.”

A szépségérzékelés szerinte kétféle: biológiai úton öröklött és kulturálisan öröklött. “Vegyünk egy szép nőt Japánban. Nagy az esély, hogy Angliában is nagyon szép. Valamint minden kultúrában, minden ember szépnek találja a kisbabákat. Egy muzulmán számára egy mecset talán szebb, mint egy katolikus katedrális, mert számára több jelentést hordoz, de ez kulturális, nem pedig biológiai úton öröklött dolog. Egy gyönyörű nő viszont mindenhol gyönyörű.”

A Zeki úttörő munkáját ellenzők jellemzően művészettörténészek és filozófusok, nem pedig gyakorló művészek. “A művészek bizonyos tekintetben maguk is idegtudósok, akik az emberiség közös kérdéseire keresik a választ” – mondta Zeki. Szerinte a művészetteoretikusok egyszerűen fenyegetve érzik magukat az új információ által, ami megkérdőjelezi azt, ahogy a hagyományos értelemben gondolkodunk az esztétikáról. “Az esztétikaelmélet nem lehet teljes úgy, hogy nem veszi figyelembe a szervet, amin keresztül az esztétikai élményt megéljük.”

Gyorsan fejlődő terület

Ahhoz, hogy megértsük, milyen rövid idő alatt lett a neuroesztétikából komoly kutatási terület, elég megnézni Ina Kondra hallgató esetét: másodévesként Kondra szerette volna a neuroesztétika köré csoportosítani tanulmányait, de a kérelmét visszautasították. Most viszont, mindössze néhány év elteltével, a Kondrához hasonló hallgatókat arra biztatják, hogy mossák össze a művészet és a tudomány határait.

Bár a neuroesztétika a tudományos közösségben egyre elfogadottabb, a művészet világába nehezebben tör be. Fontos kivétel Tedi E. Asher esete, aki a salemi Peabody Essex múzeum (PEM) rezidens idegtudósa. A pozíciót egy bostoni nonprofit szervezet, a Barr Alapítvány finanszírozza.

“A kezdeményezés célja, hogy jobban bevonjuk a látogatókat a múzeum által kínált élménybe.” – mondja Asher. “Vagyis olyan élményeket szeretnénk létrehozni, amik a látogatók számára több jelentéssel bírnak, elősegítve a művek teljesebb befogadását.” Asher még csak hat hónapja dolgozik a múzeumban, elmondása szerint még túl korai lenne megmondani, felfedezett-e valami újat. Mindenesetre azon van, hogy a létező idegtudományi elméletet múzeumi környezetben alkalmazza.

Asher többek között a szaliencia (szembeötlőség) fogalmát járja körbe. “Szalienciáról akkor beszélünk, mikor egy térben egy elem vagy egy kép elüt a háttértől – mert például más színű, más formájú, más irányba mozog, stb.” Asher “szalienciatérképeket” készít, amik egy kép leginkább szembeötlő részeit illusztrálják. Ha megérti, hogyan nézik a műveket a PEM látogatói, akkor a kiállításokat is könnyebben navigálhatóvá és élvezhetőbbé tudja tenni.

Bár a PEM az első múzeum, amely rezidens idegtudóssal dolgozik, más intézmények is elkezdték felfedezni a tudományos kutatások művészeti potenciálját. A londoni Tate Britain múzeum 2015-ben Tate Sensorium néven rendezett kiállítást. Elismerve, hogy nem a látás az egyetlen érzékünk, a múzeum gyűjteményéből négy festményt ízekkel, illatokkal, hangokkal és tapintható felületekkel párosítva mutattak be. A látogatók egy különleges karszalagot viseltek, amely az izzadás mértékét ellenőrizte, az izgatottsági szint egyik indikátoraként. A Tate ily módon a legújabb tudományos és technológiai kutatásokat igyekezett felhasználni a műélvezet mértékének megállapítására.

A Tate és a PEM elsőként használják fel az idegtudomány vívmányait kiállításaikon, de biztos, hogy nem utolsóként. Ahogy a tudományág egyre nagyobb teret nyer, úgy mosódik el egyre inkább a tudomány és művészet közötti határvonal. Bár Zeki és Etcoff szerint ez jó dolog, sokak szerint nem ennyire rózsásak a kilátások.

A művészet megtagadása?

A Berkeley Egyetem filozófia professzora, R. Alva Noë, a kutatási terület egyik leghangosabb kritikusa. Szerinte ezeket a látszólag különálló területeket csak nagyon körültekintően szabad összekombinálni. Mindenekelőtt egy dolgot kíván leszögezni: “Az idegtudománnyal semmi bajom.” Szerinte bármilyen próbálkozás arra, hogy jobban megértsük önmagunkat, hasznos. Ugyanakkor rámutat, hogy “nagyon messze vagyunk még attól, hogy pusztán idegtudományi alapon kielégítően értelmezzük önmagunkat.”

Noë szerint tehát fontos, hogy a kutatók ne becsüljék túl az idegtudomány képességét az emberi lét folyamatainak megértésére. Szerinte a neuroesztétika egyszerre túl széles és túl keskeny látószögből tekint a szépségre. A neuroesztéták egyrészt azt mondják, az agy felépítése meghatározza képességeinket az esztétikai élményre: például, a színlátásunkra támaszkodunk, amikor egy festményben gyönyörködünk. “Ha pusztán kijelentjük, hogy színlátásra van szükség ahhoz, hogy színes festményeket élvezzünk, akkor nem mondunk többet, mintha azt mondanánk, hogy színlátásra van szükségünk arra, hogy bármit lássunk.” – mondja Noë. Szerinte ez a látószög széles ahhoz, hogy ennyire komplex élményeket definiáljunk vele.

Másrészről Noë szerint egyúttal túl keskeny látószögből, idegi ingerként tekintenek az esztétikai élményre. E nézet szerint a művészet “beindít bennünk egy mechanizmust, ami az esztétikai élmény, és akkor feltehetjük a kérdést: Mi történik az agyamban, amikor esztétikai élményben részesülök?” Noë szerint ez helytelen, vagy legalábbis a kevésbé érdekes megközelítés. Ő inkább úgy gondol az esztétikai élményekre, mint “a műtárgy által felkínált lehetőségek felhasználására.” Szerinte az, hogy mi mit teszünk egy műbe, legalább annyira fontos, mint az, hogy a művészet mit ad nekünk.

Noë nincs egyedül bírálataival. Még azok is, akik neuroesztétikával foglalkoznak, kételkednek a tudományág ígéreteiben. Asher például, annak ellenére, hogy idegtudományi hátterét igyekszik behozni a művészet világába, vallja, hogy “a művészet értelmezése annyira holisztikus tapasztalás, hogy túlzott leegyszerűsítés lenne pusztán egy sor mechanizmusból származtatni.” Ugyanakkor úgy gondolja, a kutatási terület ennek ellenére ígéretes. Vagy, Noë szavaival: “Nem akarok nemet mondani az idegtudományra. Inkább attól tartok, az idegtudomány mond nemet a művészetre.”

A béka boncolása

Azt mondják, hogy ha elmagyarázzuk egy vicc poénját, az olyan, mintha felboncolnánk egy békát: nem túl érdekes, a béka pedig belehal. Kell-e tartanunk ettől az új, izgalmas tudományágtól? Ha a hideg, racionális tudományt ráeresztjük a művészet szabadon szárnyaló világára, akkor a művészet nem fog úgy járni, mint a fent említett béka? Abban mindenki egyetért, hogy ettől nem kell tartani. Zeki és Etcoff szerint a neuroesztétika egy új nézőpont a művészetre, tele váratlan és érdekes alkalmazási lehetőségekkel. Noë a maga részéről úgy véli, hogy olyan messze járnak a művészet megértésétől, hogy kárt sem okozhatnak benne.

Talán Asher foglalja össze a legjobban: “Általában véve úgy gondolom, minél többet értünk meg magunkról, annál jobban tudjuk értékelni minden élményünket.”

Megjelent: 2017. november 10.

Eredeti cikk



Kategóriák:Innováció, Kultúra, Tudomány

Címkék:, , , ,