Fehér arcokat keresünk: “külföldikölcsönzés” Kínában

Alice Yan – The South China Morning Post (Hongkong)

A kínai cégek körében keresettek a külföldi arcok, akik a cég “nemzetköziségét” hivatottak jelképezni  – igazgatónak, zenésznek, sőt, akár szerelőnek öltözve.

Katie három évvel ezelőtt költözött New Jersey-ből Pekingbe. Hamar rá kellett jönnie, hogy a teljes munkaidőben végzett munkájáért kapott fizetéséből nem tud megélni. Ekkor lett figyelmes egy online álláshirdetésre: “Kínaiul beszélő külföldit keresünk részmunkaidős állásra.”

A 25 éves amerikai, mandarinul folyékonyan beszélő lány jelentkezett az államilag támogatott cég által meghirdetett állásra, és meg is kapta azt. Munkája abból áll, hogy egy héten egyszer elkíséri az igazgatót, amikor az ügyfelekkel vacsorázik.

“Nem sok mindent tudok erről a cégről, és a vacsoránál soha nem beszélünk üzletről” – mondja az igazi nevét titokban tartani kívánó Katie. “A vacsora jó kikapcsolódás, és a fizetés – alkalmanként 1000 jüan (kb. 40 000 forint) – sem rossz.” Katie soha nem kérdezett rá, miért fontos, hogy külföldi, de úgy gondolja, a cég “nemzetközi” imázsát hivatott erősíteni.

Sikeresnek látszani

Nem ritka, hogy kínai cégek külföldieket, különösen fehér nyugatiakat bérelnek fel, hogy képviseljék őket különböző PR-eseményeken. Sok kínai ugyanis a fehér arcokat az üzleti sikerrel és a globális szemlélettel társítja. A Kínában gyártott, de valamilyen módon a nyugathoz kapcsolódó – pl. nyugatias nevű, vagy fehér modell által reklámozott – termékeket jobb minőségűnek tekintik. Ez a jelenség lehetőséget kínál a külföldieknek, hogy pusztán a megjelenésükkel, végzettségüktől függetlenül, jó pénzt keressenek Kínában.

A cégek külföldieket alkalmaznak, akik zenésznek, sportolónak, építésznek, ügyvédnek és még rengeteg mindennek öltözve képviselik őket. Ez egy bevett marketingcselnek számít. A “külföldikölcsönzés” több, mint egy évtizede jól működik, annak ellenére is, hogy az idegen arcok egyre inkább közhelyszámba mennek – 2016-ban több, mint 900 000 külföldi dolgozott Kínában, míg ez a szám 1980-ban mindössze 10 000 volt.

David Borenstein amerikai rendező Dream Empire című, 73 perces dokumentumfilmje a fent leírt jelenséget járja körbe. Egy vidéki bevándorló, Yana történetét meséli el, aki Csungkingben “külföldiközvetítő” irodát alapít, hogy ügyfelei hamis nemzetközi imázzsal marketingelhessék  termékeiket. A filmet a 2016-os amszterdami nemzetközi dokumentumfilm fesztiválon mutatták be, Görögországban díjat nyert, Kínában azonban még nem vetítették le.

“A közönség a bőrszíned miatt néz, nem azért, amit csinálsz. Kicsit úgy érzed magad, mint egy állatkerti majom” – meséli Borenstein. A filmjében szereplő külföldiek “fehér majmoknak” nevezik magukat, utalva arra, hogy hogyan érezték magukat a szerepükben. A film iránt nagy érdeklődés mutatkozik Kínában, jó eséllyel be is fogják mutatni.

Countryzenész sztárok

A Miamiban született Borenstein dokumentumfilmjéhez az ihletet saját, Csengduban  szerzett élményei nyújtották, ahol Fulbright-ösztöndíjas antropológusként töltött el két évet. 2011 és 2013 között több tucatszor vállalt “bérkülföldiskedést”. Először az utcán szólította meg egy ügynök, aki megkérdezte tőle, fellépne-e egy együttes tagjaként egy ingatlanprojekt megnyitóünnepségén. Kíváncsian jelent meg másnap az eseményen. Az “együttes” tagjai még soha nem látták egymást előtte. Hangos háttérzenére kellett mímelniük a zenélést a potenciális lakásvásárlók tömegei előtt. “Később megtudtam, hogy a billentyűs már öt éve csinálja ezt – úgy tesz, mintha játszana” – mondja Borenstein, hozzátéve, hogy az illető amúgy nem tudott játszani a hangszeren.

Másnap a szomszéd helységben tartott ingatlanfórumon egy “külföldi építészt” a fejlesztő üzleti partnereként mutattak be, de ő sem volt valóságos. Borenstein legőrültebb élménye egy “countryest” témájú gálaműsor volt, szintén egy ingatlanfejlesztő cég szervezésében. Őt és társait a jelenlévő mintegy 2000 vendégnek a Traveller nevű népszerű amerikai country-együtteseként mutatták be. “Klarinétozom, de a rendezvényszervező azzal sem volt tisztában, hogy a klarinét nem illik a country zenéhez. Az énekes egy spanyol nő volt, aki nem tudott énekelni, és nem beszélt angolul.” – mondta. A show során csatlakozott hozzájuk öt afrikai táncos, tradicionális jelmezben. “Nagyon rossz volt” – mondja.

Három év alatt Borenstein több, mint 50 városban vállalt szereplést. A legtöbb eseményt ingatlanfejlesztő cégek szervezték, akik rengeteget profitáltak a piac fellendüléséből. “A külföldi arcok segítségével mindentől távoli, vidéki szellemvárosokból globalizált, nyüzsgő központokat varázsoltak arra az időre, amíg a külső befektetők és a politikai vezetők ott voltak.”

Ki a valódi és ki a hamis?

Sok kínai számára a nemzetközi tapasztalat kívánatos dolognak számít. Egy 50-es éveiben járó sanghaji lakos, Xie Fengyun elmondása szerint úgy érzi, hogy a külföldi modellek által reklámozott termékekben, és a külföldi igazgatókkal rendelkező vállalatokban jobban megbízhat.

Lily Zheng kantoni szellemi munkás ugyanakkor nem érti, miért vonzó mindez. Egyszer már látott külföldieket énekelni és táncolni egy ingatlanprojekt nyitóünnepségén, és “szörnyű” volt. Ezek a tevékenységek egyáltalán nem érdekesek. És semmivel nem teszik vonzóbbá a projektet a közönség számára.

Mike Ren amerikai videojáték-designer szerint ez az egész csak reklám, és őt nem zavarja a dolog, amennyiben nincsen hatással a termék minőségére. “Van egy téves elképzelés, miszerint a külföldiek gazdagok, szakképzettek és iskolázottak, pedig ez nem mindig van így.” A Sanghajban élő Ren szerint minél műveltebb a vásárló, annál könnyebben meg tudja különböztetni a valódit a hamistól.

A több éve Kínában élő expatrióta szakemberek szerint azonban a jelenség nem ennyire ártalmatlan. A kanadai John Lombard két évtizede él Kínában. “Számomra, és a többi, komoly expatrióta üzletember számára ezek az emberek idegesítőek és irritálóak. Sokat ártanak az expatrióták általános hírnevének, és nehezebbé teszik számomra a bizalom kiépítését, amikor potenciális ügyfelekkel vagy partnerekkel találkozom. Ez egy hazugságra épülő iparág.”

Li Bochun elemző szerint mindez a társadalom általános bizalomhiányát is mutatja a saját kulturális identitásával szemben. Szerinte az, hogy külföldi arcokkal igyekeznek javítani a cégek imázsán, az uralkodó “idegenimádatról” árulkodik. Szerinte a hatóságok javíthatnának a helyzeten, ha a kínaiaknak megtanítanák az ország kulturális jelentőségét és értékeit a modern társadalomban. “Írtam egy könyvet Az üzlet kínai művészete címmel. Arról szól, hogyan üzleteltek az emberek egymással az ősi Kínában, és arra jutottam, hogy az ősi kínai bölcsesség túlmutat azon, amit a Harvard Business School-ban tanítanak.” – mondta. Li egyébként egyetért Lombarddal a “külföldikölcsönzés” gyakorlatát illetően.  “Nem több színtiszta csalásnál.”

Katie, aki jelenleg rendezvényszervezőként dolgozik Pekingben, továbbra is havonta egyszer részt vesz a cégvezető vacsoráin. Szerinte  nem csalás, amit csinál, hiszen a vacsorákon soha nem beszélnek üzletről. “Nyilvánvaló, hogy ez az egész jelenség nagyon furcsa. De egy fiatal külföldi számára, akinek pénzre van szüksége és van önbizalma, nem jelent problémát.” Hozzáteszi, hogy számára mindez remek lehetőség volt arra, hogy jobban megértse a kínai társadalmat.

Megjelent: 2017. június 10.

Eredeti cikk



Kategóriák:Ázsia, Életmód, Üzleti, Kultúra

Címkék:, , ,