Aun Szan Szu Kji esete a Nyugat gyermeteg, “jók kontra rosszak” világnézetével

5843869666_58c08885df_o

Aun Szan Szu Kji egy brightoni falfestményen. Fotó: Dom Pates / CC BY 2.0 alatt módosítva

Tim Black – Spiked (London)

Véget kell vetni annak, hogy a világpolitikát jók és rosszak küzdelmeként értelmezzük.

“Hogy lehet képes erre?”

A nyugati félteke kommentelői hetek óta ismételgetik hitetlenkedve a kérdést: hogy teheti ezt Aun Szan Szu Kji, az erkölcsös, békés, Nobel-díjas burmai miasszonyunk? Mianmar kormánytanácsosaként, kvázi miniszterelnöki szerepben, hogyan képes a hadsereg mellett állni, amikor az a helyi buddhista polgárőrök segítségével rohindzsa muzulmánokat gyilkolászik Rakhine-ban? Hogy teheti ezt?

Nem egyszerű kideríteni, hogy pontosan mi is történik Rakhine-ben, ugyanis nem engednek be megfigyelőket. De tekintve, hogy a legutóbbi, augusztus 25-én kitört konfliktus óta 350 000 rohindzsa menekült el Mianmarból Bangladesbe, biztonsággal feltételezhető, hogy az állam különösen brutális kampányba fogott a rohindzsa kisebbség ellen, akiket nem hajlandó állampolgárokként elismerni. Aun Szan Szu Kji, Bono és Obama jóbarátja, a “békés ellenállás nemzetközi szimbóluma” pedig nem szólal meg, eltekintve egy, a szintén távolról sem szent Recep Tayyip Erdogannal folytatott telefonbeszélgetés Facebookon való közzétételétől.

A világ nagyszerűi és erényesei hatalmas felháborodásuknak adnak hangot világszerte. A Nobel-díjas pakisztáni aktivista, Malála Júszafzai “tragikusnak és szégyenletesnek” nevezte, ahogy a rohindzsákkal bánnak, és hozzátette: “Még mindig várok arra, hogy a szintén Nobel-díjas Aun Szan Szu Kji is kijelentse ugyanezt.” A dél-afrikai anti-apartheid aktivista, Desmond Tutu érsek dorgáló levelt írt “drága testvérének”: “A hallgatás túl nagy ár Mianmar legmagasabb tisztségéért.”

Ezenkívül ott van a számtalan “nagyot csalódtam benned” típusú cikk, sőt, aláírágyűjtés is indult Szu Kji Nobel-díjának visszavonására, utalva nem csak a rohindzsák kétségbeejtő helyzetére, hanem egy “tapintatlan megjegyzésére is”, amit 2013-ben egy muzulmán BBC-riporternek tett. “Egy demokratikus hős szájából egyetlen rasszista megjegyzés is túl sok. Tönkreteszi vele azon demokratikus értékeket, melyek tiszteletben tartják a hitbéli különbségeket.”

Ugyanakkor az Aun Szan Szu Kji-ről, a bukott bálványról, a bűnössé lett szentről, a kolosszális erkölcsi csalódásról szóló nyavalygás is csak tanúsítja, hogy mennyire problémás az, ahogyan a globális ügyekre manapság tekintünk. Gyakran lebutítva, a rosszak és jók küzdelmeként elemezzük őket, mintha a világ diktatúráit bizonyos egyének erkölcsi karakterére lehetne egyszerűsíteni. A helyi problémák bonyolultságának eredményeképp a folyamatban részt vevő materiális – szociális, politikai és gazdasági – erők megszűnnek létezni. Láttuk már, hogy ez a sekélyes, gyermeteg szemlélet fedezetet nyújt a nemzetközi Darth Vaderek – Szaddám Huszeintől Kadhafiig – ellen indított katasztrofális beavatkozásoknak; vagy tűzfalat von olyan nemzetközi hősök, mint Nelson Mandela, vagy a világ legabszurdabb Nobel-békedíjának tulajdonosa, Barack Obama köré; és most újra felbukkan Aun Szan Szu Kji politikai szerepvállalása kapcsán is.

Az elmúlt két évtizedben Szu Kjit oly mértékben emelte piedesztálra a nyugat, amilyet Nelson Mandela óta nem láttunk. Nem annyira a tetteiért – végtére is, gyakorlatilag 1989 óta házi őrizetben van. Éppen a politikától, jobban mondva a mianmari katonai diktatúra despota politikájától való távolmaradása emelte őt naggyá a nemzetközi megfigyelők szemében. Az intolerancia és az elnyomás áldozataként volt a rendszer része, a kezét nem mocskolta be vele. Mint ilyen, jelképpé válhatott, sőt, egyfajta megtestesülésévé az emberi jogokról és a demokráciáról szóló, ENSZ-által jóváhagyott közhelyeknek. Nem annyira a konkrét véleménnyel és ambíciókkal rendelkező valódi személyt övezte imádat – ami nem is baj, tekintve, hogy mennyire keveset tudunk valójában a politikájáról – hanem a kulturális toposzt, megszemélyesítőjét mindennek, ami egyértelműen, gondolkodás nélkül erényes.

Ha Szu Kjiről beszéltek, akkor a demokrácia hőséről, a zsarnokság sztoikus áldozatáról, az emberi jogoknak egy elegáns, csillogó ígéretéről beszéltek. A figura saját kulturális életre kelt, elég távol a valódi Aun Szan Szu Kjitől. Több színdarab, két hollywoodi feldolgozás (először érintőlegesen, John Boorman 1995-ös A szabadság ösvényein c. filmjében, másodszor főszereplőként, Luc Besson 2011-es The Lady c. filmjében), és még egy U2-szám, a Walk on is született róla. 2010-ben a brit Kinnock bárónő kijelentette, hogy “több nyugalom és emberség van benne, mint bárkiben, akivel eddig találkoztam.”

De 2010-es szabadon engedése, illetve valóságos politikai szereplőként való megjelenése óta egyre nehezebb fenntartani a gyermeteg mítoszt, miszerint Szu Kji az elnyomók bűneiért bűnhődő, kvázi jézusi alak lenne, hogy az Amnesty International promóciós kampányairól ne is beszéljünk. Pártja győzelme óta az elvárás, miszerint Szu Kji jó és erényes vezetője lesz Mianmarnak, egyre élesebben áll szemben a Szu Kji, a politikus által képviselt valósággal.

Aun Szan nem váltotta valóra Bono, Kinnock bárónő, és a Guardian újságíróinak álmát – Mianmarból nem lett az emberi jogok és a mosolygós zöld kapitalizmus globális fővárosa. Szétzúzta ezeket az álmokat, sőt, gúnyt űzött belőlük. A kezdetektől fogva nem hajlandó felszólalni a kormányerők civilek elleni erőszakosságáról Kachin államban; a nagytőke oldalára állt, amikor egy rézbányász vállalat állítólag számtalan elszegényedett farmer földjét kisajátította; és, természetesen, hagyta, hogy a katonaság szabadon garázdálkodhasson a rohindzsa muszlimok ellen.

Ezek közül egyiknek sem kellett volna sokként érnie az embereket. Először is, Szu Kji visszatérése a politikába nem a Mianmart 1962 óta brutális eszközökkel vezető katonai junta ellenében történt; inkább a katonasággal, illetve az akkori elnökkel, Thein Seinnel összejátszva. Szabadon engedésének és politikai felemelkedésének köszönhetően Mianmar egy liberalizáló arcát mutathatta a világnak, lobbizva a nemzetközi szankciók feloldásáért. Már 2008-ban világos volt, hogy a diktatúra Szu Kji szabadon engedésére készül, olyan alkotmányt írtak ugyanis, ami megtiltotta számára (és bárki más számára, akinek a gyermekei vagy házastársa külföldi állampolgár, ami az ő esetében mindegy is, hiszen a férje és gyermekei is angolok), hogy elnök lehessen; amely 25%-ot biztosított a parlamentben a katonaságnak ; és, ami a legfontosabb, biztosította, hogy a legnagyobb hatalommal rendelkező bürokráciák – belügy, határőrség, hadügy – a katonaság ellenőrzése alatt maradjanak, nem nyilvános költségvetéssel, és függetlenül attól, hogy melyik párt kormányoz. Más szóval, az állam nagy része továbbra is a katonaság, nem pedig a Szu Kji-hez hasonló politikusok kezében maradt. És ebbe a nagy részbe tartozik  az “erőszak legitim használata” a rohindzsa muzulmánok ellen.

Függetlenül Szu Kji saját politikai és erkölcsi meggyőződésétől – bár osztozik pártja és választói ellenszenvében a rohindzsa muzulmánok iránt, akik a szemükben bengáliak, tehát nem burmai állampogárok, – a politikai mozgástere megalkuvásokkal, taktikai megfontolásokkal és hatalmas, katonaság-alakú akadályokkal van teli. Nem viselkedik szentként, de bűnösként sem. Politikusként viselkedik. Aun Szan Szu Kji démonizálása, és a szánalmas felszólítás a Nobel-díjának visszavonására éppen akkora ostobaság, mint a piedesztálra emelése volt. Ahogy maga is mondta 2013-ban: “Én csak egy politikus vagyok. Nem, nem egy Margaret Thatcher. De Teréz anya sem.”

A nemzetközi reakció tehát a mianmari krízisre, amennyiben a valaha ünnepeltek erkölcsi bukásaként tekintenek rá, egyszerre nagyon sekélyes és potenciálian veszélyes. Sekélyes, mert azt sugallja, Szu Kjinak a “helyes” dolgot kellene tennie (bármi is legyen az), annak ellenére, hogy a mozgásterét erősen korlátozza a még mindig nagy hatalmú katonaság. És veszélyes, mert azt is sugallja, hogy ha Szu Kji nem tud “jó” lenni, akkor a nemzetközi közösségnek meg kell fosztania őt az erkölcsi autoritástól, amivel felruházta, és helyette kell cselekednie. Most Mianmar újraelszigeteléséről beszélnek, a szankciók újbóli bevezetéséről. Mindez sem a helyzetet nem fogja megoldani, sem a rohindzsákat megvédeni, viszont egészen biztosan árt a mianmariak többségének, és, ami a legrosszabb, megszilárdítja a még mindig militarizált államot, ami a hatalom megtartására és az elégedetlenkedők elnyomására törekszik.

Nehéz lehet megérteni azoknak, akik megmentőket és démonokat keresnek a globális ügyekben, de attól még igaz: akármi is a megoldás Mianmar problémáira és megosztottságára, a mianmari emberektől kell, hogy jöjjön – Aun Szan Szu Kjivel vagy nélküle.

Megjelent: 2017. szeptember 19.

Eredeti cikk



Kategóriák:Ázsia, Politika

Címkék:, , , ,