Az orosz mentalitás misztériumai

fortepan_89343.jpg

A kép illusztráció. Forrás: Urbán Tamás / FORTEPAN

Christian Neef – Der Spiegel (Hamburg)

A Der Spiegel munkatársaként Christian Neef három évtizeden keresztül tudósított Oroszországról. Moszkvából való távozása előestéjén az orosz mentalitásról elmélkedik, amit ugyan nem Putyin kreált, de mesterien használja ki céljai eléréséhez.

Nemrégiben a kezembe került egy már-már elfeledett könyvem. A címe Oroszország: egy megtépázott ország arcai. A cím nem valami eredeti, de mindenképpen találó. A könyv a negyedszázaddal előtti Oroszországot írja le, azt az őrültek házát, ami akkor jellemző volt rá. A Szovjetunió összeomlott, az új kezdetre vonatkozó remények javarészt illúziónak bizonyultak, a volt pártfunkcionáriusok és ravasz üzletemberek magukhoz ragadták a volt Szovjetunió örökségét és élvezték hirtelen jött vagyonukat, miközben az ország többi része egyre lejjebb csúszott a szegénységben. A bolhapiacon nagymamák álldigálltak órákon keresztül esőben és szélben, megpróbálva pénzzé tenni a családi porcelánt, mellettük diákok árulták a nagy műgonddal összeállított bélyeggyűjteményeiket. Mindeközben a határokon háború tombolt.

1991-ben egy orosz átlagpolgár nemigen tudta megmagyarázni, hogy Oroszország mit képvisel, merre tart politikailag, és hogy hogyan fogja megoldani a konfliktusait. Természetesen ezt akkor mi, újságírók sem tudtuk.

Mindez ma már történelem, és mindent figyelembe véve Oroszország nem is áll annyira rosszul manapság. A fent említett könyvet én írtam, és 18, az új rendszerben a helyét kereső emberről festek portrét benne. Az átmeneti időszak tipikus arcai: politikusok és katonatisztek, üzletemberek és művészek, idealisták, populisták és bűnözők.

Néhányuk már nem él – egyeseket megöltek, mások elhagyták az országot, megint mások egyre feljebb kerültek a kormányzati ranglétrán. A jelen perspektívájából nézve nem nehéz megérteni, hogy miért maradtak le egyesek, és miért futottak be mások. Azt is látni, hogy hogyan nyerte vissza Oroszország az egyensúlyát.

A könyv egyik hőse Dzsohar Dudajev, aki 1991-ben kikiáltotta a csecsen függetlenséget, és felhívta a kaukázusi népeket, hogy álljanak ellen a moszkvai gyarmatosítóknak. Oroszország miatta indított háborút, 60 000 katonát küldött az apró köztársaságba. Három hónappal azután, hogy beszéltem a csecsen elnökkel, az irodáját, amiben találkoztunk, a földdel tették egyenlővé. Tizenöt hónappal később egy orosz rakéta megölte. 15 évvel később Csecsenföldön béke lett. A háborúban mintegy 160 000 ember vesztette életét. Azóta egyetlen régió sem kísérelt meg elszakadni Oroszországtól.

A könyv egyik másik hőse Szergej Debov biokémikus és bőrgyógyász. Ő sem él már. Debov 1952-ben tagja volt a titkos “Lenin mauzóleum” csoportnak. A csoport egy csapat tudósból állt, akiknek a forradalmár 1924 óta Moszkvában közszemlére tett földi maradványainak balzsamozása volt a feladatuk. Debov, aki Sztálint is bebalzsamozta, majdnem 40 éven keresztül kenegette Lenin holttestét egy titkos keverékkel.

A Szovjetunió és a kommunizmus összeomlott, az új elnök, Borisz Jelcin, megvonta a támogatást a titkos egységtől és a mauzóleum előtti díszőrségtől. Lenin hirtelen párjává vált, sokan azt követelték, hogy egy szentpétervári temetőben temessék el. Debov elmondta nekem, mennyire sokkolta a dolog: “Kitörölni Lenint Oroszország történelméből? Ez elfogadhatatlan.”

Semmit sem bánnak az orosz történelemben?

Az, hogy 25 évvel később a forradalmár teste még mindig ki van állítva a Vörös téren, és hogy Debov utódainak még mindig van munkája, segít értelmezni, hogyan nyerte vissza Oroszország a stabilitását. Az októberi forradalom vezére, aki, Sztálinhoz hasonlóan nem nagyon törődött azzal, hogy hány honfitársa esik áldozatul a kommunista ideának, még mindig fontos politikai szimbólum. Folyamatos jelenléte megnyugtatja a kommunizmus híveit, másrészt képviseli a Kreml vezetőségének azon álláspontját, miszerint nincs mit megbánni az orosz történelemben. Tükrözi azt is, hogy hogyan vélekednek a történelemről Putyin Oroszországában.

A könyvben szereplő harmadik egyén még él, most 53 éves. Sztálin születésnapján született, később minsizterelnökhelyettes lett belőle, ma pedig a komplett orosz védelemért felel. Dmitrij Rogozinnal 31 éves korában találkoztam. Nem sokkal azelőtt a Komszomolban, a Kommunista Párt ifjúsági tagozatában tevékenykedett. Később NATO-nagykövet lett, ahol hirtelen kijelentéseivel gyakran sokkolta a nyugati katonai vezetőket. Gyakran összefutottunk Brüsszelben.

A Szovjetunió összeomlása után Rogozin kezébe került annak a mintegy 25 millió orosz nemzetiségű embernek a sorsa, akik immáron a határon kívül, a volt szovjet államokban éltek. Megalapította az Orosz Közösségek Kongresszusa nevű érdekvédelmi szervezetet, illetve egyik meghatározó figurája lett az “Orosz világ” koncepciónak, amely, Putyin szavaival, magában foglalja a világ mind a négy sarkát, ahol oroszok élnek, és akiket, szerinte, meg kell védeni. Rogozin mára egyfajta nacionalista szócsövévé vált a kormánynak. A nyugati politikusokat nemrég kollektíve “csőcseléknek” nevezte.

Csecsenföld visszaszerzése, a szovjet történelem rehabilitációja, az “Orosz Világ” eszme hangoztatása (ami hasonlít Donald Trump “Amerika az első” mottójához) mind hozzájárult a fiatal Oroszország megmentéséhez. Az oroszok hálájának célszemélye pedig Putyin: ezt tükrözi a 80%-os támogatottsága.

Az új Oroszország

Az új Oroszország sok helyen kézzelfogható. Egy pár hete átutaztam a mindössze 130 000 lakosú nyugat-oroszországi kisvároson, Gvardejszken. Utoljára 1998-ban jártam itt, közvetlenül a nagy rubelválságot követően. A krízist követően bezárt a papírgyár, majd a vasbetongyár és a sajtgyár is. Nem volt több szén, a lakosság kétharmada a szegénységi küszöb alatt élt.

A kórházban hideg volt, nem volt elég gyógyszer, sőt, még műtőskesztyű sem. A katonai barakkokban és a régi kastélyban helyt kapó börtönben kevés volt az élelem. A Gvardejszket körülvevő falvakban az alultápláltság és a szennyezett ivóvíz miatt gyakori volt a tüdő- és az agyhártyagyulladás.

2017-re a főtéren álló házak ki vannak festve, új bútorgyár, húsfeldolgozó üzem, és csomagolóanyagokat gyártó üzem nyílt. Van ifjúsági központ és sportcsarnok. A kastély/börtönből turistalátványosságot terveznek csinálni.

Kelet felé véve az irányt, ahogyan egyre mélyebbre hatolunk a vidékre, egy másfajta valósággal találjuk szembe magunkat, ahol egész falvak haldokolnak. De nincs jele annak a nemzeti szintű vészállapotnak, ami két évtizede az országot jellemezte. Különösen Moszkvában nem, ami igazi modern metropolisszá lett, gyalogos zónákkal, hatalmas bevásárlóközpontokkal, jazz klubokkal és avantgárd színházakkal, ingyenes wifivel az ucákon és a metróban is.

Az orosz politikából hiányzik a visszacsatolási vonal

Van azonban valami, ami sem Moszkvában, sem az ország többi részén nem változott meg. Nemrég szembesültem vele magam is egy értesítés formájában, moszkvai lakásomban. A jelenség évszázadok óta része Oroszországnak, és kontextusba helyezi Putyin 80%-os támogatottságát.

Az értesítés előzménye, hogy a moszkvai polgármesteri hivatal 4500, rossz állapotban lévő lakóházat bontásra ítélt. A szóban forgó épületek ronda, málladozó ötemeletes lakótelepi házak. Viszont körülbelül 1 millió moszkvai, körülbelül a teljes lakosság egy tizenkettede közvetlenül érintett. A városvezetés annyira könyörtelenül vitte keresztül a tervet – egy szükséges törvényt pl. rekordgyorsasággal vertek át a parlamenten – hogy a projekt viharos tiltakozást váltott ki, még az én lakónegyedemben is, ami nem volt érintett a dologban.

A levél a “Moszkvaiak a bontás ellen” nevű csoporttól származott. Azzal érveltek, hogy egyfajta kényszerkitelepítésről van szó – nem csak a régi lakótelepi házak lebontásáról, hanem arról, hogy a kormány kormányközeli építőipari vállalatok kezébe játssza át az értékes telkeket. Azon lakosokat, akik nem hajlandóak maguktól elköltözni, erővel fogják eltávolítani, írta az értesítés. A lakástulajdonosok közül sokan nem az előző lakás értékének megfelelő ingatlant fognak kapni.

Az ügy Moszkvában óriási felháborodást váltott ki. Még amikor a vezetőség valami jót  próbál tenni, valami akkor is mindig rosszul sül el. Azért, mert a kormány egyedül hoz döntéseket, majd, mint valami karácsonyi ajándékot, az emberek elé tárja. És mert bolsevik módra igyekszik valóra váltani terveit. A gondolat, miszerint az emberek tiltakozhatnak is a döntés ellen, nemigen fordul meg az orosz politikusok fejében.

A fenti vita is példázza, hogy az orosz politikai rendszerben nem létezik visszacsatolási csatorna. A kormány nem tesz értékelhető kísérletet arra, hogy az embereket bevonja a döntési folyamatba. A politikai elhatározásokat vagy mint jutalmat, vagy büntetést prezentálják az embereknek – mindez magyarázatot ad a Moszkvában és más városokban tapasztalható tiltakozáshullámra. A nép és a kormány nemigen ér össze Oroszországban.

Viszonzatlan szerelem

Viktor Jerofejev író egyszer azt mondta, Oroszország a korlátok országa, és a “korlát alapállapotban le van zárva”. Ezt is mondta: “A haza örömmel megengedi nekünk, hogy szeressük, de vajon viszontszeret-e minket? Szeret minket Oroszország?” Jerofejev szerint az oroszok hazaszeretete nem a reciprocitáson alapul, ami megfelel a saját, elmúlt évtizedek alatt szerzett tapasztalataimnak is. Az író úgy gondolja, hogy erről az oroszok tehetnek, mert nem érdekli őket eléggé az állam.

Néhány hónapja volt erről egy vitám a nagyra becsült film- és színházi rendezővel, Andrej Koncsalovszkijjal. Idén lesz 80 éves, ő rendezte az orosz filmművészet több remekművét, és régóta Hollywoodban él. Annak ellenére, hogy bizonyos dolgokban nem értünk egyet, sok mindent nagyon hasonlóan látunk. Koncsalovszkij szerint az oroszok megtartották a paraszti mentalitást az évszázadok alatt, és nem történt meg a szó szoros értelmében vett polgárosodás. Mindig is szembehelyezkedtek az állammal, hiszen az állam mindig el akar tőlük venni valamit. Ugyanakkor szerinte az oroszok végtelenül türelmesek, ezért könnyen elfogadják az igazságtalanságot. Valamint, az oroszok gondolkodása manicheista – csak a feketét és a fehéret ismerik.

Koncsalovszkij azt is mondta, hogy Putyin a kezdetekben úgy gondolkodott, mint egy nyugati, de aztán rájött, hogy miért küszködik minden vezető annyira ezzel a néppel: mert a rendíthetetlen hagyományoknak megfelelően, önként és dalolva adjnak át minden hatalmat egyetlen személy kezébe, majd elvárják, hogy a hatalom gondoskodjon róluk, anélkül, hogy ők bármit is tennének.

Ebben az értelemben az emberek és az állam közötti kapcsolat Oroszországban egy hatalmas félreértés. Mondhat egyáltalán egy külföldi ilyet? Azt gondolom, igen. Több, mint 30 éve tudósítok Oroszországról, ennek az időnek a felét az országban töltöttem. Világos számomra, hogy a Jelcinhez kötődő liberálisok miért vallottak kudarcot a 90-es években. A liberalizmusnak esélye sincs Oroszországban. A nép nem engedi.

Az orosz nép és a kormány kapcsolatának furcsaságai ezer más részletben feltűnnek. Két vagy három éve Moszkva főpolgármestere egy online parkolási rendszer bevezetésével akarta megoldani a város parkolási problémáit. A költségek alacsonyak voltak, egy óra általában kevesebbe került 1 eurónál. A probléma többnyire megoldódott, a rendszer mindenki számára működött. Mi történt ezután? A moszkvaiak elkezdték letakargatni a rendszámtábláikat, hogy az ellenőrző autók ne szűrhessék ki a szabályszegőket.

Egy másik példa:  évtizedeken keresztül alig épült új utca, hát még új autópálya Oroszországban. Most viszont tervben van egy új autópálya építése Moszkva és Szentpétervár között. Az első szakasz, ami a Seremetyjevói nemzetközi repülőtérig vezet, már el is készült. Viszont mivel fizetős, alig használják, annak ellenére, hogy relatíve olcsó. Az oroszok szerint ez is csak egy lehúzás a kormány részéről, és inkább ülnek a dugóban a régi úton.

Passzivitás és közöny

Az a gondolat, miszerint a polgárnak tennie kell valamit a társadalomért, cserébe valamit visszakap a társadalomtól, nemigen él Oroszországban. Lehet, hogy az oroszok sokkal nagyobb becsben tartják a színészeiket és a költőiket, mint például a németek a sajátjaikat, de szkeptikusak az igazán kreatív emberekkel kapcsolatban, akik a maguk módján az ország jövőjéről szóló vitát gerjesztik.

Borisz Akunyin író könyveit millióan olvassák, de ő maga külföldön él, mert elviselhetetlennek tartja a kormány politikáját. Ugyanez igaz írótársára, Vlagyimir Szorokinra, akit sokáig zaklattak a kormányközeli politikai szervezetek. A nemzetközileg elismert rendezőt, Kirill Szerebrennyikovot is nyomás alatt tartják, nemrég razziát tartottak a színházában. Nurejev c. balettelőadását a Bolsoj színház-béli bemutató előtt három nappal fújták le, miután konzervatív politikusok erősen kritizálták.

Ezeken a túlkapásokon csak kevés orosz háborodik fel. A moszkvai értelmiség néhány hangján kívül nem tiltakozik senki.

“Egy nép vagyunk, azokat szeretjük, akik hozzánk hasonlóak, nincs szükségünk olyanokra, akik mások, mint mi” – jelentette ki egyszer Viktor Jerofejev szarkasztikusan. A félelmetes kormányügyész figurája még mindig közelebb áll hozzájuk, mint például a reformer oligarcha Mihail Hodorkovszkijé, aki éleslátással kritizálja a Putyin-rendszert.

Vajon miért van ez, tűnődtem nemrég, amikor a szentpétervári rendőrkapitányságon találtam magam. Sehol nem sugallja az állam ennyire szembeötlően polgárainak, mennyire jelentéktelenek. A tisztviselő még csak fel sem pillantott, amikor az emberek az ügyeikkel felkeresték; az irodákba vezető bejáratot nehéz vasajtókkal zárták le. Csak néha nyíltak ki, valami megmagyarázhatatlan logika alapján. Az irodákban kézzel vették fel a jegyzőkönyvet. A falon pedig Feliksz Dzerzsinszkij portréja lógott! Ő volt az első politikai rendőrség feje, a vörösterror atyja, aki tízezreket küldött halálba. Az ő szobra volt az első, ami a Szovjetunió összeomlása után ledöntöttek – és a rendőrség most újra kiakasztja a portréját a falra?

Hogyan nyelhetik le az oroszok mindezt egy szó nélkül?

Passzivitásuk és közönyük kellemetlen módon fatalizmussal és a felelősségtől való félelemmel vegyül. Mindez a legtöbbjük számára teljesen ellehetetleníti a történelmi igazságok felismerését. Sokan közönnyel veszik tudomásul, hogy újra Sztálin-szobrokat avatnak fel. Egy moszkvai újságíró szerint ez olyan, mintha zsidók emelnének szobrot Hitlernek.

Az, hogy az állam erőszakot alkalmaz, számukra egyfajta metafizikai dolog, sorsszerűség. Alexandr Zipko társadalomfilozófus szerint a népesség túlnyomó részének még mindig nehezére esik megérteni, hogy a vörösterror évei alatt milliók vesztették életüket.

A 35 éves Denisz Karagodin a szibériai Tomszkból több évnyi kutatómunkával kiderítette, hogy 1938-ban mely titkosszolgálati munkatársak nyilvánították dédapját, Sztyepant, japán kémnek, hogy kivégeztethessék. Az információval felvértezve Karagodin pert indított a felelősök ellen, annak ellenére, hogy már régóta nem élnek. Ő az első orosz polgár, aki nem elégszik meg a hatóságok formális rehabilitációs eljárásával. Felelősségre akarja vonni a gyilkosokat – legalább szimbolikus értelemben. De honfitársai nem értik, miért töri magát: ami megtörtént, azon már úgysem lehet változtatni, mondják.

Demagógia, féligazságok és hazugságok

A fentiek nem Vlagyimir Putyin találmányai. Ő mindössze felfedezte a már létező dolgokat és belekalkulálta a terveibe. A személyes felelősségtől való félelem? A másként gondolkodók kirekesztése? Beletörődés a sorsba? Kisebbségi komplexus a világ többi részével szemben? Ezek azok a vonások, amik ellen az államnak fel kellene lépnie. A kormány ehelyett rájuk erősít, mert a saját hasznára tudja őket fordítani. Csak az utóbbi néhány évben vettem észre, mennyire zavar ez, még az orosz barátaim között is, akik nem adták meg magukat az elnök demagógiájának.

Putyin feltüzeli az oroszok megvetését az ukránokkal szemben, pedig – és ebben egészen biztos vagyok – az oroszok irigykednek az ukránokra, hogy ezzel is közelebb kerülnek Európához. Ezenkívül ráerősít az erkölcsi és katonai fölény érzetére a Nyugattal szemben. Ennek a valósághoz nem sok köze van, viszont egyre inkább elszigeteli az államot a világ többi részétől. Putyin Oroszországa “disszidál” a világrendből, és az emberek úgy lelkesednek ezért, mint a vidámparkban, annak ellenére, hogy sok orosz számára még mindig Európa és Amerika a fő hivatkozási pont a saját életükre vonatkozóan.

Mint mondtam, mindez nem Putyin találmánya. Ő mindössze megtanulta mesterien kihasználni, demagógiával, féligazságokkal és hazugságokkal etetni az orosz mentalitást. Ez számomra az Oroszország újjászületését követő 25 év legfontosabb felismerése.

Megjelent: 2017. augusztus 22.

Eredeti cikk



Kategóriák:Ázsia, Életmód, Európa, Közigazgatás, Kultúra, Politika

Címkék:, , , , ,