Akkor többé semmi szex? – A jelenleg zajló szexuális ellenforradalom következményeiről

fortepan_94214

A kép illusztráció. Forrás: Turbéky Eszter / FORTEPAN

Douglas Murray – The Spectator (London)

A szexszel kapcsolatos attitűdöket illetően hatalmas paradigmaváltásnak lehetünk tanúi a napokban. Ha úgy tetszik, egyfajta szexuális ellenforradalom zajlik. A 60-as években a szexuális attitűdök felszabadultak, a határokat feszegették. A jelenlegi irány viszont a szabadságot félelemmé, a szexuális lehetőségeket pedig valóságos jogi aknamezővé változtatja.

A játékszabályokat úgy írják éppen át, hogy közben alig sejtik, hogy hol húzódnak majd ennek az új szexuális utópiának a határai, és még kevesebbet tudni arról, hogy egyáltalán engedélyezett lesz-e bárminemű szex a jövőben.

Az ellenforradalom hajtóerejét részben az adja, hogy minden egyes epizódja rémisztően igéző. Hollywood határain kívül senki nem sajnálja a minden hájjal megkent varangyosbékát, aki túl sok időt töltött nagyon vonzó külsejű emberek társaságában. Harvey Weinstein bukása után mindenki kárörvendő élvezettel nézi, ahogy DNS-bizonyítékok vagy puszta pletykák alapján végre egész Hollywoodról lerántják a rohadó, álságos, liberális leplet.

A szociális háló felkorbácsolja az indulatokat, ami az ügyet egészen váratlan irányokba tereli. A GQ magazin újságírója például jól megkapta a magáét, miután a közismerten szemérmes lapnál rájöttek, hogy alkalmazottjuk néhány éve illetlen ajánlatot tett egy hölgynek, aki nem a felesége volt. A szerencsétlen ellenségei és versenytársai nyilván kajánul dörzsölik a tenyerüket. Körülbelül ugyanabban az időben derült ki egy baloldali lap álszent megmondóemberéről, hogy ő is csúnyán viselkedett nőkkel, és az ő karrierjét is padlóra küldte a magas oktánszámú, reflektálatlan erkölcsi megbotránkozás.

A héten a tisztogatási láz már elérte a parlamentet is, a blogoszférában és a lapok hasábjain a “Westminster Weinsteinjeiről” beszélnek. A középpontban egy lista áll, olyan kormánytagok neveivel, akik nem megfelelően viselkedtek nőkkel és férfiakkal. Kivizsgálásokról és kirúgásokról beszélnek. De – erről nem szabad megfeledkeznünk – a listán szereplő emberekről nem azt állítják, hogy bűncselekményt követtek el. Hanem azt hallották róluk, hogy valamilyen módon tolakodóak voltak.

Mindezek között vannak olyan történetek, amelyekre nem csak oda kell figyelni, de bűnügyként kell kezelni. Egyes – most már publikus – állításokat rendőrségi nyomozásnak, esetleg vádemelésnek kell követnie. Ha a szexuális ragadozók megnevezése és megszégyenítése arra bátorítja a bűncselekmények áldozatait, hogy előlépjenek, akkor az jó dolog.

De az igazi – a Weinstein bukását követő #MeToo mozgalomhoz fűződő – forradalom a jog rendszerén kívül zajlik. A valódi, szörnyűséges abúzusokat olyan esetekkel említik egy lapon, mint hogy például egy parlamenti képviseli sok évvel ezelőtt megérintette egy nő térdét. Ezen a héten a The Crown főszereplője, Claire Foy, kénytelen volt kiadni egy nyilatkozatot, miszerint nem érzi magát sértettnek, miután feldühödött Twitterezők rámutattak, hogy Adam Sandler – kétszer is! – megérintette a térdét a Graham Norton Show nevű beszélgetőműsorban.

Ha a tettek veszélyesek, mit mondhatunk a szavakról? Sajnos, nem minden férfi válogatja meg tökéletesen a szavait és időzít jól. Néhányan otrombák, vannak, akik javíthatatlanul azok. A BBC egyik újságírónője arról számolt be, hogy évekkel ezelőtt egy férfi kollégája azt mondta neki egy étteremben: “Hihetetlenül vonzódom hozzád. Csak rád tudok gondolni.” A kolléga kétszer olyan idős volt, mint ő. Az újságírónő azt mondta: “Még soha nem tapasztaltam ennyire nyílt munkahelyi szexizmust.” De ez valóban szexizmus lett volna?

Egy egész új generációt bátorítanak most arra, hogy az elfogadhatóság határait erős túlzásokba esve húzzák újra. Ami valaha otromba volt, az most elfogadhatatlan. Az elfogadhatatlanból kirúgási alap lett, valamint bűnözőkkel egy lapon említés. Nagyon messzire mentünk, nagyon rövid idő alatt.

A 60-as évek szexuális forradalma a szexualitást a nagyobb szabadság és szabadosság felé elmozdulva keretezte újra. De minden előnye ellenére nem lett volna sokkal jobb, ha annak idején jobban átgondolnak néhány dolgot?

A spektrum legszélén ott voltak a pedofíliát támogató csoportok, akik egy lapra kerültek a meleg- és női jogokért küzdő mozgalmakkal, rengeteget ártva utóbbiaknak, de példázva, hogy a tömeg sodrásában mennyire nehéz elkülöníteni a jót a rossztól. Hasonlóan, a mostani fősodorba olyan állítások is keverednek, amiket minimum gyanakvással kellene kezelni.

Biztos, hogy rendben van, hogy ha valaki kifejezésre juttatja szexuális érdeklődését, amit a másik nem viszonoz teljes mértékben, akkor az ajánlattevő egzisztenciája forog kockán? Mondhatnánk, hogy a közéleti személyiségektől igazán elvárható a rendes viselkedés. De biztos, hogy olyan helyzetet akarunk teremteni, amelyben (több-kevesebb sikerrel) mindegyikük monogám vagy visszavonult életet él? Vajon azt szeretné a publikum, hogy ez az erkölcs határozza meg az ő mindennapjaikat is? A szexuális forradalom erkölcse mindenképp meghatározta, így semmi kétség afelől, hogy az új ellenforradalom hatásai is utolérik őket.

Van még rosszabb is: nem utolsósorban a félelem és gyűlölet felkorbácsolása a nemek között. Ez a gyűlölet ismerős lehet azon fiatal férfiak számára, akikre most már-már jövőbeli erőszaktevőként tekintenek.

Mindennek első számú propellere a modern feminizmusnak egy formája, ami valójában alig leplezett férfigyűlölet. Vegyük például Lisa Wade szociológusprofesszor dolgozatát, amelyben ezt írja: “A férfiasságot közvetlenül kell támadnunk. Nem úgy értem, hogy helyre kell hoznunk – vagyis hogy arra szólítsuk fel a férfiakat, hogy a férfiasságnak egy gyengédebb, kedvesebb verziójával azonosuljanak – hanem úgy, hogy vissza kell utasítanunk az elgondolást, miszerint a férfiaknak fizikai szükséglete megkülönböztetni magukat a nőktől, csak azért, hogy jobban érezzék magukat.” Lara Prendergast szavaival: egyes nők felhatalmazták magukat arra, hogy szigorú instrukciókat adjanak ki a férfiak viselkedését illetően. Ez a fajta “feminizmus” viszont nem útmutatót ad a férfiaknak arról, hogy hogyan viselkedjenek: a kínzásukra szólít fel.

Ha már átlépünk ebbe a furcsa, puritán korba, akkor legalább ne csendben tegyük. Ismerjük el, hogy sok nő és sok férfi boldogan használja külsejét és csáberejét céljai elérése érdekében. Nem minden esetben áldozathibáztatás, hanem puszta ténymegállapítás, hogy a vonzó külsejű emberekre nagyobb figyelem hárul, és nem mindegyik éli meg ezt hátrányként. Színészek és modellek – vagy parlamenti asszisztensek – nemtől függetlenül tudják ezt, ahogy tudja mindenki más is. És ha csak úgy nem döntünk, hogy kizárólag a gyönyörű külsejű emberek osztályába tartozók hajhászhatják a szexet, akkor el kell fogadnunk, hogy a közepesen vagy nem annyira vonzó emberek is próbálkozhatnak olykor-olykor.

Mindezek nem mentik fel a munkatársaikkal disznóként viselkedő, hatalmi pozícióban lévő férfiakat. Ha ebből az egészből valami jó származik, akkor az az, hogy az efféle viselkedés elfogadhatatlanabb lesz, mint korábban. De a szexuális etikett nem tudomány. Inkább improvizáció, egy igencsak tökéletlenül felállított csatatéren. A jog csak a legszélsőségesebb helyzetekben avatkozik közbe. Mindenhol máshol az illem gyakorlatáról beszélhetünk. Igaz, hogy jelenleg éppen az illemszabályokat gondoljuk újra. De mindezt ne egy ellenforradalmi bosszúvágytól megrészegült erkölcsi pánik közepette tegyük. Vagy ha mégis, akkor legalább egy kicsit gondoljunk bele, hova vezethet ez a mostani tömegsodrás.

Megjelent: 2017. november 4.

Eredeti cikk



Kategóriák:Életmód, Kultúra, Multimédia, Társaság

Címkék:, ,