Miért fontosabb az Y-generációnak a jó étel, mint a lakás vagy a kocsi?

fortepan_89214

A kép illusztráció. Forrás: Urbán Tamás / FORTEPAN

Claudia McNeilly – The National Post (Toronto)

“Azért szeretem a munkámat, mert bárhova elmehetek ebédelni” – magyarázta az Uber-sofőröm, miután beszámolt a popcorn csirke fantázianevű étel tajvani verziójáról, amit édes-savanyú szósszal leöntve, papírzacskóban árulnak egy los angeles-i parkolóban.

Felírtam a popcorn csirkét árusító büfékocsi nevét, aztán elmeséltem neki legutóbbi életre szóló gasztronómiai élményemet, a lila kukoricából készült tortillát. Erre ő elárulta, hol van a legjobb koreai étterem Los Angelesben. Én egy leheletvékonyra vágott zelleres, konfitált avokádós fogás felidézésével vágtam vissza, Ludo Lefebvre francia séftől.

Úgy dobálóztunk a gasztronómiai élményekkel, mintha teniszeztünk volna. Az út végén, telefonszámcsere helyett bekövettük egymást az Instagramon. Így az idők végezetéig nyomon követhetjük egymás gasztronómiai kalandjait.

Természetesen nem mi vagyunk az első emberek a földön, akiket összeköt az ízek szeretete. A “modern foodie” megjelenése előtt az ínyencek a 60-as években a franciaországi La Pyramide-ba, a 80-as években a kaliforniai Chez Panisse-ba tettek zarándokutakat. Az én generációm, vagyis az Y-generáció ételmániája viszont mostanra kritikus méreteket öltött.

Nem csak a “food truck“-ok és a “foodporn” fogalma fémjelzik ezt a kort, hanem az is, hogy mindössze néhány év alatt annyi elfajult táplálkozási trend látott napvilágot, amennyivel elődeink egész életük során nem találkoztak. Ha 1980 és 1990 között születtél, akkor jó eséllyel az étel az egyik fő beszédtémád, e körül keringenek a gondolataid, ezt posztolod ki online és erre költesz “túl sok” pénzt.

Annyira szeretünk enni, hogy az már sértésként használható ellenünk: nem azért nem tudunk saját lakást venni magunknak, mert túl lusták vagy kényelmesek vagyunk ahhoz, hogy rendes munkát találjunk magunknak. Nem is azért, mert az ingatlanárak sokkal intenzívebben növekednek, mint a bérek. Sokak, köztük Tim Gurner ausztrál ingatlanmogul szerint az Y-generáció azért nem engedheti meg magának a saját lakást, mert túlságosan szeretik a 19 dolláros (kb. 5000 forint) avokádós pirítóst és a 4 dolláros (kb. 1000 forint) kávét.

Egy egész generáció pénzügyi problémáit az avokádós pirítósra kenni első látásra klikkvadász provokáció. Olyannyira leegyszerűsíti a problémát, hogy szinte kár vesztegetni rá az időt. Mégis, a felháborodás nem közönyből született. Mindenki az avokádó okozta Y-generációs ingatlanbuborékról beszél, Gurner megjegyzése ugyanis egy igen érzékeny témát érintett.

Jól dokumentált tény, hogy az Y-generációsok rengeteg, eddig “szükséges luxusként” marketingelt terméket elhagytak az életükből. Nem veszünk ingatlant, nem veszünk autót. Az Economist szerint mi tehetünk arról is, hogy hanyatlik a gyémántipar. Igen, a minőségi étel is luxus, de még mindig a leginkább elérhető azon luxuskiadások közül, amiknek közvetlen hatása van az életminőségünkre.

Ez jól jön annak a generációnak, akik kevesebbet keresnek, mint a szüleik vagy a nagyszüleik. Egy elemzés szerint az Y-generáció 20 százalékkal keres kevesebbet, mint a baby boomerek hasonló életkorban, és kevésbé tehetősek, mint az előző generációk. Egy másik kutatás szerint az Y-generáció fele kevesebbet keres, mint amennyit a szülei kerestek ugyanabban az életkorban.

Sok drágább luxust nem engedhetünk meg maguknak, de egy 18 dolláros avokádós pirítóst speciel igen.

Brunch? Nem az a kérdés, hogy miért, hanem hogy mikor. Zöld leveket veszünk 12 dollárért és kombuchateát 6 dollárért, mert jól érezzük magunkat tőle. A nyershal-étteremben evett, 18 dolláros poke jó beszélgetéstéma. Az organikus hús egészségesebb, így, ha lehet, inkább megvesszük drágábban. A 14 dolláros mandulavaj a 3 dolláros, hidrogenizált repceolajjal telenyomott földimogyoróvaj helyett teljesen ésszerű döntésnek hangzik.

A lakbért ki kell fizetni és a diákhitelt is törleszteni kell, de éppen ez a lényeg: ha az embernek nincs sok pénze, akkor úgyis elkölti. Akkor már költse valami olyanra, amitől garantáltan jól érzi magát.

Az “élvezd most az életet, aggódni ráérsz később” uralkodó mentalitás éles ellentétben áll azzal, ahogy a 80-as, 90-es és 2000-es évek elején álltak az emberek az étkezéshez. Sokan megtapasztaltuk, hogy a szüleink nem nagyon törődtek a vacsora kalóriatartalmával. A gasztronómiai élvezetnél előrébb való volt a kényelem és a praktikum, és a szupermarketek, nem pedig a termelői piacok uralták a mezőnyt.

Előre csomagolt, mikrózható készételeken, vérszegény jégsalátán, dobozos gyümölcsleveken és pudingokon nőttünk fel. A táplálkozástudomány mantrája abban az időben az alacsony zsírtartalom volt. Ahogy felnőttünk, rájöttünk, hogy az átlagos észak-amerikai étrend nem csak unalmas, de nem is jó. Új kutatások ígéretes alternatív táplálkozástudományi bölcsességekkel kecsegtettek: jó és rossz zsírok, fehérje- és rostdús, elfeledett ősi gabonafajták, probiotikumokban gazdag joghurtok és kimcshi. A “fogyassz helyit” mozgalom divatba hozta a termelői piacokat, ahova friss, színes zöldségekért és nem hormonkezelt húsokért járunk. Most már nem az a kérdés, hogy kell-e költeni ételre, hanem az, hogy mennyit.

Az internet révén állandóan változott az is, hogy hogyan kapcsolódunk a környezetünkhöz. A virtuális kisállatokat nevelgető kiskamaszokból egymásnak szívecskéket küldözgető kamaszok lettek. A kritikus szociális készségek kifejlődését feláldoztuk a valóságos irulás-pirulás nélküli kommunikáció kényelméért. Az internet betört a még fejlődésben lévő agyunkba, és új online társadalmi szabályokra tanított a valós élet szabályai helyett. Megtanultuk, hogy komplett emberi kapcsolatok épülhetnek szívecskés hangulatjelekre és a Blink 182 iránti közös érdeklődésre.

Azzal, hogy megválogatjuk, mit eszünk ebédre, tudattalanul újra kézbe vesszük az életünket. Az étel egy olyan kézzel fogható dolog, amihez vissza lehet térni a képernyő előtt töltött életünk után.

Mára az étel maradt egyetlen közeg, amit digitális utánzattal nem lehet helyettesíteni. Mindegy, hogy mennyit fejlődik a virtuális valóság technológiája, a közelébe sem ér annak az élménynek, amikor belemélyesztjük a fogunkat egy szaftos hamburgerbe, ropogós csalamádéval és dupla sajttal.

Az étel kapcsolatot jelent a valósággal, ugyanakkor a valóságból való elmenekülés egyik formájává is vált.

Miközben az életünket továbbra is képernyőkön keresztül éljük le, az étel közösségi érzetet nyújt, egyrészt az egy asztalhoz ülés formájában, másrészt azáltal, hogy megosztjuk az online követőinkkel, hogy mi kerül a hasunkba. A Trónok harcát nem nézi mindenki, és a Trump-adminisztráció legutóbbi baklövéseit sincs mindenkinek kedve kielemezni. Viszont enni mindenki eszik. Evidensnek tűnik, de az a képességünk, hogy a szánkon keresztül képesek vagyunk kalóriát felvenni, az egyik utolsó közös nevezőnk. Az étel és az étkezés az egyik utolsó olyan téma, ami biztonságos, mégsem unalmas; lehetőséget ad a véleményformálásra, de mégsem fordítja egymás ellen az embereket.

A megelőző generációk az első lakásuk megvételekor dokumentálták magukat a családi fotóalbumban. Az én generációm ehhez hasonló emléke az, amikor sikerült asztalt foglalnia René Redzepi pop-up éttermébe Mexikóban.

Ebben az értelemben tehát igazuk van. Az én generációm avokádós pirítósra költi a pénzét, és nem tervezi, hogy saját lakást vesz. De azt nem mondhatják, hogy a stabilitásunkat áldozzuk fel a pillanatnyi élményért. Ugyanis nem lehet feláldozni azt, ami nincs.

Az Y-generáció felismerte, hogy az ingatlanvásárlás számukra nem reális opció. Így ahelyett, hogy megpróbálnánk a lehetetlent, máshol keressük azt a komfortos érzést, amit az előző generációk a ház vásárláskor éreztek: a saját életünk irányítása, a minket körülvevő valóság jobb megértése, illetve az egymáshoz kapcsolódás érzését.

Megjelent: 2017. május 29.

Eredeti cikk



Kategóriák:Életmód, Kultúra, Társaság, Tudomány

Címkék:, , , ,