A nemzetállamoknak leáldozik, a városállamoké lehet a jövő

Liberland

A kép forrása: Wikimedia Commons/João Vitor Nunes, CC BY-SA 4.0 alatt módosítva

Jamie Bartlett – Aeon (Melbourne)

Ha ön 1500 éve élt volna Dél-Európában, bizonyára meg lett volna róla győződve, hogy a Római Birodalom örökké létezni fog. Végtére is akkor már ezer éve fennállt. Mégis, egy gazdasági és katonai hanyatlást követően felbomlott, és 476-ra meg is szűnt. A birodalom lakói számára ezek az események minden bizonnyal szinte felfoghatatlanok voltak. Csakúgy, mint azoknak, akik a fáraók, a kereszténység uralma, vagy az Ancien Régime bukásának voltak tanúi.

Hasonló tévedésben vagyunk, amikor azt gondoljuk, hogy az emberek szükségszerűen és örökké országokban fognak élni.  Léteznek ugyan diktatúrák és demokráciák, de ma az egész világ nemzetállamokra van osztva. A nemzetállam a “nemzet” (közös jellegzetességekkel bíró emberek összessége) és az “állam” (egy meghatározott terület felett hatáskörrel bíró szervezett politikai rendszer, más nemzetállamokkal közösen elismert határokkal) elegye. Szinte lehetetlen elképzelni a világot országok nélkül. Identitásunk, lojalitásunk, jogaink és kötelezettségeink mind hozzájuk kötnek bennünket.

Mindez azért érdekes, mert a nemzetállamok nem is léteznek olyan hosszú ideje. A 19. század közepéig a világ nagy része kiterjedt birodalmakból, senkiföldjékből, városállamokból és fejedelemségekből állt, amiken az utazók ellenőrzés és útlevél nélkül haladhattak át. Az iparosodás folytán a társadalmak egyre komplexebbé váltak, így nagy, központosított bürokráciákra volt szükség a kezelésükhöz. Azon kormányok, amelyek leghatékonyabban tudták egyesíteni a régióikat, tárolni az adatokat, valamint koordinálni a különböző akciókat (különös tekintettel a háborúkra), felülkerekedtek szomszédaikon. A forradalmak – különösen az Egyesült Államokban (1776) és Franciaországban (1789) – segítettek létrehozni a közösen meghatározott “nemzeti érdek” eszméjét, de a kommunikációt is elősegítették az egyesített nyelv, kultúra és identitás által. Az imperialista terjeszkedés aztán az egész világra kiterjesztette a nemzetállam modelljét, a 20. század közepére pedig már ez lett az egyetlen út. Jelenleg 193 nemzetállam uralja a világot.

De a nemzetállamok határaikkal, központosított kormányaikkal, közembereikkel és szuverén hatalmukkal egyre kevésbé képesek tartani a lépést a világgal. Ahogyan azt Karl Marx is megfigyelte: ha megváltozik a társadalmat fenntartó uralkodó termelési mód, akkor a társadalmi és a politikai struktúra is meg fog változni.

Mindez aligha új dolog. Húsz éve sokan voltak, akik azonnali bukást jósoltak a nemzetállam modelljének. A futuristák akkor azt mondták, a globalizáció gyengíti a nemzetállamot, hiszen az üzletek, a pénz, az emberek egyszerűen szedhetik a sátorfájukat és továbbállhatnak. Az izgalmas, újdonságszámba menő internet akkor egy határok nélküli, szabad, identitás nélküli jövőt vetített előre. A klímaváltozás, az internetszabályozás és a nemzetközi bűnözés által jelentett kihívások meghaladták a nemzetállam képességeit, ami túl kicsinek tűnt ahhoz, hogy szembenézzen a nemzetközi kihívásokkal, a helyi problémák megoldásához viszont túl nehézkesnek bizonyult. A választópolgárok mindezt elég hamar észrevették, és egyszerűen felhagytak a szavazással, ami csak tovább súlyosbította a problémát. 1995-ben két könyv is megjelent ugyanazzal – A nemzetállam vége – címmel: az egyik szerzője Jean-Marie Guéhenno volt francia diplomata, a másiké Kenichi Ohmae japán szervezetelméleti tudós volt. Azt jósolták, hogy a hatalmat a multinacionális szervezetek, mint például az EU vagy az ENSZ, vagy a régiók, illetve városok veszik át.

A nemzetállamok haláláról szóló beszámolók erősen túlzóak voltak, és az ezredfordulóra végül az egész elmélet nagyjából elhalt. Most azonban újra visszatért, és ezúttal lehet, hogy be is igazolódik.

1995-ben, amikor a nemzetállamot legutóbb halottnak nyilvánították, mindössze néhány tízmillió ember használta az internetet. 2015-re ez a szám 3 milliárdra növekedett; 2020-ra pedig több, mint 4 milliárd lesz. (Több, mint 20 milliárd internetre kapcsolódó eszközzel). A digitális technológia márpedig nem a nemzetállam barátja. John Perry Barlow A kibertér függetlenségi nyilatkozata (1996) jól összefoglalja a dolgot: az internetes technológiai libertariánus eszméken alapul: cenzúramentes, decentralizált, és határok nélküli. Mára pedig mindenütt jelen lévő.

Mindez több okból is hatalmas fejfájást okoz a nemzetállamoknak. Egyrészt ma már nagyon is könnyen elképzelhető egy észak-koreai zsarolóvírus-támadás a brit nemzeti egészségügyi szolgálat ellen, nem is nagyon lehet mit tenni ellene, és a tetteseket sem egyszerű felelősségre vonni. Az Uberhez és a Deliveroohoz hasonló applikációknak köszönhetően virágzik a “hakni gazdaság”, a gig economy, ami a kormánynak évente körülbelül 3,5 milliárd fontjába kerül. A bitcoint és a blockchain technológiákat, amiket kifejezetten a központi bankok és kormányok monetáris kontrolljának ellensúlyozására hoztak létre, már most emberek milliói használják, számuk pedig egyre növekszik. Ezen kívül új értékek válnak fontossá számunkra, olyanok, amik nem éppen nemzetiek: egyre több ember vallja magát “globális állampolgárnak”.

És ez még nem minden. 2016 szeptember 16-án az amerikai elnökjelölt, Donald Trump, a következő üzenetet tette közzé a Twitteren: “Egy határok nélküli nemzet nem nemzet. IGENIS újra biztonságossá tesszük Amerikát!” A felháborodás mellett eltörpült a tény, hogy Trumpnak igaza volt (legalábbis a mondat első részében). A határok világossá teszik, ki van bent és ki van kint, ki állampolgár és ki nem az, ki az aki beletesz a közösbe, és ki az, aki kivesz belőle. Ha egy nemzet nem tudja megvédeni a határait, akkor lényegében megszűnik, mind mint működő gépezet, mind mint az a mindenki által elfogadott mítosz, ami valójában.

Trump tweetjének ellenpontja a német kancellár, Angela Merkel egy évvel azelőtti bejelentése, miszerint menedéket kínál a szíriaiak számára. A bejelentést követő, egész Európát érintő népmozgás – az EU tagállamok 2015-ben 1,2 millió menedékkérelmet regisztráltak – politikai és humanitárius krízist robbantott ki, melynek a következményei még mindig kibontakozóban vannak. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy hozzájárult az Egyesült Királyság az EU-ból kilépés melletti döntéséhez. De 1,2 millió ember csak egy csöpp ahhoz képest, ami még jönni fog. Pontos adatokat nehéz szerezni, de egyes becslések szerint az évszázad közepére mintegy 200 millió klímaváltozás-menekülttel lehet számolni. Ha az EU 1,2 millió ember mozgása esetén sem tudja ellenőrizni határait, akkor mi lesz 200 millió embernél? A történelem leckéje – valódi, nagylátószögű leckéje – hogy az emberek mozognak, és ha mozognak, akkor nehéz őket megállítani.

Ez a probléma lényege: a nemzetállam alapja az ellenőrzés. Ha képtelen kontrollálni az információáramlást, a bűnözést, a határokat és a pénzügyi forrásokat, akkor nem tudja teljesíteni, amit a polgárok elvárnak tőle. Végtére is a nemzetállam nem más, mint egy közösen elfogadott mítosz:  bizonyos szabadságjogokat feladunk másfajta szabadságjogokért cserébe. De ha ez az üzlet már nem működik, és nem hiszünk a mítoszban, akkor onnantól nincsen hatalma felettünk.

Mi léphet a helyébe?

A városállam tűnik a legesélyesebb jelentkezőnek. A városállam olyan város, amik a nemzetekhez hasonlóan független hatalommal rendelkezik, mint pl. Monaco vagy Szingapúr. A fent említett, nemzetállam ellen dolgozó trendek a városállam malmára hajtják a vizet. Egy erősen összekapcsolt, szinte határok nélküli világban a városok a kereskedelem, a növekedés, az innováció, a technológia és a pénzügy központjaivá válnak. Bruce Katz, a washingtoni Brookings Intézet munkatársa, illetve a nemsokára megjelenő The New Localism: How Cities Can Thrive in the Age of Populism (Az új lokalizmus: hogyan boldogulhatnak a városok a populista korban), a nagyvárosok csomópont mivolta a modern gazdaságban különösen értékes dolog: “Az innováció az együttműködésből születik, ehhez pedig közelség kell. Sűrű ökoszisztémára van szükség, és a hiperkonnektivitás növeli a koncentrációt.” A városok ereje továbbá a demográfiai jelentőségükben rejlik: 2014 óta, a történelem során először, az emberiség többsége városokban él.

Mindez a városokat soha nem tapasztalt politikai erővel ruházza fel, amit egyre inkább szeretnek is fitogtatni. A klímaváltozás ügyében például – melynek kezelésében a nemzetállamok megbuktak – a városok haladnak tovább előre. 2006 óta a C40 kezdeményezés értelmében több, mint 60 város fogott össze széndioxid-kibocsájtás csökkentése érdekében, gyakran jelentősen túllépve a nemzetközi megállapodások határait. Az USA-ban, ahol a szövetségi kormány, úgy tűnik, elengedte a klímaváltozás témáját, az ügyet a városok veszik át.

A hatalmi elmozdulás abból is látszik, hogy a fontosabb városok polgármesterei saját jogon is politikai nehézsúlyúnak számítanak: gondoljunk Bill de Blasiora New Yorkban, Sadiq Khanra Londonban, Virginia Raggira Rómában, vagy Ada Colaura Barcelonában. Egymástól teljesen különböző városok, mint pl. Indianapolis és Koppenhága, a városszintű befektetések finanszírozásával kísérletezgetnek, saját fizikai, gazdasági és szociális forrásaikat felhasználva.

Katz szerint a világ túlhaladja a nemzetállami modellt. “Olyan korba lépünk, amelyben a városok újfajta hatalommal bírnak. Hatalmas lehetőségeik vannak, hogy gazdasági és pénzügyi előnyeiket kihasználva megerősítsék pozícióikat és változást idézzenek elő.” Én ahhoz vagyok szokva, hogy a hatalomról binárisan gondolkodjak: vagy van, vagy nincs. De Katz szerint ezt újra kell gondolni, mert létezik középút, amennyiben a városok nem teljesen függetlenek a nemzetállamuktól, de nem is alárendeltjeik. “A városok nem nemzetállamok alárendeltjei, hanem intézmények szoros hálózatai, a közgazdaság mozgatórugói. A 21. században a hatalom a problémamegoldók kezében van. A nemzeti kormányok javarészt vitatkoznak és bizonytalankodnak. A városok cselekszenek. Egyre inkább megfigyelhető, hogy a hatalom a városból indul felfelé, nem pedig a nemzetállam osztja lefelé.”

A történelemben nagyon hosszú ideig a hatalom mindig városi szinten volt jelen. Az önmagukat kormányzó, falakkal körbevett urbánus települések biztonságot, szolgáltatásokat és kereskedelmi lehetőséget nyújtottak tizedek és adók befizetése, illetve meghatározott szabályok betartása fejében.

A 19. század elején a saját haderővel és törvényekkel rendelkező Hanza-városok a gazdasági erejükkel jobb tárgyalópozíciót vívtak ki más nemzetállamokkal szemben. Mindezek folytán a Balti kereskedelem mozgatórugóivá váltak. Az említett városok – köztük Bréma és Hamburg – rájöttek, hogy sok közös érdek köti őket össze, amiket a legjobban úgy tudnak szolgálni, ha összefognak. Az urbánus globális kapitalizmus központjaiként a fontosabb városok ma jobban hasonlítanak egymásra, mint a saját nemzetállamuk vidéki részeire. Pénzügyi, technológiai, innovációs, kulturális csomópontokról van szó, amiket nagyfokú diverzitás és belső migráció jellemez. Az Egyesült Királyság 52/48 arányban szavazott az EU-ból való kilépés mellett, míg London 60/40 arányban ellene. (A szavazást követően Londonban létre is jött egy rövid életű mozgalom, azzal a céllal, hogy London legyen független az országtól.) London, mint azt az odalátogatók is sokszor megjegyzik, teljesen más, mint az Egyesült Királyság többi része. Ugyanezt szintén el lehet mondani az amerikai keleti és nyugati parti megapoliszokról.

A fent említett városok között utazgatva sokkal inkább a Hanza-városok jutnak eszembe, mint a Nemzetek ligája: erős, kereskedő, egymással összekapcsolt városok. Maga a Hanza liga egyébként aligha ment különlegességszámba. Ott volt például Velence, ami csak a legismertebb a számos független városállam közül – köztük Firenzével, Bolognával, Torinóval – , amik a mai Olaszország területén a 10.-től a 16. századig működnek. De még ez is viszonylag közeli múltnak számít a városállamok történelmében, ami egészen Jeruzsálemig, előtte Babilonig, még előtte Ur városáig nyúlik vissza. Mára csak néhány hivatalos városállam létezik (Monaco, Szingapúr és Vatikán teljesen független városállamok; mások, mint például Hongkong, úgy tesznek ugyan, de nem élveznek teljes függetlenséget). Valójában történelmi anomália, hogy ennyire kevesen élnek városállamokban.

Nyilvánvaló, hogy a nemzetállamok nem fognak békésen leköszönni. Egy új szuverén hatóság kimetszése egy létezőből rettenetesen nehéz ügy, amit általában az ENSZ sem néz jó szemmel. Van ennek prózaibb oka is. 2015-ben 2,1 millió velencei lakos (az összes szavazó 89%-a) szavazott az Olaszországtól való függetlenségre egy nem kötelező erejű népszavazáson. A lakosoknak nem tetszett, hogy a város 20 milliárd dollárral többet fizet be adó formájában, mint amennyit visszakap a közösből. De arra mérget vehetünk, hogy Olaszország nem fogja egykönnyen elengedni Velencét a 20 milliárdos adójával együtt.

Ezért van az, hogy az izgalmasabb kezdeményezések teljesen új városok létrehozását célozzák. Paul Romer, a Világbank fő közgazdásza régóta szószólója annak, hogy ún. chartervárosokat kellene létrehozni, vagyis bizonyos mértékig független, város méretű adminisztratív zónákat. A város éppen megfelelő méret, érvel. Elég nagy ahhoz, hogy valami újat ki lehessen próbálni, de nem elég nagy ahhoz, hogy minden egy lapra kerüljön fel. “A szabály az új szabályok megalkotására” – mondta 2009-ben egy TED-előadáson a témában. Egy lakatlan területen felépített charterváros lehetővé tenné a kísérletezést az új szabályokkal és rendszerekkel. Elgondolása szerint a nemzetek együttműködnének, mint pl. Kína és az Egyesült Királyság Hongkong esetében. (A néhány éve létező, ún. különleges gazdasági övezetek hasonló elv szerint működnek: gyakorlatilag olyan fizikailag biztonságos földrajzi területek, ahol az anyaországétól eltérő gazdasági törvények vannak érvényben, általában a külföldi befektetők odavonzása érdekében.)

De még ez sem egyszerű, mert ehhez országoktól kellene földet bérelni, tehát a függetlenség nem lehet teljes. Vannak azonban olyan modellek, amelyekhez még ez sem szükséges.

A  horvát-szerb határon, egy mocsaras vidéken található a 7 négyzetkilométeres Gornja Siga. Bár jelenleg horvát fennhatóság alatt áll, ez az apró földdarab gyakorlatilag nem kell senkinek, hiszen mind Horvátország, mind Szerbia úgy gondolja, hogy a másik országhoz tartozik. Szokatlan jogi státusza – “terra nullius”, senkiföldje – miatt Vít Jedlička, egy 32 éves cseh libertariánus egy város méretű libertariánus szabad paradicsomot igyekszik itt létrehozni, Liberland néven.

Liberland ugyan lakatlan, viszont több, mint 100 000 online lakossal rendelkezik, akik készen állnak beköltözni, amint Horvátország azt engedi. Pénznem, alkotmány, elnök, focicsapat  – mindent úgy terveztek, hogy maximalizálják a személyes szabadságot. Például, bárki bármikor csatlakozhat és kiléphet.  Ez lenne az első állam a világon, ahol semmi nem kötelező, ahol mindenki azt csinál, amit akar, feltéve, hogy másnak nem okoz fizikai bántódást. “Ez egy adómennyország, nem pedig a hagyományos értelemben vett adóparadicsom” – mondta nekem Jedlička, amikor Radicals chasing Utopia (Radikálisok az utópia nyomában) c. könyvemhez készítettem vele interjút. Az iskolákat, kórházakat, nyugdíjakat, utakat, csatornázást, hulladékkezelést és minden mást a piac szolgáltatja majd, amennyiben az emberek úgy döntenek, hogy akarják, és fizetnek is érte.

A legtöbb libertariánushoz hasonlóan Jedlička a modern digitális technológia híve, azt véli róla, hogy segíti a libertariánus ügyet, gyengíti a nemzetállamokat, és hozzájárul az olyan új modellek létrejöttéhez, mint amilyen az övé is. Lehet, hogy az egész egy vágyálomnak tűnik – egyetlen ország sem ismerte el eddig ezt a mocsaras földdarabot -, azonban Jedlička libertariánus nézetével több befolyásos, Szilícium-völgy típusú befektető is egyetért, akik adakozni sem restek. “Egy teljesen újfajta helyzet” – írta a nagyra becsült Chicago Journal of International Law egy 2016-ban megjelent cikkében, amelyben részletesen vizsgálja Liberlandet, sugallva, hogy “van esélye állammá válni”.

A probléma az, hogy a horvát rendőrség bármikor megjelenhet, mint tették azt akkor is, amikor megpróbáltam odajutni, anyagot gyűjtve a könyvemhez. Patri Friedman amerikai libertariánus aktivista szerint éppen ezért van az, hogy a következő új városokat nem a szárazföldre fogják építeni. Nemzetközi vizeken fognak lebegni, a nemzetállamok és hadseregeik hatótávolságán túl.

2008-ban Patri megalapította a Seasteading Institute-ot, a PayPal-alapító Peter Thiel libertariánus milliárdos által adományozott félmillió dollárral felvértezve, azzal a szándékkal, hogy úszó kísérleti városokat hozzon létre. “A régi rendszer toldozgatásával-foldozgatásával nem jutunk messzire” – mondja Milton Friedman unokája. “Ha nincsen startup-szektor, a létező országok nem érnek semmit… vacak szolgáltatásokat nyújtanak, nincs változás. Szükség van a startup-szektorra, hogy fenyegetve érezzék magukat.” Az úszó városok világában, ha valakinek nem tetszik a rendszer, vagy a kormány, akkor fogja magát, és elhajózik egy olyanba, ami tetszik neki. Pont olyan egyszerű, mint átkapcsolni egy másik sorozatra a Netflixen, rendelni egy Uber-kocsit, vagy találkozni valakivel a Tinderen.

Patri szerint mindegyik úszó város más lesz, ami piacot teremt, és a résztvevőket a teljesítmény fokozására készteti. Különösen akkor, amikor a nemzetállamok majd elkezdenek omladozni. (“Minket nem zavar a tengerszint növekedése” – mondta.)

Újra hangsúlyozzuk, a technológia szerepe kulcsfontosságú: Patri a Szilícium-völgybéli mentalitást alkalmazza a nemzetállamra. Rengeteg dolog van, amit most már meg lehet tenni, akkor, amikor a jelenlegi kormányrendszert kialakították, visznt még nem lehetett –  mondta. Állandó, online közvetlen demokratikus szavazás, okosvárosok építése, kriptopénzek használata. És mégis még mindig a 19. századi modellt használjuk.

Ha a Google-n rákeres a Seastead szóra, fantasztikus lebegő metropoliszok tervrajzait, laptopokon tervezett fantáziavilágokat láthat. Az egész egy álomvilág. Még az Intézet szerény célkitűzése, miszerint 2015-re 150 lakosuk lesz, sem vált valóra.

És mégis… Idén, Patri az intézet kommunikációs igazgatójával, Joe Quirk-kel együtt kiadott egy minden részletre kiterjedő kiadványt a “seasteading”-ről, valamint egyetértési megállapodást kötött Francia Polinéziával, hogy létrehozzák az első, félig autonóm zónát a tengerparthoz közeli sekély vizeken az úszó város első prototípusához. Patri elmondása szerint nemsokára elkezdik az építkezést, számításaik szerint a Tahiti partjainál található lebegő metropolisznak pár év múlva már lesz néhány száz lakosa. Megkérdeztem tőle, hogy ez realisztikus-e. Természetesen! – hangzott a válasz. Elég megnézni a san francisco-i ingatlanárakat. Sok ember élne a lehetőséggel, ha kevesebbért egy teljesen új országban élhetne. Hozzátette, hogy ezrek vannak a várólistáján, és rengetegen támogatják – főleg tech vállalkozók – akik befektetési lehetőséget látnak a projektben. “Ezek az emberek, látva a rosszul működő rendszert, azt mondják: Miért ne csinálhatnánk valami jobbat?”

Nem valószínű, hogy a nemzetállamok összeomlása egyik napról a másikra következik be. Nem dörömbölnek barbárok a kapukon. De tény, hogy a nemzetállamok az iparosodás, a központosított bürokráciák, illetve a nemzeti lojalitás időszakában jöttek létre. A modern technológia az ellenkező irányba hajt minket: a szétosztottság, a decentralizáltság, az ellenőrizhetetlenség irányába. Amennyiben a politikai berendezkedések tükrözik az adott kor termelési módjait illetve feltételezéseit, akkor a jövő nem fest túl rózsásan a nemzetállam, mint 19. századi relikvia számára. A modern, összekapcsolt, agilis város számára viszont annál inkább, legyen az akár szárazföldön, határon, vagy kinn az óceánon. És egyébként is: nem éri meg kísérletezgetni, csak úgy, minden eshetőségre felkészülve?

Megjelent: 2017. szeptember 5.

Eredeti cikk



Kategóriák:Gazdaság, Közigazgatás, Politika, Vezetés

Címkék:, , , , , ,