Az egyet nem értés kihalófélben lévő művészete

490px-Plato_Aristotle_della_Robbia_OPA_Florence

Luca della Robbia: Platón és Arisztotelész. Forrás: Jastrow / Wikimedia Commons

Bret Stephens – The New York Times

Az alábbi beszéd a sydney-i Lowy Institute média-díjátadó vacsoráján hangzott el szeptember 23-án.

Először is szeretnék köszönetet mondani a Lowy Intézetnek, hogy meghívtak Sydney-be és élvezhetem megtisztelő vendéglátásukat.

Tudatában vagyok annak, hogy a személyem ellentmondásos, és hogy a kiválasztást vita övezte. Köszönöm, hogy ennek ellenére nem vonták vissza a meghívást.

Utóbbi gyakorlat elszomorító trenddé vált az amerikai egyetemeken. Hosszú azon személyek listája, akiknek beszédre való felkérését az elmúlt időkben visszamondták: szerepel rajta többek között Henry Kissinger és Condoleezza Rice volt külügyminiszterek, Larry Summers volt Harvard-elnök, Alec Baldwin színész, Ayaan Hirsi Ali emberi jogi aktivista, James Watson, a DNS egyik felfedezője, Narendra Modi indiai miniszterelnök, Michael Moore filmrendező, George Will Pulitzer-díjas konzervatív újságíró, valamint Anna Quindlen Pulitzer-díjas liberális újságíró.

Illusztris társaság – igazából szinte bánom is, hogy végül nem mondták vissza a meghívásomat.

Ma esti előadásom címe “Az egyet nem értés kihalófélben lévő művészete”. A téma közel áll a szívemhez, hiszen magam is az egyet nem értéssel keresem a kenyeremet. És azért is, mert az egyet nem értés minden, valamirevaló demokrácia legalapvetőbb összetevője.

Az “egyetértek”, “beleegyezem” szavak kimondása – akár abba egyezünk bele, hogy belépünk egy szervezetbe, akár abba, hogy elismerünk egy politikai autoritást vagy hogy betartjuk egy vallás előírásait – talán minden közösség alapja.

Ezzel szemben a “nem értek egyet”; “nem egyezem bele”; “visszautasítom”;  “tévedsz” szavak azok, amelyek meghatározzák egyéniségünket, megadják szabadságunkat, toleranciát írnak elő, tágítják látókörünket, felkeltik a figyelmünket, a haladás útjára terelnek, valódivá teszik demokráciáinkat, az elnyomottaknak pedig reményt és bátorítást adnak. Galileo és Darwin; Mandela, Havel és Liu Hsziao-po; Rosa Parks és Natan Sharansky – ők mind az egyet nem értők soraiból valók.

Az a baj, hogy – ahogy látom – az utóbbiban elbukunk.

Hogy miért, rejtély. Hiszen – ami az Egyesült Államokat illeti – az amerikaiak körében még soha ilyen erős nem volt az egyet nem értés, mint az elmúlt évtizedekben.

Nem értünk egyet faji és nemi ügyekben, egészségügyi törvényekben, és, természetesen, a 45. elnököt illetően. Egyet nem értésünknek a rádióban és a kábeltévéken közvetített panaszáradat útján adunk hangot, melyek egyre virulánsabbak; vagy utcai és egyetemi tiltakozások útján, melyek egyre erőszakosabbak; valamint személyes párbeszédek útján, melyek egyre keserűbbek.

Újra olyan korszakot élünk, amikor egy másik emberről alkotott erkölcsi megítélésünk a politikai meggyőződésünktől függ.

Ez nem csak pillanatnyi benyomás. Részletes kutatási adatok mutatják, hogy a republikánusok sokkal erősebben húznak jobbra, mint húsz éve, a demokraták sokkal erősebben húznak balra, és mindkét oldal a nemzet boldogulásának halálos ellenségét látja a másikban.

A polarizáció földrajzi, mert egyre többen laknak olyan közösségben, ahol a szomszédaiknak nagy valószínűséggel ugyanaz a politikai meggyőződésük, mint az övék.

A polarizáció személyes szinten is megfigyelhető: A republikánusok 50%-a nem szeretné, ha a gyermeke egy demokratával házasodna össze, a demokratáknak mintegy harmada viszonozza az érzést. A politikai vegyes házasság a faji vegyes házasság helyébe lépett, mint családi tabu.

Végül, a polarizáció megfigyelhető elektronikus és digitális térben: az amerikaiak egyre inkább a közösségi média által megszűrt, saját ideológiai nézeteikkel konform hírfolyamokat fogyasztják. Most már nem csak saját véleményünk van. Saját “tényeink” vannak, attól függően, hogy a különböző médiumok mit tekintenek hírértékűnek. A legutóbbi választásokon például a Trump-szavazók 40%-a Fox News-t jelölte meg fő hírforrásaként.

Általában ha minél többet csinálunk valamit, annál jobban csináljuk. Ebben az esetben viszont a fordítottja igaz: minél többet csináljuk, annál rosszabbul csináljuk. Egyet nem értésünk ugyan gyakran felemelteti velünk a hangunkat, de sokkal ritkábban pallérozza elménket, és még annál is ritkábban késztet minket álláspontunk megváltoztatására.

***

Harminc évvel ezelőtt, 1987-ben a Chicago-i Egyetem egyik filozófiaprofesszora, Allan Bloom – aki abban az időben leginkább Platón Az állam és Rousseau Emil-fordításairól volt ismert – alapos polémiát publikált az Egyesült Államok felsőoktatásának állapotáról, Az amerikai elme bezárkózása címmel.

Én akkor még gimnazista voltam, és meglehetősen nehezen rágtam át magam a Platón-, Weber-, Heidegger– és Strauss-utalásokkal teli szövegen. De a lényeget megértettem – vagyis, hogy jobban teszem, ha jelentkezem a Chicago-i Egyetemre, és elolvasom a sok fontos művet. Ezt is tettem.

Mit lehetett tanulni a sok fontos műből? Annyi bizonyos, hogy mai amerikai értelemben vett “konzervatizmust” biztosan nem. Nem arra tanítottak minket, hogy amerikai hazafiak, buzgó vallásosak, vagy, Rudyard Kipling szavaival, a “piac isteneinek” imádói legyünk. Nem hangoztatták a marxizmus gonoszságát, vagy a kapitalizmus dicsőségét, de még a nyugati civilizáció felsőbbrendűségét sem.

Jobban belegondolva nem is vagyok olyan biztos, hogy egyáltalán bármit tanítottak. Mindössze annyit tettünk, hogy olyan könyveket olvastunk, amelyek komoly kérdéseket vetnek fel az emberi léttel kapcsolatban, és amelyek arra invitáltak bennünket, hogy magunk is tegyünk fel komoly kérdéseket. Ebben az értelemben ez a kurzus nem egy konkrét tananyag “megtanítása” volt, hanem kérdésfeltevési gyakorlat.

Tanáraim arra tanítottak minket, hogy hallgassuk meg mások érveit és értsük meg őket, hogy vonjuk őket kérdőre, hogy vitatkozzunk velük, hogy semmilyen kijelentést ne vegyünk szentnek, és semmilyen tiltakozást eretnekségnek, hogy hajlandóak legyünk akár népszerűtlen elveket is vallani, és hogy legyünk nyitottak.

Ezt hívták annak idején liberális oktatásnak.

A Chicago-i Egyetem valami mást is mutatott nekünk: minden nagy eszme valójában egy másik nagy eszmével való egyet nem értés.

Szókratész Homérosszal száll vitába. Arisztotelész Platónnal. Locke Hobbes-szal, Rousseau mindkettőjükkel. Nietzsche mindenkivel. Wittgenstein önmagával.

Ezek soha nem személyes jellegű viták. Sem nem politikai jellegűek, legalábbis a politika szó köznapi értelmében. Néha évtizedek, sőt, évszázadok választják el egymástól a vitapartnereket.

Még fontosabb, hogy soha nem félreértésen alapulnak. Ellenkezőleg: az egyet nem értés a tökéletes megértésből fakad; intellektuális ellenfelünk gondolatainak alapos átrágásából.

Más szóval: a jó egyet nem értéshez először jó megértés kell. Értően kell olvasni, figyelmesen hallgatni, közelről figyelni. Az ellenfélnek meg kell adni az erkölcsi tiszteletet; az intellektuális bizalmat; együttérzéssel kell viseltetni indítékai iránt és empatikusan részt venni érvelésében. Ezen kívül esélyt kell hagyni neki, hogy meggyőzzön.

Az amerikai elme bezárkózása ebben a hagyományban íródott. Az 1960-as évektől divat lett az amerikai egyetemeken, hogy a nyugati kánon nagyjai, az ún. “halott fehér európaiak” a társadalmi és politikai elnyomás közvetítői voltak. Allan Bloom ezzel szemben ragaszkodott hozzá, hogy az ellenkezője igaz: a szellemi felszabadulás lehetséges közvetítői voltak.

Azt is állította, hogy a liberális demokrácia fenntartásához liberálisan nevelt emberekre van szükség. Ez legalább egyértelmű. Egy működő szabad társadalomban a nyitottság nem lehet egyszerű divathullám vagy dogma. Szokásnak kell lennie, különösen, amikor arról van szó, hogy nyitottan állunk azokhoz, akikkel nem értünk egyet.

***

Ez a szokás 30 éve már nem igen élt. És aki követi az amerikai egyetemi kampuszokon történő eseményeket, az tudhatja, hogy a helyzet azóta még sokkal rosszabb lett.

A Brookings Intézet legújabb felmérése szerint az egyetemi diákok 44%-a úgy gondolja, hogy a szólásszabadság joga az úgynevezett “gyűlöletbeszédre” nem vonatkozik, miközben természetesen vonatkozik. Még megrázóbb, hogy a diákok többsége – 51%-uk – szerint “elfogadható” túlkiabálni azt, akivel nem értenek egyet. 20%-uk továbbá úgy véli, hogy elfogadható erőszakkal megakadályozni, hogy az illető egyáltalán felszólaljon.

Ezek az attitűdök nyilvánvalóan jelen vannak az egyetemi kampuszokon.

Vannak, akiket kellemetlenkedők szervezett csoportja kiabál túl – ez történt Michael Oren izraeli nagykövettel a Kaliforniai Egyetemen. Vannak, akiknek a biztonságát csak dollárszázezrekbe kerülő intézkedésekkel tudják garantálni – ez történt a konzervatív Ben Shapiro-val a Berkeley Egyetemen. És vannak, akiket egyszerűen nem engednek bejutni a terembe – ahogy az történt Heather MacDonald-dal a Clermont McKenna College-ben. És vannak tanárok, akiket diákjaik megaláznak és elüldöznek, mert állítólag megsértették az érzelmeiket. Ez történt Erika és Nicholas Christakis-szal a Yale Egyetemen.

Erőszakos esetek is vannak. Itt van Allison Stanger, a Middlebury College professzorának beszámolója arról az esetről, amikor márciusban egy beszélgetést moderált a libertariánus akadémikussal, Charles Murray-vel:

“A tiltakozók eltorlaszolták az előadótermet. Kénytelenek voltunk egy másik helyszínre menni, és onnan közvetíteni a beszélgetést, miközben az aktivisták, akik rájöttek, hol vagyunk, az ablakoon dörömböltek és bekapcsolták a tűzriasztót. Később, amikor Dr. Murrayval elhagytuk az épületet, egy banda ránktámadt.

Gyűlöletük első számú célpontja Dr. Murray volt, de amikor megragadtam a karját, hogy nehogy elsodorja a tömeg, akkor ellenem szegültek. Valaki a hajamat ráncigálta, mások lökdöstek. Halálfélelmem volt. Amikor végre bejutottunk az autóba, a tiltakozók rámásztak és elkezdték verni az ablakokat. Ha megálltunk, hogy el ne üssük őket, borogatni kezdték az autót. Még mindig nyakmerevítőt viselek, és egy hétig kellett feküdnöm, hogy felépüljek az ostorcsapás-sérülés okozta agyrázkódásból.”

Middlebury az Egyesült Államok egyik legelőkelőbb liberális művészeti egyeteme, mindössze 16%-os felvételi aránnyal és évi 50 000 dolláros tandíjjal. Hogyan válik egy elit intézmény ifjú diktátor-gyárrá, akik annyira biztosak a dolgukban, hogy zaklatásra és erőszakra is feljogosítva érzik magukat?

A kérdésre nincs egyetlen válasz. Annyi nyilvánvaló, hogy a félrenevelés korán kezdődik. Én magam annak a régimódi mondásnak a szellemében nevelkedtem, miszerint “botokkal és kövekkel eltörhetitek a csontjaimat / de a szavak nem tudnak bántani”. Manapság viszont azt vallják, hogy mivel a szavak stresszt okozhatnak, a stressznek pedig fiziológiai hatásai lehetnek, a stresszt okozó szavak a fizikai erőszakkal egyenértékűek. Az érzelmi védettség ára azonban az állandósult infantilizáció.

A félrenevelés a középiskolában folytatódik tovább. A Brookings-tanulmány szerint a fiatalabb amerikaiak nem értik, hogy miről szól a szólásszabadság joga, és még kevésbé, hogy minek a védelmében jött létre. Ez az állampolgári ismeretek-képzés összeomlásának következménye. Mindez olyan körülményeket teremt, amelyben a fiatalok különösen fogékonnyá válnak a jobb- és baloldali demagógiákra.

Jön az egyetem, ahol a politika uralkodó formája az identitáspolitika, és amelyben az érvelés próbája nem a gondolatmenet minősége, hanem az érvelő kulturális, faji, vagy szexuális beállítottsága. “Színesbőrű nőként ezt és ezt gondolom. Homoszexuális férfiként ezt és ezt gondolom. Privilegizált személyként bocsánatot kérek ezért és ezért.” Ilyen barokkos mondatokban beszélnek manapság gyakran az amerikaiak. Az egyéni gondolatot – és mindazt az erőfeszítést, amit a gondolkodás megkíván – a társadalmi identifikációval és annak megkívánt attitűdjeivel helyettesítik.

Az elmúlt években ezek az identitáspolitikák körbesáncolt várakká váltak, amelyek megvédik érzelmeinket a bántódástól és véleményeinket a megkérdőjelezéstől. Ez a “biztonságos helyünk”. De ezek a biztonságos helyek rendkívül ártalmasak: magától a  gondolkodástól védenek minket, nem pedig a gondolkodás számára biztosítanak védelmet, hogy Salman Rushdie-t idézzem.

Az identitáspolitika másik következménye, hogy félelmetesen lerövidítette a távolságot az érvelés és a sértés között. Bármilyen érv, ami egy bizonyos embercsoport szempontjából érzéketlennek vagy sértőnek találtatik, nemcsak, hogy rossz érvelésnek számít, hanem immorálisnak, megfontolásra vagy válaszra sem méltónak.

Az eredmény: a viták, amikre égető szükségünk lenne, ki vannak tiltva publikus térből, esélyt sem hagyva arra, hogy rendeződjenek. Még azok is, kik részt vennének a párbeszédben, hogy lássák, hova vezeti el őket, inkább meghátrálnak, nehogy valami “rosszat” mondjanak és megbélyegeztessenek. Attól való félelmükben, hogy megsértenek másokat, lemondanak arról a lehetőségről, hogy meggyőzzék őket.

Vegyük például az azonos neműek közötti házasságról szóló vitát Ausztráliában. Magam az ügy mellett állok, és remélem, hogy az igen szavazatok meggyőző többséggel nyernek.

De úgy sejtem, a nem szavaztok fognak nyerni, mégpedig azért, mert az azonos neműek közötti házasság ügyét sokszor nem észérvekkel támasztják alá, hanem azzal, hogy minden ellenzője “bigott” – csak mert azon a véleményen vannak, amin egyébként csupán néhány éve a teljes politikai spektrum volt. Nem sokan szeretik, ha bigottnak nézik őket, ezért véleményüket inkább megtartják maguknak, még a közvélemény-kutatók előtt is. Ez történt a Brexit-szavazásnál és az amerikai elnökválasztásnál is.

Ha sikeresen akarunk érvelni az azonos neműek házassága mellett, különösen egy konzervatív vitapartnerrel szemben, akkor konzervatív alapokon kell érvelnünk: a személyes szabadság ügyeként, az erkölcsi felelősségvállalás és a társadalmi tisztelet felé vezető útként. A nemmel szavazóknak nehéz dolguk van, ha ezek ellen akarnak érvelni. De ha idiótáknak és ősembereknek nevezzük őket, akkor a válasz egy felmutatott középső ujj vagy összeszorított ököl lesz.

Végül még egy gondolat az identitáspolitikáról: ezt a játékot ketten játsszák. Az Egyesült Államokban az úgynevezett alt-right a progresszív baloldaltól kölcsönvett nyelvezettel igazolja fehér identitáspolitikáját. A tavalyi választások egyik legelkeserítőbb fejleménye, hogy a “fehér munkásosztálybeli” címke egyfajta gyűjtőidentitássá vált azok számára, akiket elvileg sajnálnunk kell a problémáik miatt, de akiknek szokásait és hitét nem szabad kritizálnunk. Az eredmény: Trump szavazóbázisa erkölcsi feljogosítást nyert, pedig vajmi keveset tett érte.

***

Az intelligens egyet nem értés a működő társadalom lételeme. Mégis, az Egyesült Államokban egy olyan fiatalabb generációt nevelünk ki, akik soha nem tanultak az egyet nem értés mikéntjéről és hogyanjáról; akik azt gondolják, hogy a szólásszabadság egyoldalú jog: feljogosítja őket a meghívások visszavonására, a nekik nem tetsző felszólalók túlkiabálására vagy bántalmazására.

Tudunk ennél jobbat?

Ez a beszéd elvileg a médiáról szól, úgyhogy zárógondolatként felhívom a figyelmet a szerkesztők és különösen a kiadók szerepéről a közpárbeszéd jobbításában.

Beszédem elején azt mondtam, hogy az amerikaiak között még soha nem volt ennyire vehemens egyet nem értés. Jobban belegondolva, ez nem a teljes igazság.

Igen, hatalmas az egyet nem értés. De az egyet nem értést az teszi mérgezővé, hogy nem vagyunk hajlandóak belenézni az ellenfelünk szemébe, megpróbálni az ő szemszögükből nézni a dolgokat, vagy közös nevezőre jutni.

Ehelyett biztonságos távolságból, külön ideológiai és identitásbeli szigetünkről veszekedünk a másikkal, és csak azokat hallgatjuk végig, akik a saját véleményünket visszhangozzák. Ha rólunk mondanak valamit, túlzottan, színpadiasan megsértődünk. Egész gondolatmeneteket zárunk ki, és mindenféle embereket próbálunk kiátkozni anélkül, hogy legalább felületesen meghallgatnánk a mondanivalójukat.

Az intelligens egyet nem értés előfeltétele – nevezetesen: fogd be a szád; hallgasd végig a másikat; állj meg és gondolkodj el rajta; és csak ezek után beszélj – hiányzik.

Ennek talán az az oka, hogy kevés példakép áll előttünk ebben, és az a kevés is csak egy kis elitrétegnek szól, hasonlóan a klasszikus zenéhez.

A Fox News és más partizán hírhálózatok bebizonyították, hogy a nyereséghez vezető legrövidebb út a magas szénhidráttartalmú, alacsony fehérjetartalmú populista rap folyamatos felszolgálása. Az a fajta racionális egyet nem értés, ami jót tenne a demokráciának, a piacon életképtelen. Azok közülünk, akik amúgy hisznek a szabadjára engedett kapitalizmus erényeiben, nem árt, ha észben tartják ezt a tényt.

Nem hiszem, hogy a válasz, legalábbis az USA-ban, egy BBC-szerű közszolgálati televízió lenne. Utóbbit is ideológiai konformizmus és újságírói csordaszellem jellemzi, ráadásul mivel közömbös számára a verseny, a kritikákra is immunis.

Azt sem gondolom, hogy a megoldás az lenne, hogy minden álláspontnak kötelező ugyanannyi adásidőt adni a fairség szellemében. A szólás szabadságának abszolút szabadnak kell lennie, ha fair, ha nem.

Gondolom ugyanakkor, hogy létezik közérdekű magántulajdon. Az újságírás nem olyan szakma, mint a többi, mint a kamionvezetés vagy az élelmiszeripar. Léteznek nemzetek csapnivaló konyhával és példás vezetéssel, ahogy azt Nagy-Britannia bebizonyította az elmúlt évszázadban. Vagy remek konyhával és csapnivaló vezetéssel, mint Franciaország volt mindig is.

De egyetlen országnak sem lehet jó vezetése, vagy egészséges publikus tere magas szintű újságírás nélkül, ami képes különbséget tenni tények, hitek és vélemények között; ami megérti, hogy a vélemény célja nem az, hogy eltávolodjon a tényektől, hanem hogy hídként használja fel őket az “igazság” nevű nagyobb idea felé; és ami elismeri, hogy az igazság van akkora méretű, hogy több, egymástól teljesen eltérő tervezésű hídon meg lehessen közelíteni. Más szóval, olyan újságírás, ami két lábbal a tények földjén áll, de burjánzik benne az egyet nem értés.

Úgy gondolom, még mindig lehetséges – és még inkább szükséges -, hogy az újságírás ellássa ezen funkcióit, különösen, hogy az ezzel a feladattal megbízott más intézmények nem teszik. De ehhez az kell, hogy a tulajdonosok és a kiadók megértsék, hogy nem az a feladatuk, hogy egy párt szócsövei, vagy a Google-találatok és Facebook-reklámok rabszolgái legyenek, hogy a hírekből szórakoztató műsort csináljanak, vagy hogy egy bajban lévő elnök vagy miniszterelnök segítségére siessenek.

Az a feladatuk, hogy a vitázás feltételeit állhatatos és objektív beszámolók által megteremtsék, és hogy a vita minőségén javítsanak olyan megjegyzésekkel, melyek nyitottá tesznek, és amelyek kérdőre vonják a feltételezéseket, ahelyett, hogy egyszerűen megerősítenék azokat.

Ez a fajta újságírás a liberalizmust védi: nem az amerikai bal-liberális liberalizmust, sem az ausztrál jobb-liberális liberalizmust, hanem azt a liberalizmust, amely feltételezi, hogy az egyén több, mint puszta identitás, hogy a szabad férfiaknak és nőknek nincsen szüksége védelemre a kellemetlen ideáktól és népszerűtlen érvektől. Sőt, fontosabb, mint valaha, hogy ki legyenek téve ezeknek, annak érdekében, hogy az egyet nem értés művészete, mint az intelligens demokrácia legerősebb alapja újra feléledhessen.

Megjelent: 2017. szeptember 24.

Eredeti cikk



Kategóriák:Életmód, Kultúra, Oktatás, Politika

Címkék:, , ,