Az egyenlőtlenség tudománya: miért részesítjük előnyben az egyenlőtlen társadalmakat?

fortepan_55566

A kép illusztráció. Forrás: Magyar Bálint / FORTEPAN

Christina Starmans, Mark Sheskin, Paul Bloom – The Guardian (London)

Ha bárki is bizonyítékok után kutatna, miszerint az emberek alapvetően idegenkednek az egyenlőtlenséggel szemben, számtalan laboratóriumi kutatást találhat, mely látszólag ezt a tényt bizonyítja. Tanulmányokat, melyek azt taglalják, hogy “létezik egy univerzális vágy az egyenlőbb fizetésre”, vagy hogy “léteznek az egyenlőségre törekvő motívumok az emberekben”, “egalitarianizmus a fiatal gyerekeknél”, illetve hogy “az egyenlőség felülírja a kölcsönösséget”. Egy Google Tudós-kereséssel több mint 10 000 cikket találhatunk az egyenlőtlenségtől való idegenkedés témájában.

Amikor egy kutatás keretein belül, úgymond laboratóriumi körülmények között arra kérnek embereket, hogy bizonyos javakat osszanak fel számukra ismeretlen egyének között, arra fognak törekedni, hogy egyenlő elosztást végezzenek. Ha egy korábbi helyzet egyenlőtlen megoszlást eredményezett, akkor annak érdekében, hogy javítsák vagy csökkentsék az előzőleg kialakult egyenlőtlenségeket, a javakat egyenlőtlenül fogják elosztani. Ez az elfogultság annyira erős, hogy az alanyok időnként inkább előnyben részesítik azokat az egyenlő eredményeket, amelyekben összességében mindenki kevesebbet kap, mint azokat, amelyekben összességében mindenki többet kap.

Továbbá úgy tűnik, a javak egyenlő eloszlását az emberek erkölcsileg helyesnek ítélik meg és dühösek azokra, akik az egyenlőtlen eloszlásokból kifolyólag előnyhöz jutnak. Ez a düh elég erős ahhoz, hogy az alanyok még fizetni is képesek az igazságtalanság megbosszulásáért. Egy, mindezt 15 különböző kultúrában vizsgáló tanulmány szerint mindegyik populáció mutatott egyfajta hajlandóságot arra, hogy az egyenlőtlen elosztásért felelős harmadik felet megbüntessék, bár a büntetés súlyossága kultúrafüggő marad.

A három és nyolc év közötti gyerekeken végzett tanulmányok bizonyítják, hogy ők is egyenlőségre törekednek. A háromévesek a javakat egyenlően osztják el a kívülálló felek között, a hatévesek pedig még náluk is elszántabban törekednek az egyenlő elosztásra:  inkább kidobják a felesleget, mintsem hogy egyenlőtlenül osztanák el két – nem jelenlévő – résztvevő között.

Egy tanulmányban hat-nyolc éves gyerekeknek radírgumikat kellett szétosztaniuk fiúk között, jutalomképpen azért, mert kitakarították a szobáikat. Amikor a radírgumik száma páratlan volt, a gyerekek ragaszkodtak hozzá, hogy a többletnek számító radírgumit inkább ki kell dobni, mint hogy egyenlőtlen elosztás jöjjön létre. Még úgy sem változtattak álláspontjukon, hogy a jutalmazott feleknek soha nem jutott volna tudomására, hogy valamelyikük kevesebb vagy több radírt kapott. Mindez mutatja, hogy a gyermekek nem a jutalmazottak érzelmei miatt aggódtak, hanem az egyenlőtlenség kialakulását igyekeztek elkerülni.

Még árulkodóbb, hogy a gyerekek ugyanakkora valószínűséggel utasítják el az egyenlőtlenséget, amikor az nagylelkűséget tükröz (az elosztó lemond a saját édességéről a jutalmazott javára), mint amikor önzőségről árulkodik (az összes édességet magának akarja). Ez arra utal, hogy az elutasítás kifejezetten az egyenlőtlenségnek szól, és nem büntető önzésről van szó.

“Az egyenlőtlenség iránti vágy”

Mindezek után azt várhatnánk, hogy ha az embereket a való életben arra kérjük, hogy osszanak szét a javakat emberek között, akkor is egyenlő elosztásra fognak törekedni az összes társadalmi szegmensben. De ez nem így van.

Norton és Ariely friss tanulmánya (angolul itt) azt mutatja, hogy az emberek egyrészt alábecsülik a társadalomban valósan jelen lévő egyenlőtlenség mértékét, másrészt jobban szeretnék, ha a társadalom, amelyben élnek, egyenlőbb lenne az általuk véltnél.

A szerzők szavaival “az egyenlőtlenség optimális szintjével kapcsolatos ellentmondásokat” vizsgáló tanulmány arra az eredményre jutott, hogy “meglepő szintű az egyetértés: minden demográfiai csoport – még azok is, akik nem feltétlenül vesznek részt a javak újraelosztásában, pl. a republikánusok és a gazdagok – egy egyenlőbb világban kívánnak élni a jelenleginél. Ariely egyik cikkének ez volt a címe: “Az amerikaiak sokkal egyenlőbb országban akarnak élni (csak nem tudnak róla)”.

Az összegzések pontosak: a tanulmányok résztvevői valóban nagyobb egyenlőséget óhajtanak a jelenlegi helyzetnél. De az eredmények azt is kimutatják, hogy a nagymértékű egyenlőtlenségek miatt nem zavartatják magukat különösebben. Szerintük egy ideális társadalomban a felső 20% keresete több, mint háromszorosa az alsó 20%-énak.

Amikor a vagyon egyenlő és egyenlőtlen eloszlása között kellett választaniuk, úgy, hogy véletlenszerűen sorsolják nekik a szerepeket a leggazdagabbtól a legszegényebbig, az alanyok több, mint fele határozottan elutasította a javak egyenlő elosztását. Tehát ha a való élet anyagi javainak eloszlásáról van szó, az emberek egy bizonyos mértékű egyenlőtlenséget preferálnak.

Még 16 országban figyelhető meg az egyenlőtlenség előnyben részesítése,  életkortól és politikai beállítottságtól függetlenül. Norton szavaival: az emberek vágynak egy bizonyos fokú egyenlőtlenségre a világ javainak elosztását illetően – ne legyen se túl egyenlő, se túl egyenlőtlen.

A valóságban az egyenlőtlenségre való hajlam még annál is erősebb lehet, mint amennyire a fenti adatok sugallják. Egy utótanulmányban összevetették azt a kérdést, hogy a javak hány százalékát társítják az amerikai populáció egyes kvintiliseihez, azzal a kérdéssel, hogy ideális esetben mekkora lenne az átlagos jólét az egyes kvintilisekben. Az első kérdésben az ideális arányt 1:4-ben határozták meg (a legszegényebb és a leggazdagabb kvintilis között), míg az utóbbi kérdésre adott válaszok alapján ugyanez az arány 1:50-re ugrott. Amikor a két kérdés közötti kapcsolatot elmagyarázták a résztvevőknek, többen érezték úgy, hogy az egyenlőtlenebb arány jobban képviseli a valódi véleményüket.

Az igazságosság előnyben részesítése

Vajon a laboratóriumi körülmények között megállapított egyenlőség utáni vágy hogyan egyeztethető össze a való életben jelen lévő egyenlőtlenséggel? Mi úgy gondoljuk, hogy ez az eltérés abból adódik, hogy a kísérleti eredmények nem szolgáltatnak semmilyen bizonyítékot arra, hogy az az egyenlő eloszlás utáni hajlam az egyenlőtlenség elutasításából fakadna. Sőt, ezek a tanulmányok következetesen mutatják a hajlamot mind az egyenlőségre mind pedig az igazságosságra – úgy lettek ugyanis megtervezve, hogy az egyenlő kimenetelű eloszlás történetesen azonos az igazságossal.

Ez azért van, mert a jutalmazott alanyok nem különböztethetők meg a szükség és az érdem figyelembevételével. Ezért, akár az egyenlőségre, akár az igazságosságra érzékenyek az alanyok, a javak egyenlő elosztására fognak hajlani. Ezt az elképzelést támasztja alá számos tanulmány, amelyben az igazságosság alaposan meg van különböztetve az egyenlőségtől. Ezen tanulmányok szerint az emberek inkább választják az igazságosságot az egyenlőséggel szemben.

Figyeljük meg a következő esetet: adott két, minden releváns szempontból egyforma személy. Az egyik kap 10 dollárt, a másik semmit. Ez világosan egyenlőtlen, de vajon igazságos-e? Elképzelhető, hogy igen, amennyiben a juttatás véletlenszerű volt. A felnőttek igazságosnak tekintik, és használják is az olyan tárgyilagos és pártatlan folyamatokat, mint például a pénzérme feldobása, vagy a lottózás, amikor sok és sokféle javakat kell felosztani.

A gyerekek nézete hasonló. A fent említett radírgumis tanulmányok esetében is, amikor a gyerekek azt a feladatot kapták, hogy egy pörgettyű segítségével ítéljék oda az extra radírt valakinek, boldogan teremtettek egyenlőtlenséget. Ha az egyik személy 2 radírgumit kap, míg a másik egyet sem (vagy az egyik semmit, a másik 10-et, ha már itt tartunk), az teljesen igazságos és elfogadható is lehet, pedig egyenlőtlenséget teremt.

Ebből következik, feltételezve, hogy (a) a valós életben az emberek eltérő erőfeszítéssel, készséggel, morális érdemmel stb. rendelkeznek, (b) egy igazságos rendszer ezt számításba veszi; hogy az igazságosságra való hajlam fog diktálni, ami egyenlőtlenséghez vezte az adott társadalomban.

Tom Tyler hasonló érvvel magyarázza, miért nincs nagyobb nyilvános felháborodás a gazdasági egyenlőtlenség miatt. Azzal érvel, hogy az amerikai polgárok az amerikai piacrendszert igazságos vagyonelosztási rendszernek tartják, mindemellett erősen hisznek a társadalmi rétegek közti mobilitás lehetőségében. Ebből kiindulva az emberek elégedetlenségét a jelenlegi társadalmi helyzettel inkább a vagyoni elosztás igazságtalanságával kapcsolatos hiedelmeik, mint az egyenlőtlenséggel kapcsolatos hiedelmeik vetítik előre.

Relativitáselméletek

Az emberek más indíttatásból is preferálhatják a javak egyenlőtlen eloszlását a társadalomban. Az egyik ilyen megfontolás szerint nem csupán az igazságosságra való törekvés ösztönöz, hanem az a vágy is, hogy több legyen nekem, mint a másiknak. Érdekesség, hogy ezek a vágyak nem minden esetben a saját abszolút gyarapodást célozzák, inkább csak egy viszonylagos növekedést a másikhoz képest.

Egy tanulmány a bevételről és a boldogságról felfedte, hogy az alap jóléti szint elérésével egy viszonylagos jólét elérése sokkal fontosabb lesz az általános boldogságnál. Számos szociálpszichológiai kutatás bizonyítja, hogy az emberek állandó összehasonlításban élnek önmaguk és mások között. Az, hogy a bevételük magasabb-e (vagy alacsonyabb) a szomszédjukénál, lényegesen befolyásolja az elégedettségüket.  Ahogy Gore Vidal mondta: “Minden alkalommal, amikor valamelyik barátom sikert arat, én egy kicsit meghalok.”

Meglehet, hogy eme viszonyított előny motiválja az egyenlőtlen elosztás utáni vágyat. Valójában a viszonyított előnnyel elért jóleső érzés érdekében az emberek még arra is képesek, hogy fizessenek azért, hogy mások bevétele csökkenjen.

Még fiatal gyerekeknél is megfigyelhető ez a viszonylagos előnyöket kereső magatartás. A gyerekeket választás elé állították: vagy kapnak fejenként 2 díjat a társával, vagy 1 díjat kap és a társa egyet sem. A gyerekek leggyakrabban elutasították az egyenlő kifizetést, és inkább választották azt, hogy ők maguk egy díjat kapjanak, még a másik semmit. A viszonylagos előnyből adódó egyenlőtlenség annyira tetszetős, hogy felülírja az igazságosság és az abszolút nyereség iránti vágyat.

Az egyenlőtlenségre való motiváltság fakadhat abból az elvből is, hogy az egyenlőtlenségre szükség van a szorgalom motiválásához, mely lehetővé teszi a társadalmai rétegek közötti mozgást. Norton szerint az emberek azért hajlanak az egyenlőtlenségre, mert az egy motivációs erő, amely keményebb és jobb munkához vezet.

Ez a meggyőződés egyfajta meritokratikus mobilitáshoz vezet – ami valóban szükséges ahhoz, hogy az egyenlőtlen társadalom igazságos lehessen. Végtére is egy mobilitás nélküli társadalomban a szegénynek születettek szegények maradnak, még akkor is, ha keményen dolgoznak és találékonyak.

Nem meglepő tehát, hogy a meritokratikus mobilitásba vetett hit együtt jár az egyenlőtlenséggel szembeni magasabb toleranciával, amit egyrészt tükröz a meglévő egyenlőtlenség miatti felháborodás csekély mértéke, valamint az oktatási erőforrások újraelosztásának és a gazdagok adójának megemelésének csekély támogatottsága.

Ebből a szemszögből nézve, a különböző kultúrákban jelenlévő társadalmi mobilitás eltérő mértékéből fakadóan, számíthatunk arra, hogy különbségek lesznek az egyenlőtlenséggel kapcsolatos toleranciában is. Elképzelhető például, hogy az amerikaik túlságosan toleránsak az egyenlőtlenséggel szemben, mivel túlbecsülik az Egyesült Államok társadalmi mobilitását, ami a valóságban alacsonyabb, mint Kanadában vagy Európa legtöbb részén.

Ennek egyik oka, hogy az Egyesült Államokban sokkal nagyobb a különbség szegények és gazdagok között. Dániában ahhoz, hogy a legalsó társadalmi rétegből valaki a legfelsőbe jusson, 45 000 dollárral kell többet keresnie. Egy ilyen ugráshoz az Egyesült Államokban 93 000 dollár szükséges.

És a helyzet nem javul. Míg az 1940-ben született amerikai gyerekek 92%-a tudott többet keresni a szüleinél, addig az 1980-ban született gyermekek mindössze 50%-a tudja ezt elérni.

Az egyenlőtlen társadalmak tanulsága

Míg az igazságosságra való törekvés motiválhatja az egyenlőtlenségre való hajlamot, addig jelen vannak ezt ellensúlyozó pszichológiai erők is. Az egyik ilyen erő az egyenlőtlen társadalom következményei felett érzett aggodalom. Még ha maga az egyenlőtlenség miatt nincsenek is aggályai az embereknek, lehetnek olyan negatív következményei, amit inkább megpróbálnak elkerülni.

Egyrészt az egyenlőtlenség növekedésével az önértékelt boldogság is csökken, főleg az alsó 40%-ban. Ennek egyik oka, hogy a “viszonylagos hátrány” negatív hatása erősebb, mint a “viszonylagos előny” pozitív hatása. Amikor az emberek tisztában vannak vele, hogy hol helyezkednek el a skálán, a skála alján lévők kevésbé elégedettek a munkájukkal – pedig a skála tetején lévők sem elégedettebbek náluk a munkájukkal.

Ennek negatív hatása van a termelékenységre, mert azok a munkások, akik tudják, hogy az alacsonyabb szinten vannak, csökkentik a munkába fektetett energiát, viszont a magasabb helyen állók sem fognak több energiát befektetni a munkájukba.

Ugyanakkor nem világos, hogy vajon az egyenlőtlenség romboló hatása a boldogságra magából az egyenlőtlenségből, vagy egy vélt igazságtalan egyenlőtlenségből fakad. Nyitott kérdés marad, hogy azok, akik kevesebbet kapnak, mint mások, akkor is szenvednének-e a boldogság és a produktivitás csökkenésétől, ha azt hinnék, hogy egy igazságos rendszerben vannak?

Az Egyesült Államok és más jóléti államok jelenlegi gazdasági környezetében az igazságossággal kapcsolatos aggodalmak a jelenlegi egyenlőtlenség csökkentésének óhajához vezetnek.  Ugyanakkor a világ más társadalmaiban, a történelem folyamán (például a volt Szovjetunió kommunista ideáljaival szembesülve) az igazságérzet dühhöz vezetett, mert túl nagy volt az egyenlőség. Hogy megértsük ezeket az ellentétes hajtóerőket, nem azt kell vizsgálni, hogy a rendszer egyenlő vagy egyenlőtlen elosztását eredményezi az anyagi javaknak, hanem hogy igazságosnak tekinthető-e.

Mi az, ami igazán zavarja az embereket?

Mint a legtöbb hasonló pszichológiai állítás esetében, a mi javaslatunknak is legfeljebb közvetett implikációi lehetnek a törvényhozásban. Ha az átlagember egyfajta egyenlőtlen társadalmat is óhajt, lehet azzal érvelni, hogy az emberek nem mindig tudják, mit akarnak. Lehet, hogy sokkal jobban éreznék magukat egy tökéletesen egyenlő társadalomban, csak nincsenek tisztában vele.

Akárhogy is, ennek a munkának két jelentőségét látjuk.

Először is, nyilvánvaló, hogy az emberek java része nincsen tisztában azzal, hogy mennyire tér el a társadalmuk az arról szőtt ideáljuktól. Nem tudják, mekkora egyenlőtlenség létezik: sokkal nagyobb mértékű egyenlőséget feltételeznek a valóságnál. Továbbá, az amerikaiak sokkal nagyobb mértékű társadalmi mobilitást feltételeznek, mint a valóság, ezért rosszul mérik fel, hogy az amerikai piaci rendszer vagyonelosztása mennyire igazságos.

Érveltünk amellett, hogy az igazsággal kapcsolatos nézetek vetítik előre leginkább a társadalmi egyenlőtlenség felett érzett elégedetlenséget. A társadalmi státuszok közötti mozgás jelenlegi mértékének publikus terjesztése, oktatása segíthet az embereknek tényekkel megalapozott erkölcsi képet alkotni a világról, amelyben élnek.

Másodszor, a kortárs politikai párbeszédben gyakran összemosódnak olyan fogalmak, amelyekkel külön-külön kellene foglalkozni. Az egyenlőtlenséggel kapcsolatos kérdések összekeverednek a szegénységi kérdésekkel és az alapvető jogokkal, és – amiről mi is beszéltünk – az igazságossággal.

Amennyiben igaz, hogy valójában nem az egyenlőtlenség zavarja az embereket, akkor sokkal óvatosabban kellene szétválasztanunk ezeket a fogalmakat, és az általunk fontosnak tartott problémákra kellene fókuszálni.

A felismerés, miszerint az egyenlőtlenség és az igazságosság két külön fogalom, nem lehet csupán lábjegyzet egy tanulmányban, sem pedig ritkán említett anekdota az igazságtalanság ellen szóló, de arról az egyenlőtlenség keretein belül folytatott politikai párbeszédekben.

A fejlődés érdekében tisztázni kell, hogy pontosan mi az, ami az embereket érdekli – az igazságosság, és mi az, ami nem – az egyenlőtlenség.

Megjelent: 2017. május 4.

Eredeti cikk

Fordító: Raffai Tímea



Kategóriák:Gazdaság, Politika, Társaság, Tudomány

Címkék:, , , ,