A jövő analfabétái

pokemon_pokemon_go_phone_game_internet_friends_mobile_cellphone-562059.jpg!d

Inés Dussel – Letras Libres (Mexikóváros)

Az UNESCO szerint a digitális technológia a világ minden táján gyökeresen megváltoztatja azt, ahogy az emberek élnek, dolgoznak, tanulnak, illetve szocializálódnak.” A digitális írástudás nem csupán annyit jelent, hogy megtanulunk valamennyire programozni, hanem azt is, hogy értjük, hogy kulturális és szociális értelemben mit hozunk létre az adott programmal.

Említésre sem érdemes közhely, hogy az internet megváltoztatta az életünket. Viszont azzal talán nem vagyunk tisztában, hogy mennyire, illetve hogy milyen irányba haladnak ezek a változások. Éric Sadin francia filozófus L’Humanité Augmentée (A kiterjesztett emberiség) c. könyvében megerősíti, hogy a digitális forradalom lezajlott, átléptünk a “dolgok internete” korába, amit a technológiák hordozhatósága, a folyamatos adatközlés, a népesség digitális irányítása (a politikán keresztül), illetve a biotechnológiával manipulált élelmiszerek és egészség jellemeznek. Olyan világban élünk, ami az emberi létet adattá transzformálja. Utóbbi a jövő gazdasága számára olyan lesz, mint az olaj. Amiből nem lehet adatot kinyerni, az nem is létezik.

Ha az olvasó a fentieket túlzásnak érzi, kérdezze csak meg egy tinédzsertől, hogyan szerez ismereteket valamiről. Mi sem egyszerűbb, hangzik majd valószínűleg a válasz: rá kell keresni a Google-n. Az ismeretszerzés egyre inkább az információkeresés szinonimájává válik, és pontosan ezt kínálják a nagy digitális keresőgépek, amik bitekké, vagyis adattá átalakított képek, szövegek, hangok gigantikus halmazát fésülik át. Ennek vitathatatlan előnye, hogy nemcsak óriási adathalmazhoz van így hozzáférésünk, de a platform bonyolult algoritmusok alapján rendszerezi is az információt, hogy egy többé-kevésbé olvasható és használható listát kapjunk. Erre egyedül képtelenek lennénk, pláne nem néhány nanoszekundum alatt. Viszont a listának vannak korlátai is, ami nem mindig egyértelmű a felhasználók számára: egy nagy, de nem kimerítő adatbázison alapul; az információkat népszerűség szerint rendezi sorrendbe – vagyis az alapján, hogy hányan látogatták meg az oldalt -; olyan adatokat használ, amik hibásak is lehetnek, mint például az álhírek esetében. Nem lenne mégis jobb, ha egy könyvtáros vezetne oda minket a megbízható forrásokhoz? Tudjuk azonban, hogy ők is tévedhetnek, és, ami még fontosabb, nem állnak állandóan rendelkezésünkre a zsebünkben. Mindenesetre, ahogy azt már az imént feltételeztük, az ismeretszerzés az információkereséssel lett azonos, maga mögött hagyva annak egyéb módjait, pl. a hallgatást, a beszélgetést, az elmélkedést, a tapintást, a megfigyelést, a szaglást, a bejárást.

Walter Benjamin A fényképészet rövid története c., 1931-ben kiadott művében azt írja, hogy a jövőben azok lesznek az analfabéták, akik nem tudják értelmezni a saját maguk által készített képeket. Ez az idő talán már el is érkezett a kényszeres szelfizéssel és a gépek által ellenőrzött utcai videkamerákkal, illetve a tudatlansággal, amivel a digitális világban mozgunk, melynek kódjai és felépítése egyre kevésbé átláthatóak számunkra, annak ellenére, hogy a készülékek egyre csillogóbb külsejűek.

A digitális írástudást tehát sürgősen fel kell venni azon készségek közé, amivel egy 21. századi embernek rendelkeznie kell. Becslések szerint a világ népességének kb. fele internethasználó, és 2,7 milliárd ember van a közösségi hálókon; azt is tudjuk, hogy a népesség másik felét is be kell vonni. Arról viszont nincs elég stabil adat, hogy a felhasználók mennyire vannak tisztában azzal, hogy hogyan keletkezik illetve jár körbe az információ, és hogy milyen lehetőségeket rejt magában a technológia.

Arról sincs egyetértés, hogy hogyan mérhető a digitális analfabetizmus, az erre vonatkozó  tanulmányok mind a kezdeti stádiumban járnak, és elfogultak, amennyiben a fiatalokra és a “fejlett” országokra koncentrálnak. Bizonyára kell még futni néhány kört, míg kialakul egy közös mérce.

A módszertanon túl abban sincs konszenzus, hogy mit is jelent a digitális írástudás. Ha valaki írástudó, az annyit tesz, hogy egy bizonyos nyelven ír és olvas. Ez a bizonyos nyelv évszázadokon keresztül egy verbális nyelvet jelentett. Itt pontosítanunk kell egy-két dolgot. Először is, az olvasás nem csak a jelek dekódolását jelenti: az olvasás interpretálás, értelmezés, a többi jellel és a tapasztalatokkal való összekötés. A digitális írástudás esetében mindez nem csak azt jelenti, hogy megtanulunk valamennyire programozni, hanem azt is, hogy értjük, hogy kulturális és szociális értelemben mit hozunk létre az adott programmal, pl. a Google algoritmusával. Másodszor, az írástudás szó használata nem a legszerencsésebb, amikor a kommunikáció olyan egyéb formáiról beszélünk, mint a digitális élményben oly fontos kép és a hang; hiszen nem minden képi és hangjel fordítható le nyelvi kódokra, sok olyan jelentést hordoznak magukban, ami nem értelmezhető szavakkal vagy rációval. A fenti fenntartásokkal együtt a digitális írástudás az alapműveltség része, vagyis, szükség van rá ahhoz, hogy valaki teljesen részévé válhasson a mai társadalomnak.

Az újfajta írástudás elterjesztésének kiemelt helyei az iskolák. Az iskolákban rendelkezésre áll a módszeres munkához szükséges hely és idő. Az iskolák közintézmények, vagyis, a magáncégek érdekeitől független kérdéseket tudnak feltenni, illetve irányokat kijelölni. Az iskolák a tudástermelés igazságait és formáit szem előtt tartva a mindenkori legutóbbi tech-őrületnél sokkal hosszabb és szélesebb horizonton tudnak koncentrálni a hagyományok és a tudás átadására. Mindehhez azonban teljesülnie kell néhány feltételnek. Először is, társadalmi egyetértésnek kell születnie az új tudás fontosságáról és az erre szánt forrásokról. Másodszor, a tanulóknak lakhelyüktől függetlenül rendelkezésére kell bocsájtani a kapcsolódáshoz és az egyenlő digitális jogokhoz szükséges eszközöket. Harmadszor, a tanítókat is képezni kell, hogy a digitális technológiák építőbb használatát hirdethessék. Nem az a cél, hogy az osztályteremben is megismételjék, amit adott esetben a gyerekek már gyorsabban és jobban csinálnak otthon; hanem az, hogy az értelmezés új kulcsait, illetve olyan kreatív lehetőségeket adjanak a kezükbe, amik a közvetlen környezetükben nem elérhetőek számukra. Ha az olvasás egyenlő a jelek viszonyba rendezésével; a digitális írni-olvasni tudók számára gazdagítani kell ezeket a jeleket, mert a viszonyok kiterjesztése és elmélyítése a cél. Ha ez nem sikerül, akkor újabb generációk lesznek analfabéták, mobiltelefonnal a kezükben, vagy éppen bőrükbe ültetett chipekkel.

Megjelent: 2017. szeptember 7.

Eredeti cikk



Kategóriák:Életmód, Kultúra, Multimédia, Oktatás

Címkék:, , ,