Csatornahorror Londonban: harc a zsírszörnyetegek ellen

L0000616 Sewage pipes under London, 19th century

A kép forrása: Wellcome Trust

Feargus O’Sullivan – CityLab (Washington)

A szennyvízcsatornákban keletkezett, tömbbe fagyott “zsírhegyekről” már városi legendák keringenek –  a kialakulásuk megelőzése viszont meglehetősen bonyolult ügy.

Ha van a zsírhegyeknél gusztustalanabb városi probléma, akkor nem akarok tudni róla. Hatalmas zsiradéktömbökről van szó, amiket használt pelenkák, tamponok és nedves törlőkendők váza tart össze, és amik egyre többször dugítják el számos ország városi csatornarendaszereit. Ezen a héten az újságolvasók egy kelet-London utcái alatt úszó gigantikus méretű példányról olvashattak elborzadva. A 140 tonnás szörnyeteg tízszer akkora volt, mint a 2013-ban felfedezett, második legnagyobb – busz méretű – zsírhegy, szintén Londonból. A mostani eltávolításán nyolc munkás fog dolgozni három orrfacsaró héten keresztül.

Érthető, hogy a londoni óriás zsírhegy miért került olyan sok országban címlapra: tökéletesen jelképezi mindazt, ami a városi fogyasztói társadalomban félresiklott. A hatalmas mennyiségű használt sütőzsiradék, azoknak a hulladékaival együtt, akiknek nem elég jó a wc-papír, egyre csak növekszik egy, a terhelést már most alig bíró rendszerben, amit egy letűnt kor igényeire terveztek.

London nincs egyedül ezzel a problémával. A Kínából érkező hírek még ennél is undorítóbb képet festenek: a hírek szerint a zsírhegyekből kinyert “csatornaolajat” illegálisan értékesítik, ami néha az olcsó utcai ételárusoknál köt ki sütőolaj formájában.

A hányingert keltő problémára nem létezik egyszerű megoldás, különösen nem a Londonhoz hasonló városokban, ahol az egyre növekvő népességet egy elavult csatornarendszer szolgálja ki.  “Londonban különösen szerencsétlen a tényezők együttállása” – mondja Dr. Tom Curran biomérnök a Dublini Egyetemről, aki behatóan foglalkozott a témával. Dr. Curran szerint az egyre növekvő lakosság és a csatornarendszer feletti megosztott felelősség mellett a kereskedelmi szektor túl nagy nyomást gyakorol az öregedő csatornákra. “Londonban rengeteg étterem, hotel, kocsma és sütöde található, a nagy mennyiségű használt sütőzsiradék tehát adottnak tekinthető.”

A városok építőanyagai tovább súlyosbítják a problémát. A városi szennyvíz gyakran jelentős kalciumtartalomra tesz szert, míg keresztülfolyik a kalciumban gazdag betonon. Amikor ez a kalciumos víz a csatornában zsiradékkal keveredik, a zsír szaponifikálódik, vagyis tömbbe sűrűsödik – igen, a zsírhegyeket ugyanaz a kémai folyamat hozza létre, mint a szappant.

Mi hát a megoldás? Az egyik lehetséges válasz a fogyasztói magatartás megváltoztatása. Az emberekben tudatosítani kell, hogy a nedves törlőkendők helye a szemetesben van, nem pedig a WC-ben, hiszen gyakorlatilag egy vékony rongydarabról van szó, ami nagyon lassan bomlik le. A héten a londoni vízművek kampányt indított, melyben arra kérik az embereket, hogy a nedves törlőkendőket és a zsiradékot ne húzzák le a WC-n. Utóbbit egy befőttesüvegbe öntve, megdermedve kell a szemétbe dobni.

Erre azt lehet mondani, hogy az ősöreg infrastruktúra fejlesztésére áldozni nem hajlandó vízművek áttolja a felelősséget a fogyasztókra. Tudni kell azonban, hogy Nagy-Britanniában a csatornarendszer korszerűsítésének költsége csillagászati mértékű lenne. A Dr. Curran és kollégái által írt tanulmányban szereplő adatok szerint az Egyesült Királyság csatornarendszerének mintegy fele 1945 előtt készült, ennek majdnem a fele 1914 előtt. Egy 2014-es becslés szerint egy felújítás, ami nagyobb átmérőjű, a zsiradéknak jobban ellenálló csövek behelyezését jelentené, 104 milliárd fontot kóstálna.

London csatornarendszere nemrég nagyszabású felújításon esett át, 6 milliárd fontot költöttek javarészt a szivárgó vezetékek cseréjére. Valószínűleg nem nagy a lelkesedés még egy hasonló méretű projekt iránt. Mindeközben a zsírhegyek eltávolításának költsége évente 10-15 millió font – ami szintén magas, de a közelébe sem ér a rekonstrukció potenciális költségének.

Egy másik megoldás: elővenni a “főbűnösöket”, akik nem a lakossági fogyasztók, hanem az éttermek. Nem meglepő módon a londoni zsírszörnyeteg egy olyan városrészben jött létre, ahol hemzsegnek a vendéglátóipari egységek. Az éttermeknek elkülönítve, úgynevezett “zsírcsapdákban” kellene gyűjteniük a sütőzsiradékot, amelyekben a zsiradék megszilárdul és lefölözhető. Az Egyesült Királyságban az erre vonatkozó szabályokat nem tartatják be elég szigorúan, mert a felelősség megoszlik a kerületek és a különböző, privatizált közművek között.

A zsírcsapdák rendszeres ellenőrzése a vendéglátóipari egységekben ugyanakkor érzékelhető változást idézhet elő. Dublinban 2008-ban tartottak általános ellenőrzést. A dolog kifizetődőnek bizonyult, hiszen az ellenőrzést követő években a zsírhegyek okozta problémák száma 90%-kal csökkent.

Ugyanakkor a vendéglátóiparban használt sütőzsiradék által okozott problémák nem mindig szándékos hanyagságra vezethetőek vissza. Dr. Joel Ducoste, az Észak-Karolinai Egyetem professzora egyben zsírhegy-szakértője rámutat, hogy az éttermi konyhákon igen magas a fluktuáció, az alkalmazottak bérezése alacsony, tehát nem érzik magukat ösztönözve arra, hogy tekintettel legyenek a sütőzsír által okozott problémákra a csatornarendszerben. Ezért történnek olyan esetek, hogy pl. túl forró folyadékot öntenek a zsírcsapdába, vagy tévesen azt hiszik, a zsír kezeléséhez elég, ha mosószerrel “szétcsapatják”.

Ha a városoknak sikerül is csökkenteni a csatornába eresztett sütőolaj mennyiségét, a használt olajjal mindenképpen kezdeniük kell valamit. A kínai illegális használtolaj-kereskedelem problémáját félretéve, sok étterem értékesíti a használt sütőolajat, hogy biodízelt állítsanak elő belőle. Bár ez elsőre jól hangzik, a biodízelhez általában viszonylag tiszta, a sütőedényből közvetlenül leszűrt olajat használnak. Ezzel ellentétben a zsírhegyek ún. “barna zsírból” képződnek, melynek víz- és szennyezőanyagtartalma magasabb.

Mindezzel együtt a barna zsírt is lehetséges újrahasznosítani – a londoni vízművek éppen arról tárgyal egy biodízel-gyártóval, hogy a 2017-es Nagy Londoni Zsírhegyet át lehet-e alakítani üzemanyaggá. Bár a biodízel is hozzájárul a széndioxid-kibocsájtáshoz, meg kell hagyni, hogy az elgondolás, miszerint a londoni zsírszörnnyel motorokat lehetne hajtani, meglehetősen vonzó. A legfontosabb cél azonban mégis az lenne, hogy megelőzzük a kialakulásukat.

Megjelent: 2017. szeptember 14.

Eredeti cikk



Kategóriák:Életmód, Európa, KÖRNYEZET

Címkék:, , , , , ,