“A szerelem a keresztényeknek való” – Shakespeare Casablancában

Analía Iglesias – El País (Madrid)

Sonia Terrab rendező a szerelem körüli tabut igyekszik eltörölni Shakespeare Casablancában című dokumentumfilmjével.

Shakespeare még ma is él Marokkóban – Sonia Terrab szerint. A mekneszi születésű író-forgatókönyvírónak eddig két regénye jelent meg, illetve nemrég mutatták be rendezését, a Shakespeare Casablancában c. dokumentumfilmet. Párizsban merült fel benne az ötlet, hogy megkérdezze honfitársait, miért nem tudják mondani: “Szeretlek”. A felvett anyagból film készült a felülről fehérnek látszó városról, Casablancáról. Rengeteg a fény, a gyarmati időkből itt maradt katedrálist körülvevő ég sokkal kékebb, mint Berlin fölött Wim Wenders filmjében. A feltett kérdésre az utca embere így válaszol: “A szerelem a keresztényeknek való”. A filmet nemrég mutatták be a 11. Salé-i Nemzetközi Női Filmfesztiválon.

A film nem elégszik meg a magrebi pénzügyi központ lakosainak rezignált, betanult válaszaival. A rendező csatlakozott egy színtársulathoz, akik Shakespeare Szentivánéji álom című művét tervezik bemutatni darija nyelven (marokkói arab dialektus), a társulat igazgatójának fordításában.

“Az első megközelítésem a nyelvi megközelítés volt, ugyanis Marokkóban nincsenek szavak arra, hogy “szeretlek”. Az általunk beszélt dialektusban ki tudjuk például fejezni, hogy “vágyom rád, akarlak”, de ebben a birtoklás is benne van, erőszakosságot sugall, amit tetéz még a darijára jellemző már-már agresszív torokhang is, tehát nem alkalmas a szerelem vagy az érzelmek kifejezésére” – magyarázza Sonia a film nagy sikerű salé-i vetítése után. “Az, hogy nincsenek szavaink a szerelemre, sokat elmond társadalmunkról, magyarázatot nyújt sok problémára, illetve végső soron arra, hogy milyen nehéz szeretnünk magunkat, gyengédnek lenni magunkkal, tükörbe nézni és elfogadni magunkat.”

A vetítés közben kamaszok – főleg fiúk – tapsolnak és zavartan nevetgélnek a társulat tagjainak őszintesége láttán. Mintha azzal, hogy komolyan beszélnek a szerelemről, őket, nézőket meztelenítenék le. Sokan csak humorral képesek kezelni a témát, esetleg a jolly joker-szóval: shuma (szégyen). Azonban mindenki csendben hallgat, amikor a filmben nők panaszkodnak arról, hogy a férfiak képtelenek a gyengéd érzelmek kifejezésére.

A rendezőnő Párizsban élt, majd visszatért Marokkóba, és Casablancába költözött, hogy elkészítse a filmet. “Csatlakoztam egy színtársulathoz. A társulat tagjai, akik jobbára szegényebb negyedekből származnak, teljesen elvarázsoltak. Hat hónap után megkérdeztem, mit szólnának a Shakespeare-darab darija nyelvre fordításához, hogy a nagy drámaíró gondolatait felhasználva tegyünk fel univerzális kérdéseket az utca emberének.

Terrab két katartikus könyvet is írt marokkóiságáról. “A regényekben a marokkói burzsoáziáról írtam, annak fiatal tagjairól, Casablanca sötét oldaláról… Nagyon dühös voltam. Ez a film egy másik megközelítésből mutatja meg a várost és az ott élő fiatalokat. Ebben van öröm, fény és nagylelkűség. Megbékéltem Casablancával és marokkóiságommal.  Megbékéltem az ország fiataljaival és a nyelvvel. Sok jó energia szabadult fel, nem volt nehéz szóra bírni az embereket. A marokkóiaknak van mondanivalójuk, amit őszintén ki is akarnak fejezni, különösen a szegényebb negyedekben, ahol szükségük van arra, hogy meghallják őket.

“A válaszadók először egyszerűen elutasítják a témát, vagy azt mondják, a szerelem nem muzulmánoknak való, aztán végül beismerik, hogy mégis.” – mondja Terrab. Igaz, hogy a kérdés hallatán először szinte mindenki elutasító, de megenyhül, miután konkrét szituációkat és élményeket elevenítenek fel. “Szerettem egy lányt, elmondtam neki, amit azelőtt soha senkinek.” – vall az egyik amatőr színész.

Szeretni annyit tesz, mint bizalommal lenni, számítani a másikra. “A család azonban sokszor megkerülhetetlen akadályként áll a szerelem előtt, mint Shakespeare-nél is. Ezért olyan értékes ez a szöveg ebben a közegben. Shakespeare él és virul Marokkóban, ahol a szülők még mindig megakadályozzák, hogy a fiatalok megéljék szerelmüket. Ez egy képmutató társadalom, ahol a nők is szerepet játszanak a minták továbbadásában. Az anyák ugyanazokat a szlogeneket ismételgetik gyermekeiknek, mint a férfiak. Mindannyian felelősök és áldozatok vagyunk.”

A gazdagok és a szegények vajon másként szeretnek? – kérdezzük. “A szabadságot itt pénzért veszik. Ha az embernek van pénze, akkor megengedhet magának szabad tereket, ahol titokban csinálhat, amit akar. Marokkóban mindenki titokban csinál mindent… Társadalmunk középpontjában a pénz áll, ez is mutatja a kudarcát.”

Terrab a marokkói televíziónak is dolgozik, így megkérdezik tőle: Miről lehet beszélni a marokkói televízióban? “A fikciós műfajban nagyon kevésről, ott rengeteg a korlát. Szerencsére a dokumentumfilmek nagyobb szabadságot kapnak a 2M csatornán. Ezt a dokumentumfilmet például milliók látták.”

Gyakran hallani, hogy az emberek “nem állnak készen” arra, hogy bizonyos filmeket megnézzenek vagy bizonyos témákkal szembenézzenek. Terrab szerint “ez egy nagyon veszélyes üzenet. Egy nép, ami soha nem ismerte a szabadságot, nem is lehet felkészülve rá.”

Addig is, mondja a rendező, az a dolga, hogy kérdéseket tegyen fel, nem pedig az, hogy válaszokat adjon. A hazájában akar maradni, mert innen táplálkozik. “Az ember, amikor alkot, szinte akarata ellenére teszi. Azok a dolgok, amik feldühítenek vagy elborzasztanak, nyújtják a leggazdagabb táptalajt a kreativitás számára.”

Megjelent: 2017. október 24.

Eredeti cikk

 



Kategóriák:Afrika, Életmód, Társaság

Címkék:, , , , , , ,