Harvey Weinstein és a beleegyezés gazdaságtana

Martin_Middleton_South_Pacific.jpg

Brit Marling – The Atlantic (Washington)

Amikor a Weinstein-botrány kitört, eszembe jutott valami, amit az anyám mondott nekem kislány koromban: “Ha szabad nő akarsz lenni, akkor pénzügyileg független nőnek kell lenned.” Igaza volt. Az egyetemen közgazdasági tanulmányokat végeztem, majd New Yorkban befektetési bankárként dolgoztam. Sarkosan fogalmazva, a szabadságot akartam, amit pénzért meg lehet venni.

Aztán, miután egy nyarat a Goldman Sachs-nál töltöttem elemzőként, meggondoltam magam. Ha a világ azt várja tőlem, hogy az időmet adjam olyasmikért cserébe, amik régen ingyen voltak – étel, víz, fedél a fejem fölött -, akkor legalább hadd csináljak olyasmit, ami megérinti a lelkemet. Elismerem, hogy privilegizált helyzetben voltam. Mindenesetre fiatal nőként erre a következtetésre jutottam.

Az egyetemen fedeztem fel a színjátszást és a filmezést, és minél több időt töltöttem ezekkel, annál jobban tetszett, akivé váltam. Jobban odafigyeltem másokra. Együttérzőbb lettem, gazdagabbá vált a képzeletem. Úgy vettem észre, ezek az erények kulturális hanyatlásban vannak: kultúránk az előretekintő nagyszájúakat értékeli, akik úgy termelnek profitot, hogy közben nem gondolnak azokkal, akik elszenvedik a következményeit – vagyis általában a szegényekkel, a színes bőrűekkel és  a nőkkel. A színjátszásra tehát nemes hivatásként, talán egyfajta ellenállásként tekintettem.

Hollywood természetesen kiábrándított idealizmusomból. Hamar rájöttem, hogy a város nagy része fiatal lányok átvitt értelmű, vagy olykor szó szerinti prostitúcióján alapulva funkcionál. A történetmesélők – a gazdasági és művészeti hatalommal bírók – javarészt heteroszexuális fehér férfiak. 2017-ben az Amerikai Rendezők Céhének tagjai között mindössze 23% nő és 11% színes bőrű.

A heteroszexuális fehér férfiak általában a saját szemszögükből mesélik el történeteiket – mint tesszük természetesen mindannyian -, ami azt jelenti, hogy a nők szerepe általában másodlagos.  Sokszor még nevük sincsen: jelentkeztem már “Bikinis bébi 2” vagy “Szőke lány 4” elnevezésű szerepre is. Ha a női szerepnek van is neve, akkor is általában annyiban kimerül funkciója, hogy olyan kérdéseket tesz fel, amelyre válaszul a férfi főszereplő elmondhatja monológját, vagy gyorsan meghal, hogy a férfi cselekmény tovább haladhasson.

Emlékszem, egyszer éppen egy horrorfilm szereplőválogatásán sorakoztam, amikor megláttam magamat a tükörben. Rájöttem, hogy tulajdonképpen szexuális tárgynak öltöztem. Úgy tűnt, a sorban mindenki a “Nővér” szerepére pályázott. Bizonyos szinten mindannyian magunkévá tettük azt az elképzelést, hogy ha meg akarjuk kapni a szerepet, akkor azt kell megmutatnunk, amit akarnak. Az pedig nem a művészetünk, nem a képzelőerőnk, hanem a testünk.

Körülbelül ez időtájt történt, hogy egy heteroszexuális fehér férfi egy baráti társaságban folytatott beszélgetés során azt mondta: “Miénk minden hatalom. Úgyhogy ha le akarunk feküdni egy nővel, akkor szóbeli beleegyezését kell kérnünk hozzá.” Folytatta: “Ha a szóban forgó nő színes bőrű, akkor mind nemi-, mind faji értelemben el van nyomva, tehát igazából kétszer kell kérnünk a beleegyezését.” Logikája nevetségesen leegyszerűsítő volt, kinyilatkoztató hangvétele pedig ellenszenves; mégis értettem, hogy azt próbálta meg kifejezni, mennyire komplikált dolog a privilégium és a hatalom erőivel való egyensúlyozás egy szexuális kapcsolatban. Próbálta megértetni a többi férfival, miért lehet nehéz egy nőnek nemet mondani egy olyan kultúrában, ami arra tanítja, hogy ne bízzon önmagában, és hogy a férfiúi elismerés mércéjével értékelje önmagát.

Ezután sokat gondolkodtam Hollywood hatalmi dinamikáin. Ha a meghallgatásokra járás a férfiúi elismerés kereséséről szól, a történetek maguk pedig olyan narratívák, amikkel politikailag vagy morálisan nem mindig értek egyet, akkor magam is történetmesélővé kell, hogy váljak. Ez az egyetlen módja, hogy elszenvedő helyett cselekvővé váljak ebben a közegben. Persze ezt könnyű mondani, de nagyon nehéz megcsinálni. Mindenesetre nem jelentkeztem többé szerepekre. Nappal dolgoztam, az éjjeleket és a hétvégéket a városi könyvtárban töltöttem, bújtam a forgatókönyvírás szakirodalmát. Tettem mindezt évekig. Végül részt vettem két film forgatókönyvének megírásában, amikben szerepeltem is. Nagy szerencsémre ezeket beválogatták a 2011-es Sundance fesztiválra.

Mindezt azért mondom el, mert úgy gondolom, fontos megérteni, hogy amikor Harvey Weinstein 2014-ben találkozóra hívott, bizonyos szempontokból más helyzetben voltam, mint azok, akik előttem járták végig ezt a kálváriát.

Én is úgy mentem el a találkozóra, hogy azt gondoltam, talán most az egész életem jobbra fordulhat. Tőlem is azt kérte, hogy a hotel bárjában találkozzak vele. Engem is egy fiatal asszisztensnő fogadott, aki azt mondta, a találkozóra fent a szobában fog sor kerülni, mert nagyon elfoglalt ember. Én is kényelmetlenül éreztem magam emiatt, de valamelyest megnyugtatott a másik nő jelenléte. Nekem is görcsbe rándult a gyomrom, amikor a másik nő kiment a szobából és én hirtelen egyedül maradtam vele. Tőlem is megkérdezte, szeretnék-e masszázst, pezsgőt, epret. Én is ledermedtem a félelemtől, amikor azt javasolta, zuhanyozzunk együtt. “Mit csináljak? Hogyan tudnám elkerülni, hogy megsértsem ezt az embert, ezt a kapuőrt, aki felszentelhet vagy tönkretehet?” – gondoltam.

Nyilvánvaló volt, hogy ő egyetlen irányba kívánja terelni az eseményeket, és ez az irány a szex vagy valami másfajta erotikus együttlét volt. Valahogy össze tudtam szedni magam  – idegesen, remegő kézzel, torkomban gombóccal – és kimentem a szobából.

Később a hotelszobámban rám tört a zokogás. Zokogtam, mert nem hallgattam az ellenérzéseimre, és felmentem a szobájába. És zokogtam, mert máskor, más élethelyzetekben, nem voltam képes felállni és kimenni.

Mostanra sok nő hozakodott elő saját történetével, amelyekben Weinstein zaklatta vagy bántalmazta őket. Mindannyian bátor nők, azok is, akik nem találtak kiutat. Ami engem illet, azt gondolom, hogy azért voltam képes kijönni Weinstein hotelszobájából, mert nem csak színészként, hanem íróként is mentem be oda. A kettőből az író énem volt az, aki felállt és kiment. Azért, mert az író tudta, hogy ha ez a nagyon hatalmas ember soha nem ad neki munkát egyetlen filmjében sem, még ha feketelistára teszi is a nevét, még akkor is képes lesz saját szabályai szerint dolgozni, és a munkájából megélni.

Azért mesélem el ezt a történetet, mert a bátor vallomásokat körülvevő hévben fontos, hogy belegondoljunk a beleegyezés gazdaságtanába. Weinstein egyfajta kapuőr volt, aki a színésznőknek karriert adhatott, amivel eltarthatták magukat és családjaikat. Hírnevet is tudott adni nekik. Utóbbi azon kevés eszközök egyike, amellyel ebben a patriarchális világban a nők szert tehetnek a hatalomnak valamiféle látszatára és hallathatják hangjukat. Ők tudták ezt. Weinstein is tudta. Weinsteinnek azt is hatalmában állt elintézni, hogy a nő, aki őt megalázza, soha többé ne dolgozhasson. Ez nem pusztán művészi vagy érzelmi értelemben vett száműzetés: ez gazdasági száműzetés.

Fontos tudni, honnan ered ez a hatalmi egyensúlyhiány. Az USA-ban a nőknek mindössze 43 éve lehet saját névre szóló hitelkártyájuk. A férfiak két évtizedes előnyben vannak (a hitelkártyát 1950-ben találták fel). A 60-as években egy nő nem vehetett fel egyedül hitelt. Megdöbbentő, hogy mennyire nem kell sokat visszamenni az időben ahhoz, hogy egy olyan korban találjuk magunkat, amikor a nők nem lehettek pénzügyileg függetlenek. Természetesen mindez összefügg azzal, hogy testileg sem voltak azok. Amerikában egy férj egészen a 70-es évekig következmények nélkül verhette vagy kényszeríthette szexre a feleségét.

Számomra mindebből az párlik le, hogy azok a dolgok, amik a világ hotelszobáiban vagy vezetőségi üléstermeiben történnek állást kereső vagy állásukat megtartani kívánó nők és a döntést hozó férfiak között (minden területen), egyfajta szürke zónában léteznek, ahol az olyan szavak, mint a “beleegyezés” nem egészen fedik le a kapcsolat komplexitását. A beleegyezés ugyanis hatalmi funkció. Valamiféle hatalmának kell lennie annak, aki adja. Sok esetben a nőknek nincs meg ez a hatalma, mert a megélhetésük forog kockán. Vagy mert mindennapos, láthatatlan háború folyik minden ellen, ami nőies – nők és emberek ellen, akik nőiesen öltöznek, gondolkoznak, éreznek, vagy néznek ki.

Fontos dolog, hogy bátor emberek kiállnak és elmondják, milyen sérelmek érték őket. Nagyon nehéz dolguk van, mert a rájuk kényszerített szégyen mocsarán kell átgázolniuk. Engem mindannyiuk inspirál. Hagynunk kellene, hogy az ő erejük mutassa az utat előre, egy sokkal szélesebb körű párbeszéd felé a gazdasági egyenlőtlenség szerepéről az erőszak kultúrájában.

A világ vagyonának nagy része férfiak kezében van. Konkrétan a világ nyolc leggazdagabb férfijának vagyona kiteszi azé a 3,6 milliárd emberét, akik az emberiség szegényebbik felének számítanak, és akiknek többsége nő. A nő a szegényebbik nem. Ez azt jelenti, hogy a szexuális zaklatás és erőszak megállításához a bérek közötti egyenlőséget kell kiharcolni. Azt is jelenti, hogy a hatalommal rendelkező férfiaknak és nőknek több nőt kell alkalmazniuk, különösen színes bőrű nőket, különösen olyan nőket, akik nem gazdaságilag privilegizált környezetben nőttek fel.

Egy másik fontos lépés ebbe az irányba az lenne, ha mindannyian elkezdenénk más történeteket mesélni és hallgatni. Ha nem szeretnél részese lenni egy olyan kultúrának, ahol mindennapos a szexuális abúzus, akkor ne vegyél mozijegyet olyan filmre, ami ezt hirdeti. Én ebben ugyanolyan bűnös vagyok, mint bárki más; néha jólesik kikapcsolni és elmerülni egy látványos nagyeposzban. De talán ideje lenne egyre inkább olyan filmekben gondolkodni, amelyek nem a női test kihasználásával igyekeznek eladni magukat. Olyan filmekben, amelyekben a nemi és a faji egyensúly jobban tükrözi a világot, amelyben élünk. A fenti kihívásoknak sorozatíróként magam is igyekszem megfelelni, több-kevesebb sikerrel.

Nőként részben amiatt maradsz ott a fotelben, a hotelszobában, azért viseled el a zaklatást vagy erőszakot a hatalommal rendelkező férfitól, mert nemigen látsz más utat magad előtt. A regényekben, amiket olvasol, a filmekben, amiket nézel, a történetekben, amiket születésedtől fogva hallasz, a nők gyakran tragikus véget érnek. Fennáll annak a veszélye, hogy a Weinstein-félék tetteit elkülönítjük a kultúrától, ami továbbra is lehetővé teszi a drámai hatalmi egyenlőtlenséget. Nem a gonosz férfiakról, vagy a mocskos filmiparról van szó. Hanem az embertelen gazdasági rendszerről, melynek mindannyian részei vagyunk. Termelőkként és fogyasztókként. Történetmesélőként és hallgatókként. Emberekként. Ez egy meglehetősen kényelmetlen igazság. De talán szükség van erre a kényelmetlenségre ahhoz, hogy elmozdulhassunk egy olyan humánus világ felé, amelyben mindannyian szabadon adhatjuk a beleegyezésünket.

Megjelent: 2017. október 23.

Eredeti cikk

 



Kategóriák:Életmód, Kultúra, Társaság

Címkék:, , , , , ,