“Az elnyomás nem mindig látható” – látogatás Eritreában, “Afrika Észak-Koreájában”

17724801853_3ff5a3d5d3_b

Billiárdozók Aszmarában. Fotó: Joseph Bautista (CC BY 4.0)

Bartholomäus Grill – Der Spiegel (Hamburg)

A szíriaiak után az eritreaiak pályáznak a legnagyobb eséllyel menekültstátuszra Németországban. De valóban ennyire brutálisak lennének a körülmények az elszigetelt, egypártrendszerű országban?

A nő mosolyogva néz ki az ablakon: boldog, hogy hazatér. Frankfurtból, dubai-i átszállással érkezik Eritrea zöldellő hegyek által körülölelt fővárosába, Aszmarába. A középkörű eritreai nő menekültstátuszt kapott Németországban. Elmenekült szülőföldjéről, de most önszántából visszatér oda. Névtelenséget kér, ugyanis Eritreában börtönbüntetés szabható ki az ország illegális elhagyásáért.

Az országba úgy lép be, mintha turista lenne. Az útlevél-ellenőrzésnél is minden rendben megy. A családját jött meglátogatni, ajándékokat és pénzt hozott nekik. Két hét múlva visszatér Németországba. “Sokan csinálják ezt” – mondja, miközben taxiba száll. De hogy lehet, hogy emberek akadálytalanul léphetnek be szülőhazájukba, ami elvileg egy gonosz diktatúra, ami brutálisan elnyomja polgárait?

A kormány szerint csak a tavalyi évben 116 000 eritreai menekült tért haza családlátogatásra. De vajon bízhatunk-e egy olyan rezsim adataiban, ami arról híres, hogy manipulálja az adatokat? És mi a magyarázat az eritreai expatrióták hazalátogatásaira? Egy finn segélyszervezet munkatársa adja meg a választ a kérdésre: A kormány eltűri a hazalátogatókat, mert valutát hoznak az elszegényedett országba, valamint bevételi forrást is jelentenek, ugyanis úgynevezett “fejlesztési adót” kell fizetniük. De még az adófizetők sincsenek teljes biztonságban a kormánytól. Sokan közülük nyom nélkül eltűntek, vagy titkos börtönökbe kerültek.

Legutóbbi jelentésében az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa súlyos vádakkal illette az aszmarai rezsimet, köztük szisztematikus üldözés, kínzás, erőszak, kivégzések és célzott gyilkosságok vádjával. Az ENSZ-szervezet jogi szakértői élesen kritizálták az ország “nemzeti szolgálat”-programját, melynek értelmében a polgárok határozatlan idejű katonai vagy civil szolgálatot kötelesek teljesíteni. Mindez kimeríti a rabszolgasorba kényszerítés bűncselekményének fogalmát. Ezrek menekülnek el miatta az országból.

Valóban, bizonyos hónapokban becslések szerint mintegy 5000 fiatal férfi és nő menekül el az országból. 2015 végén az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága 474 296 eritreai menekültet számlált, ami az 5 milliós eritreai népesség 10%-a. Azok közül, akik Németországban menekültstátuszt kérvényeztek, 2016-ban 92%, 2017-ben 81% meg is kapta azt. Ennél magasabb elfogadási rátát csak Szíria tud felmutatni.

Az eritreai menekültek az ENSZ által is élesen kritizált emberi jogok megsértésére alapozzák kérvényüket. Az ENSZ-riport arra a következtetésre jutott, hogy az eritreai rezsim “totalitariánus gyakorlatokat” alkalmaz, melyekkel állandó félelemben tartja állampolgárait.

Az elnyomás nem mindig látható

Első pillantásra mindez nem szembeötlő Aszmarában. A város piacain az emberek teszik a dolgukat, az utcákon farmerbe öltözött fiatal lányok sétálnak, a kávézókban férfiak beszélgetnek. De lehet, hogy félrevezető a látszólagos normalitás, mert az idelátogatót elvarázsolja a város szépsége, a pálmafával szegélyezett sugárutak, az olasz gyarmati időszakot idéző modernista épületek és az art deco bárok látványa. Végtére is, az elnyomás gyakran láthatatlan.

Valójában a kormány igencsak vonakodik beengedni az országba a külföldi sajtót, az újságírókat, akik leírhatnák a valós helyzetet, és akik mindig nyomorúságos képet festenek a “sztálinista rendszerről”, “Afrika Észak-Koreájáról”. A Riporterek Határok Nélkül nevű szervezet arra figyelmezteti az újságírókat, hogy Eritrea az egyik legveszélyesebb ország számukra. Egy hetes ott-tartózkodásunk alatt ennek nem láttuk nyomát. Nem voltak őrök, akik minden lépésünket vigyázták volna, nem láttunk egyértelmű kémkedést.

Yemane Gebremeskel tájékoztatási miniszter egy, a nemzeti televíziós csatornának és egyben az ország egyetlen hírügynökségének is otthont adó, a város felett magasodó épületkomplexumban fogad minket. A centralizáció megkönnyíti a média politikai ellenőrzését. A sajtó- és a szólásszabadságot már évek óta eltörölték.

“Ez nem igaz. Minden eritreai szabadon szörfölhet az interneten, ahol hozzáférhet a BBC-hez, a CNN-hez, az Al Jazeera-hoz” – tiltakozik Gebremeskel. Az átviteli sebességet azonban a kormány 0,1 MBit/másodpercre lassította, ami szinte egyenértékű a cenzúrával. A Spiegel honlapját 20 percig tart betölteni.

A 65 éves, nyurga alkatú Gebremeskel edzőcipőben jár dolgozni. Legtöbb kabinetbeli kollégájához hasonlóan ő is volt szabadságharcos, aki nem szereti az öltönyt és a nyakkendőt. Sheila Keetharuthról kezd beszélni, a mauritiusi ügyvédről, aki társszerzője volt az ENSZ Emberi Jogi Tanács beszámolójának. A keresztnevén említi. “Óh, Sheila és az ő tündérmeséi. Soha be sem tette a lábát az országunkba” – mondja megvetően. Igaza van, hiszen a kormány megtiltotta, hogy belépjen Eritreába.

A kormány propagandavezérének mindenre van gyors válasza, és minden statisztikai adatra a saját számaival felel. Ötezer menekült havonta? “Ez kitaláció. Nem több néhány száznál.” De miért menekülnek? “Mert az EU bárkinek megadja a menekültstátuszt. Ez a vonzóerő. A legtöbbjük egyszerűen csak külföldön akar dolgozni vagy tanulni. A migráció az emberi természet része, mindig is létezni fog.” Az emberi jogok földbe tiprása? “Vannak áthágások itt-ott, ahogy minden országban vannak, de Sheila túlzó állításai sértések az országunkra nézve.” Drákói katonai és munkaszolgálat? “Lehet, hogy egyeseknek ez terhet jelent, de szükséges az ország fejlesztése és védelme céljából.”

Egy jobb jövő

Meg kell védenünk magunkat Etiópiától, ami már többször megtámadott minket – magyarázza Gebremeskel. “Aki ismeri a történelmünket, az érti, miért van szükség a katonai szolgálatra.” A 30 évig tartó szabadságharcról van szó Etiópia ellen, amely 1991-ben ért véget. Eritrea két évvel később vált függetlenné, egy békésebb és jobb jövő reményében.

A karizmatikus Iasaias Afwerki elnök által vezetett hatalmi elit egy egalitariánus nemzetközösséget kívánt létrehozni, egy szocialista országot, ami a nemzetközi segélyeket visszautasítva, a saját erejéből fejlődik. De az évtized végén újabb háború tört ki Eritrea és Etiópia között, ami 1998-tól 2000-ig tartott, és a földbe döngölte Afwerki álmait. A háború, amit egy terméketlen földdarab feletti határvita robbantott ki, 100 000 ember életébe került, és tönkretette a fiatal nemzet gazdaságát.

2009-ben az ENSZ Biztonsági Tanácsa fegyverembargót hirdetett a kormány ellen, arra hivatkozva, hogy utóbbi titokban szomáliai iszlamista milíciákat támogat. Minderre máig nincsen bizonyíték.

Az állig felfegyverkezett, a Vörös-tengerhez újra hozzáférni kívánó Etiópia valóban komoly fenyegetést jelent Eritreára nézve. Ezt a fenyegetést az eritreai kormány arra használja, hogy a mintegy 200 000 férfiból és nőből álló hadseregét állandó készenlétben tartsa, és militarizálja a társadalmat. Ebbéli igyekeztében egyfajta Nagy Testvérré vált, ami folyamatosan emlékezteti az embereket az örök agresszor által jelentett veszélyre.

A tájékoztatási minisztérium falain a szabadságharc képei lógnak, a középületeket is a szabadságharc hősi jeleneteit ábrázoló plakátok díszítik. A fővárosra néző dombra egy katonai emlékművet, ún. “tanktemetőt” építettek. Sorba rendezett eldobott fegyverekből, járművekből, tankokból áll. A legtöbbjüket a Szovjetunióban gyártották.

“Az életünket a katonaság uralja” – mondja Graciano, egy idős férfi Aszmara belvárosi kávézójában, az Impero bárban. A bárpult fölött egy olasz hadihajó képe csüng, a 30-as évekből, amikor még Mussolini fasisztái uralták Eritreát. Graciano lelkesen mesél erről az időszakról, azt mondja, akkor minden jobb volt. “Ma a fiataloknak nincs munkája, a nemzeti szolgálatba terelik őket.” A kötelező szolgálat időtartama határozatlan. 18 éves kortól minden férfinak és nőnek kötelező szolgálatot teljesíteni a hadseregben, az építőiparban, a mezőgazdaságban vagy az oktatásban. Sok eritreai már több, mint 10 éve van szolgálatban. Számukra a “nemzeti szolgálat” a kényszermunkával egyenlő.

A miniszterelnök egy makacs autokrata

“Nem csoda, hogy elmennek az emberek” – mondja Graciano. A 66 éves férfi pénzváltással keresi a kenyerét, és névtelen kíván maradni – mint csaknem mindenki, akivel Eritreában találkoztunk. “Itt nem beszélhet szabadon az ember, máskülönben könnyen előfordulhat, hogy egyszer csak eltűnik.”

Az emberek nem felejtették el, mi történt a G-15-tel, egy háborús veteránokból és párttagokból álló csoporttal, akik demokratikus reformokat sürgettek az Etiópiával vívott abszurd határháború után. Eritreának a mai napig nincsen alkotmánya, polgárai legutóbb az 1993-as függetlenségi népszavazáson szavazhattak. A G-15-öt elhallgattatták. A tagok közül néhányan elmenekültek az országból, de sokan 2001 óta börtönben sínylődnek, a rezsimet ellenzők százaival egyetemben – a pontos számot senki nem tudja.

A tisztogatások után a csalódott szimpatizánsok Eritreában és az egész világon elfordultak az aszmarai kormánytól, mondván, elárulta saját eszméit. A 71 éves Afwerki továbbra is az egypártrendszerű rezsim vezetője. Egy makacs autokrata, aki még mindig szabadságharcosként tekint magára, legalábbis azon kevés tanácsadók egyike szerint, akikkel még mindig szóba áll. Afwerki egy egyszerű házban él, ahol növényi hibridek létrehozásával kísérletezik. A tanácsadó szerint a beosztottjai félnek tőle.

Afwerki, úgy tűnik, csak az erőszak nyelvéből ért. A szabadságharc évei alatt állítólag egyszerűen lefejelte azokat a harcostársait, akik nem értettek vele egyet. A jelek szerint az elnök ún. “Gorbacsov-szindrómában” szenved: attól tart, hogy a hatalmi struktúra összeomlana, ha megpróbálná megreformálni. “Ehhez jön a generációs konfliktus. Az országot öregemberek irányítják. A legfiatalabb miniszter is 65 éves.” – mondja egy üzletember. “Ezek a gerontokraták üldözési mániában szenvednek, és kétségbeesetten kapaszkodnak bukott utópiájukba.”

Eritrea a világ egyik legszegényebb országa; apró, elszigetelt agrárnemzet Afrika szarvában, aki hadban áll szomszédaival és régi szövetségeseitől sem kap támogatást. A rezsim csak Kínával, Kubával és néhány arab országgal ápol jó viszonyt, ezen kívül néhány kanadai és ausztrál bányaipari céggel, akik hamuzsírt, cinket és ezüstöt termelnek ki. Az ország legfontosabb keményvaluta-forrásai a bányászat és a 2%-os “fejlesztési adó”, amit a külföldre szakadt eritreaiaktól szednek be, és ami évente kb. 1 milliárd dollárt jelent.

“Inkább Kuba, mint Észak-Korea”

Az üzletember szerint a fő probléma, hogy a kormánynak fogalma sincs a modern gazdaság működéséről. “Még mindig az állami irányításra helyezik a hangsúlyt, és elfojtják a privát kezdeményezéseket.” De Eritreában sokaknak vannak ötletei, és nem mindenki tekinti tehernek a katonai- és munkaszolgálatot.

Akkor mégsem olyan súlyos az elnyomás? “Nem, egyáltalán nem” – mondja egy diplomata, aki évek óta él Aszmarában. “Totális kontroll? Rabszolgaság? Én ebből semmit vettem észre.” Egy, a Spiegel által megszerzett belső elemzésben az EU nagykövetek azzal vádolják az ENSZ Emberi Jogok Tanácsát, hogy “kiegyensúlyozatlan képet” fest a helyzetről. Például, a riport nem szolgáltat bizonyítékokat arra vonatkozóan, hogy mikor, hol és kik követték el a bűntényeket.

Egyáltalán nem arról van szó, hogy a nagykövetek elbagatellizálnák az eritreai helyzet komolyságát. Élesen kritizálják az emberi jogok megsértését, az átláthatóság és a jogállamiság hiányát, valamint a nemzetbiztonsági erők jogi immunitását. Ugyanakkor, mondják, a legtöbb ember nem azért hagyja ott az országot, mert politikai üldözött lenne, hanem a rossz gazdasági kilátások miatt, illetve hogy elkerülje a kötelező katonai szolgálatot. Az EU-küldöttek szerint további vonzóerőt jelent, hogy az Európába jutott eritreaiak széles körű védettséget kapnak.

A sorok között kiolvasható javaslat nem fog tetszeni az emberi jogi aktivistáknak: Az eritreai menedékkérelmek elfogadásának általános gyakorlatát sürgősen felül kell vizsgálni. Svájc 2016 óta úttörő ebben: nem garantál menedéket eritreaiaknak, amennyiben kizárólag az illegális országelhagyásra alapozzák kérelmüket.

A német Szövetségi Migrációs és Menekültügyi Hivatal dilemmával áll szemben. Mire alapozza jövőbeli döntéseit? Az egyetlen dolog, amit biztonsággal állíthatunk, hogy senki nem képes felmérni az ország valódi helyzetét. A kormány lazít a szorításán, ugyanakkor a nemzetbiztonsági ügynökségek még mindig egy jogrendszeren kívül eső vákuumban működnek. Az ellenzék tagjait üldözik, bántalmazzák és bebörtönözik.

“De hogy Észak-Korea? Micsoda badarság” – mondja az öreg Graciano, a bárban ücsörögve, ahol törzsvendégnek számít. “Inkább Kubához hasonlítunk.”

Megjelent: 2017. november 2.

Eredeti cikk



Kategóriák:Afrika, Gazdaság, Politika

Címkék:, , ,