Pénzért megvehető állampolgárság

3458184491_0be14cb5ff_b

A kép illusztráció. Forrás: Baigal Byamba (CC BY 2.0)

Matthew Valencia – 1843 Magazine (London)

A globalizációval az állampolgárság árucikké vált. Matthew Valencia körbejárta a lehetőségeket, és úgy találta, némely országok kifejezetten jutányos áron mérik az állampolgárságot.

Jalal iraki telekommunikációs menedzser. Folyékonyan beszél angolul, diplomáját a Harvardon szerezte. A felesége sebész. A minden szempontból jómódúnak számító pár szeret utazni, kedvenc úticéljuk a Comói tó Olaszországban. Iraki állampolgárságuk miatt azonban gyakran adódnak vízumproblémáik. Ezért néhány éve Jalal (nem az igazi neve) és felesége bejelentkeztek állampolgárnak egy másik országba, Antiguába is. Tíz hónapnyi adminisztráció, háttérellenőrzések, valamint több százezer dollár átutalása után megkapták útleveleiket, melyekkel vízum nélkül utazhatnak 130 országba, köztük Európa nagy részébe. A tanácsadónak, aki segítségükre volt abban, hogy iraki-antiguai állampolgárokká válhassanak, minden alkalommal küldenek egy képeslapot a Comói-tó mellől, hálájuk jeléül.

Francesco Corallo eggyel magasabbra célzott a Karib-szigeteken, és teljesen más okokból. Az Interpol által körözött olasz üzletember dominikai diplomata-útlevelet vásárolt magának, valamint megkísérelt diplomáciai mentességet szerezni azon az alapon, miszerint ő a sziget állandó képviselője az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezeténél. Jelenleg Sint Marteenen, egy aprócska karib-tengeri holland felségterületen tartják őrizetben, ahol arra vár, hogy kiadják Olaszországnak adókijátszás, illetve politikusok megvesztegetésének vádjával.

Az egyik elismert menedzser, aki át kíván lépni az akadályokon, amiket nem rá terveztek; a másik körözött bűnöző. Mindketten az útlevél-készpénzért biznisz ügyfelei. Az állampolgárság vagy a letelepedési engedély pénzért való árusításának általában rossz a sajtója, hiszen egyfajta menekülési útvonalat teremt a bűnözőknek; az offshore pénzügyekhez hasonlóan azonban igen széles erkölcsi spektrumon helyezkedik el. Hogy mennyi a fekete és mennyi a fehér, csak találgatni lehet, az adatok ugyanis szórványosak. A Borderpol (határfelügyeleti ügynökségek szervezete) munkatársa, Peter Vincent szerint az iparág ügyfeleinek talán 1%-a bűnöző, adócsaló vagy másfajta törvény elől bujkáló; a maradék 99% a felső tízezerbe tartozó gazdag vagy “ítéletnapra készülődő” személy (a politikailag instabil vagy a klímaváltozás által fenyegetett országokból).

A Henley & Partners tanácsadó cég igazgatója, Christian Kälin becslése szerint évente több ezer személy összesen mintegy 2 milliárd vagy több dollárt költ arra, hogy útlevél- vagy letelepedésiengedély-kollekcióját bővítse. Kínában, Oroszországban és a Közel-Keleten a legnagyobb a kereslet, ami egyre növekszik. Utóbbit már Eric Majortól tudjuk, aki az iparág egyik úttörője volt az HSBC bank munkatársaként. Szerinte a fejlődő piacokról származó ügyfelek nettó értéke 1-100 millió dollár között mozog, és számuk évente 15-20%-kal növekszik. Számukra néhány százezer dollár igazán semmiség az extra állampolgárság által nyújtott előnyökért. A politikai és gazdasági instabilitás növeli a keresletet: több dél-afrikai állampolgár szeretne például egy második útlevelet is, mert Jacob Zuma kormányzása alatt csökkent a számukra vízummentesen látogatható országok száma. A terrorizmus nemkülönben: egyes gazdag országok (különösen Amerika) állampolgárai másik útlevélre vágynak utazáshoz vagy külföldi munkához.

A kínálat pedig utoléri a keresletet. 30-40 ország rendelkezik aktív gazdasági állampolgárság- vagy letelepedési engedély-programmal, további 60 szabályozza törvényben. Egyes országok kerek perec készpénzt kérnek értük cserébe, más országok állampapír-befektetést vagy ingatlanvásárlást. Némely országokban a potenciális hosszú távú gazdasági előnyöket tartják szem előtt: olyan vállalkozóknak ajánlanak útlevelet, akik helyi vállalkozásokat hoznak létre és munkahelyeket teremtenek. A megkövetelt beruházás mértéke 10 000 dolláról (egy thai letelepedésért, például) 10 millió dollárig (gyorsított letelepedés Nagy-Britanniában) terjed. Egyes országokban az eredeti beruházást néhány év elteltével vissza is lehet vonni.

A Karib-tenger országai különösen befogadóak. A szigetek gyarmati múltja miatt általában a lakosok viszonylag sok helyre utazhatnak vízum nélkül; kis méretük miatt a gazdag országok nem éreznek késztetést, hogy korlátozzák a belépést; szegénységük miatt pedig szükségük van pénzre. St Kitts és Nevis voltak az iparág egyik úttörői, miután az európai támogatások visszavonása a tönk szélére sodorta a cukoriparát. Azóta 10 000 útlevelet adtak el, darabonként 250 000 vagy több dollárért, ami jó kis bevételnek számít az 55 000 lakosú, 1 milliárd dolláros GDP-jű szigetpárnak. A szomszédos Dominikai Közösség körülbelül 2000 útlevelet ad ki évente, darabját már 100 000 dollárért. Vince Henderson, az ország ENSZ-nagykövete szerint az országot ez az iparág tartotta életben a 2015-ös Erika trópusi vihar után. 2017-ben az ország 340 millió dolláros költségvetéséből 148 milliót a befektetési állampolgárság-program hozza a konyhára. Antigua miniszterelnöke elmondása szerint az ország az útlevél-készpénzért program segítségével tudja törleszteni adósságait. Egyes Csendes-óceáni szigetek szintén rákaptak az üzletre, reménykedve abban, hogy a bevétel segít betömködni az államháztartás hiányosságait. Vanuatu az útlevél mellé ingyenes fedőcéget és bankszámlát is ajánl.

Az iparág legnagyobb ugrásának azonban az EU-s országok, különösen Málta és Ciprus belépése jelentette a piacra. Ciprus “néhány hónap alatt megszerezhető EU-s állampolgárság”-ot reklámoz, annak minden előnyével, köztük egészségügyi ellátással Európa-szerte. Cserébe még annyit sem követelnek meg, hogy az illető a szigeten éljen, országismereti- vagy nyelvvizsgát tegyen. Az adókedvezmények is vonzóak. Az ár viszont meglehetősen magas: 2 millió eurót kell értékpapírokba vagy ingatlanba fektetni. A program magyarázatot nyújt arra, miért épül annyi kínaiak vagy oroszok által birtokolt villa újabban a szigeten.

Málta olcsóbb: az állampolgárság ára 650 000 euróról indul. A házastárs és a gyermekek további 25 000 euróba kerülnek fejenként. Az elbírálás folyamata egy évnél is tovább tarthat, a kérelmeknek mintegy egyharmadát visszautasítják. Az egyszeri hozzájárulás meghaladhatja azt az összeget, amit az átlag máltai polgár egész életében adózik. A kormány több, mint 1400 kérelmet hagyott jóvá. A felső határ (elvileg) 1800 fő.

Körülbelül félt tucatnyi ország szintén profitálna az állampolgárság-bizniszből. A 2022-re EU-taggá válható Montenegrónak néhány éve nem sikerült elindítania a programot, de most újból nekifutnak. Saint Lucia nemrég csatlakozott a sorba – különböző befektetésekért cserébe útlevelet és vízummentes utazást kínál. Az iparágnak ugyanakkor gondot okoz az “optikája”. Iráni törvényszegőket st. kitts-i útlevéllel a zsebükben fogtak el; egy hatalmas malajziai korrupciós botrány első számú gyanúsítottjának, Jho Lownak, szintén volt ilyen útlevele. “A kicsi, erőforrás-korlátozott országokban néhány száznál több kérelem feldolgozásánál már előfordulnak tévedések arra vonatkozóan, hogy kit fogadnak be” – mondja egy, a dominikai programot jól ismerő tanácsadó. Az OECD az állampolgárság-árusító rendszereket joghézagként kezeli a nemzetközi adóelkerülés ellen folytatott küzdelemben. A korrupció ellen küzdő tisztviselők szerint ezek a korrupció melegágyaként szolgálnak, különösen a mikroállamokban, ahol a döntéshozókat gyengén ellenőrzik.

St Kitts igyekszik visszanyerni szavahihetőségét. Nemzetközi nyomásra a kormány útlevelek ezreit hívta vissza, és új, részletesebb útleveleket adtak ki, amelyekkel nehezebb elrejteni a tulajdonos kilétét. A drasztikus beavatkozást azt váltotta ki, hogy Kanada visszavonta a st kittsiek vízummentességét (azóta ezt a privilégiumot Antiguától is megvonta). St Kitts, abbéli igyekezetében, hogy meggyőzze a többi államot jóhiszeműségéről, egy nemzetközi kockázatkezelő céget bízott meg a program auditálásával.

Nem csak a kis szigetországok programjainak rossz a sajtója. A gazdag országok inkább letelepedési engedélyt kínálnak állampolgárság helyett (vagy első lépésként afelé). Ezek közül a legnagyobb az USA EB-5 vízumprogramja, melynek története sokrétű. A program értelmében évente több ezer külföldi telepedhet le és dolgozhat az országban, amennyiben 1 milló dollár értékben befektet – az ún. célzott  zónákban, ahol magas a munkanélküliség, a fenti összeg fele is elegendő -, illetve legalább 10 munkahelyet teremt. Több ilyen projekt azonban csalásnak bizonyult. Némi árnyat vetett a programra továbbá, hogy Jared Kushner, Donald Trump elnök veje is az EB-5-tel csábította a kínai befektetőket a család ingatlanfejlesztési projektjeihez. Egyes szenátorok el akarják érni, hogy a programot megszüntessék. A Kongresszus hamarosan dönt a sorsáról. A gazdag országok előszeretettel húznak éles választóvonalat önmaguk és a pénzért állampolgárságot nyíltan kínáló országok közé, de “a különbség egyre inkább csak a mértékben rejlik” – mondja Jason Sharman, a Cambridge Egyetem nemzetközi kapcsolatok-professzora. A globális pénzügyi válság kezdete óta az OECD tagországok fele elkezdett valamilyen fajta vízumot, letelepedési engedélyt vagy állampolgárságot árusítani pénzért. Nagy-Britanniában minél többet perkál a befektető (maximum 10 millió fontig), annál gyorsabban halad az ügyintézés.

Christian Kälin tanácsadó Genf és London elegáns hoteljeiben találkozik ügyfeleivel. Az ügyfelek egymásnak adják a kilincset, enni is alig van ideje.

Az útlevél-iparág egyre inkább felfelé pozicionálja magát. Régebben a kisebb cégek, akik üzleti lapokban feladott apróhirdetésekben vadásztak ügyfeleikre, illetve ingatlanfejlesztők, akik bónusz letelepedési engedéllyel együtt árulták tengerparti nyaralóikat, uralták a piacot. Mára inkább a “magas tőkfedezettel rendelkező magánszemélyek”-nek szóló szolgáltatások részét képezi. A szolgáltatók között megtalálhatók nemzetközi tanácsadó cégek, mint pl. a Henley; illetve nagy magántőke-kezelő bankok, mint pl. az UBS és a HSBC. A kanadai bankok is aktívak a hazai piacon: Kanada az első azon országok egyike volt, ahol pénzért letelepedési engedélyhez lehetett jutni. A programhoz az inspirációt az ázsiaiak és irániak körében népszerű quebeci program adta, melynek köszönhetően a tartomány gazdasága a 80-as és 90-es években fellendült.

Nemrég nagy könyvelőcégek – pl. a KPMG és a BDO -, illetve ügyvédi irodák is beléptek a piacra. A Mishcon de Reya nevű előkelő londoni ügyvédi iroda “VIP” szolgáltatások egész sorát kínálja ügyfeleinek: pl. “VIP tanuló” vagy “teljes körű szolgáltatáscsomag” azoknak, akik élni is kívánnak újdonsült letelepedési jogukkal: “az akadálytalan beilleszkedést elősegítendő”. Utóbbiba beletartozik az iskolai egyenruhák beszerzésétől az új ingatlan berendezéséig szinte bármi.

Kälin egyes svájci kantonokba és Kanadába szóló letelepedési engedélyek, illetve osztrák útlevelek értékesítésével vetette meg a lábát a piacon. A nagy áttörés számára az volt, amikor meggyőzte St Kitts-t, hogy a Henley módosíthassa az ország állampolgárságra vonatkozó törvényeit, és piacra dobhassa útlevélprogramját. Csatlakozott még néhány nehézségekkel küszködő karibi ország – Grenada, Antigua és Dominika. A Henley nem csak a privát ügyfeleknek való tanácsadásért kap díjazást, hanem a kormányoktól is a program felállításáért. Bizonyos esetekben minden egyes sikeres jelentkező után részesedést kap.  (A cég nem óhajtja közzé tenni a bevételeit.) “Aki globálisan működik, annak egynél több útlevélre van szüksége.” – mondja Kälin, aki nem hajlandó elárulni, hogy ő maga hány útlevéllel rendelkezik.

Miközben az iparág egyre feljebb pozicionálódik, a brand is megváltozik, eufemizálódik. 2014-ben a nagyobb cégek szervezetbe tömörültek. A Befektetési Migrációs Tanács (IMC) rendezvényeket szervez és beszámolókat publikál annak érdekében, hogy a szabályozó szervek és a média bizalmát növelje az iparág iránt. Hangsúlyozzák, hogy nem “útlevél pénzért” ügyletről van szó, hanem “befektetésért állampolgárság”-ról, vagy a még jogszerűbben hangzó “befektetői migráció”-ról. A tanácsadók a “globális tehetségek mobilitásának megkönnyítéséről” beszélnek. Tavaly az IMC csatlakozott a Transparency International korrupcióellenes csoporthoz, és együtt készítettek kritikus hangvételű beszámolót a magyarországi letelepedési engedély készpénzért-programról, melynek bevételei az adófizetők helyett a közvetítők zsebébe vándoroltak. Kälin szerint az IMC célja “a standardok kialakítása. Gondoljunk az olajra: Norvégia akarunk lenni, vagy Nigéria?” Kritikusai szerint azonban a Henley arra használja a szervezetet, hogy jó színben tüntesse fel azokat, akiknek a programjuk kialakításában részt vett, és rossz színben azokat, akiknek nem. Kälin tagadja ezt.

A rebranding részét képezi, hogy egyfajta intellektuális igazolást gyártanak az útlevél áruba bocsájtására. Kälin szerint az, hogy mit gondolunk az állampolgárság alapjának, állandó változásban van. Idejétmúlt dolog “ius soli”-ként (“a föld joga”, vagyis a területen születetteké) vagy “ius sanguinis”-ként (vér szerinti jog) tekinteni rá. Egy migráció-szakértő elmondása szerint  az EU Demokrácia-megfigyelő központjának állampolgárság-adatbázisa 27 fajta jogalapot sorol fel az állampolgársági igényre. Miért ne lehetne közöttük “ius pecuniae”? Elvégre a múltban így volt: a 18. században a birodalom kiépítésében segédkező német és olasz kereskedők brit állampolgárságot kaptak.

A fenti érvelés leglelkesebb és legékesszólóbb hangoztatója Dimitry Kochenov, a Groningeni Egyetem alkotmányjog-szakértője, aki Kälin cégével szorosan együtt dolgozik, például egy globális állampolgárság-minőség mutató elkészítésén. Egy kócos hajú orosz, aki gyors észjárásáról, csokornyakkendőiről és furcsa nadrágjairól ismeretes. Egy kollégája szerint Kochenov egyfajta rocksztárnak számít a befektetési állampolgárság világában.

Egy nemrégiben lezajlott genfi IMC-konferencián Kochenov nagy hévvel vezette fel a nyitóbeszédet. “Apró réseket nyitunk a nemzetállamok által emelt kerítéseken” – jelentette ki. “Iparágunk célja a világ újraegyesítése, és ebből büszkén kellene profitálnunk… Segítünk az embereknek, hogy leküzdjék az akadályokat, és az általuk választott társadalmakhoz tehessenek hozzá.” Aggódik azonban, hogy a populizmus és a nacionalizmus miatt a léc egyre magasabbra kerül. A Brexit és Donald Trump egyes muzulmán többségű országokra kivetett beutazási tilalma a mozgalom rémalakjai.

Kochenov nem tért ki a nacionalizmus felemelkedésének okaira, de némelyikük ott ült az ötcsillagos Kempinski konferenciatermében, és tapsolt a beszéde után. A drága öltönyöket viselő “udvari útlevélszállítók” megtestesítik – és erősítik – azt a féktelen globalizmust, ami a nacionalista válaszhoz vezetett. A kevésbé szerencsések szemében ők azok, akik a globális elit számára lehetővé teszik az akadálytalan közlekedést az országhatárokon át, illetve a továbbállást, ha felforrósodik a talpuk alatt a talaj. Ők azok, akik mindent elvesznek, amit csak el tudnak venni, és a pénzen kívül semmit nem adnak magukból cserébr. Az iparágnak ezen kívül meg kell küzdenie azzal a széles rétegek által vallott hittel, miszerint az állampolgárság nem puszta csereáru, hanem fontos kulturális és érzelmi komponensei vannak. Ha az állampolgárság megvehető, akkor mit jelent tartozni valahová? Bár az emberek nem vetik meg a külföldiek pénzét, főleg ha az segít kifizetni a nemzet számláit vagy a gazdasági növekedést serkenti; mégis ellenérzéseik vannak az állampolgárság áruba bocsájtásával szemben, hasonlóan az olyan esetekhez, amikor olyan külföldi sportoló kap állampolgárságot, akinek az országhoz semmi köze,csak növeli a szerzett olimpiai érmek számát.

A fentiek szellemében az állampolgárság ideális esetben nem egyenlő egy útlevéllel: egyfajta elköteleződés, ami nem csak jogokat, de kötelességeket is jelent. Az átlag útlevél-vásárló azonban nem telepedik le, nem nagyon érdekli új hazája politikai élete és nem érdeke megvédeni annak értékeit. Sőt, sok esetben adót sem fizet – kivéve, ha Amerika az új hazája, az USA ugyanis minden állampolgárt kivétel nélkül megadóztat. Az állampolgárság megszerzésének hagyományos módja elismeri a kulturális komponens létezését: a honosítás általában évekig húzódó folyamat, melynek egyik követelménye, hogy a jelentkezőnek valódi kapcsolata legyen az új országgal. Az iparág, melynek fő célja, hogy mindezt átugorja, nem támaszt ilyen igényeket.

Az állampolgárság-brókerek szerint az útlevél-árusítással kapcsolatos ellenérzések a reflexszerű nacionalizmusból születnek: egyesek egyszerűen képtelenek megbarátkozni a globális állampolgárság gondolatával. Az állampolgárság gyorsított megszerzését ahhoz hasonlítják, mint amikor valaki többet fizet a repülőjegyért, hogy előbb szállhasson fel a gépre, vagy hogy kényelmesebb legyen a fekhelye – sőt, az előbbi társadalmi szempontból hasznosabb is, hiszen a szegény országokba tereli a pénzt. Miért ne lehetne az útlevél árucikk, ha sem az azt kiadó kormánynak, sem a már meglévő útlevél-tulajdonosoknak nem okoz ez problémát?

A nemzetiséggel kapcsolatos komplex érzelmek a szigorúbb szabályozásokon keresztül éreztetik hatásukat. Az Európai Bizottság nagyobb fokú odafigyelést ígér. A máltai és ciprusi programokat jóváhagyta ugyan, de csak fenntartásokkal. Máltának ígéretet kellett tennie, hogy megbizonyosodik róla, hogy a jelentkezőknek “valódi kapcsolata” van a szigetországgal. Ez a definíció azonban meglehetősen rugalmas. Kim Marsh volt rendőrségi nyomozó szerint a nyilvánosság egyre jobban odafigyel arra, hogy az üzleti vállalkozások hogyan kezelik a “politikai közszereplőket” és egyéb gazdag, de potenciálisan gyanús klienseket. Úgy véli, az állampolgárság-tanácsadó cégek hamarosan jelentő ügynökségekké válnak, ugyanúgy, mint a bankok az adóügyek esetében.”

A szigorúbb szabályozás a kínai keresletet érinti rosszul. Kína ugyan nem engedélyezi állampolgárainak a második útlevelet – a vásárlóknak óvatosnak kell lenniük, sokan például hongkongi banki páncélszekrényben tartják második útlevelüket – mégis ebből az országból kerül ki a legtöbb program legtöbb ügyfele. Kínaiak csapnak le például az amerikai EB-5 engedélyek 80%-ára. A kereslet azonban lassan lanyhul, mondja a Well Trend nevű tanácsadó cég – a Kínában legálisan működők közül az egyik legnagyobb (legalább tízszer annyi működik illegálisan) – egyik munkatársa. Ezt egyrészt az emelkedő otthoni életszínvonal magyarázza, másrészt a szigorúbb devizaszabályozások.

A szigorítások azonban nem jelentenek szükségszerűen jobb eredményt a részt vevő országok számára. Az árusítók profitja csökken. A befektetési programok részben azért léteznek, mert a direkt készpénzért való értékesítés “egyértelművé teszi, hogy meztelen tranzakcióról beszélünk.” Az útlevél-készpénzért típusú ügylet általában kedvezőbb az útlevelet kibocsájtó ország számára: az EB-5 típusú befektetésekkel ellentétben ebben az esetben a kormány biztos lehet, hogy a pénz megvan, és később sem viszik odébb.

Az egész iparágat tekintve azonban jók a kilátások. Kochenov szerint biztató dolog az Európában, az Öböl-államokban és máshol terjedő “inter-állampolgárság”, melynek értelmében egy ország állampolgárai egy nagyobb blokkban közlekedhetnek szabadon. Egy olyan útlevél, mely ebbe a blokkba belépést biztosít, értelemszerűen nagyobb értéket képvisel: Málta EU-tagsága növeli a máltai állampolgárság vonzerejét.

Kälin szerint “egy nagyobb trend része vagyunk, mely a mi malmunkra hajtja a vizet.” Valószínűleg igaza van. Ha a világban valahol baj van, ott szükség lesz extra útlevelekre; ha egy kormány kifut a pénzéből, ott mindig lesz forrás. És valószínűleg mindkét szcenárióra még nagyon sokáig lesz példa.

Megjelent: 2017. október 2.

Eredeti cikk



Kategóriák:Gazdaság, Közigazgatás

Címkék:, , , , , ,