Az iskolai fegyelemről és a kiválóságról

fortepan_18681

A kép illusztráció. Forrás: Kotnyek Antal / FORTEPAN

Brenden Gray – Mail & Guardian (Johannesburg)

Egy iskola minőségének mércéje lehet, hogy mennyire hajlandó ráerőltetni diákjaira a “fegyelmezettséget”. A józan ész azt mondatná velünk, hogy a kettő egyenesen arányos. A nézet, miszerint a kiválóság, a minőség és az iskolai siker az iskolai szigorból ered, azonban nem feltétlenül megalapozott a valóságban. Inkább közös képzeletünk szülötte.

A szülők az iskolák, közintézmények és üzleti vállalkozások reklámjaiból tájékozódnak arról, hogy hogyan is néz ki a kiválóság. A kiválóság tiszta, fehér, elővárosi, középosztálybeli. A kiválóság a fiatal atléta idealizált, hellenisztikus teste. Az iskolai prefektus sugárzó mosolya. A büszke, elnyugatiasított fekete tanuló, aki elit iskolába jár, vasalt fehér inget visel, és öltönyét érmek díszítik.

Ilyen képeket látunk a buszokon, az óriásplakátokon és az újságokban iskolai beiratkozási időkben. A kormányhivatalnokok és iskolaigazgatók beszédeiből az derül ki, hogy a jó iskola az, ahol 100%-os a továbbtanulási arány. Megtudjuk, hogy a kiváló diák a jó modorú, a szabályokat betartó diák. Mindezen erényeket általában az iskolai szigornak tudják be.

Miközben az állami iskolák árucikkekké válnak és a szabad piacon versengenek egymással, a tehetős elit magániskolák liberális standardjai válnak példaképévé mindannak, ami jó. A költségtérítéses iskoláktól elvárják, hogy a magániskolákat utánozzák a jólfésült elit megteremtésében. Erkölcsi kötelezettségük a magániskolák által meghatározott normákat követni a diákok munkaerő-piacra való felkészítésében.

A fegyelem egy bizonyos fajtája kulcsfontosságúvá válik. Nem a testi fenyítés kényszerítő szigora, hanem egy árnyaltabb, foucauld-i irányítás, mely a hatalom, a manipuláció és a dominancia gyakorlásán alapul.

A tanulóknak mindenáron teljesíteniük kell. Vagy az elmarasztalásokat és megvonásokat elkerülendő, vagy a jó munkáért kapott dicséretért és csillagokért, vagy az állandó értékelés miatt, de bármi áron el kell érniük a kitűzött célokat.

Sokan érvelhetnek azzal, hogy az adott körülmények között az iskoláknak nincs más választása. A tanuló/tanár arány, a túltelített osztályok, a felpumpált tantervek és a kiélezett verseny mind arra ösztönzik iskolákat, hogy efféle manicheista módszerekhez folyamodjanak annak érdekében, hogy a tanulás egyáltalán végbemenjen. Ironikus módon, az iskolák azért “fenyítik” a diákokat, hogy megfelelően szolgálják ki őket. A szigor eredményekhez és kiválósághoz vezet – a cél nemesíti az eszközt.

Jómagam az ellenkezőjét gondolom. A szigor nem az iskola sikerességéről árulkodik, hanem az oktatás csődjéről. A fegyelem nem a magas minőségű tanulás jele, hanem, ellentmondásos módon, a rossz iskolázásé. Az erős fegyelemkultúrával rendelkező iskolák hajlamosak úgy tenni, mintha az iskolázás az edukációval lenne egyenlő. A fegyelmezettség elfedi, ami az iskolában valóban zajlik. Jelenléte általában azt jelzi, hogy az iskolának nem sikerült felkeltenie a diákok érdeklődését.

A tanulók, ha valami érdekli őket, önmagukat motiválják. Ha az iskola stimuláló, változatosságot, társadalmi szolidaritást és együttműködést kínáló környezet, akkor nincs szükség fegyelmezésre. Tanári tapasztalataim szerint, amikor a diákok elmerülnek egy tárgyban és tanulnak, a fegyelmi problémák is elpárolognak.

Amikor a diák érdeklődése lankad, akkor nyúl általában a tanár a mindent átívelő fegyelmi eszközökhöz. Ha a jelenség tömeges, az iskola elkezd katonai kiképzőtáborra hasonlítani. A szisztematikus fegyelmezés annak a jele, hogy az iskolavezetés már nem képes kézben tartani magát az oktatást, és elvesztette szem elől, hogy mi is valójában a tanulás. A fegyelemmániás iskolákat nem érdekli,  hogy az általuk kiszolgált tanulók őszinték-e az intellektuális fejlődésükben, vagy hogy kíváncsi, örök diákok maradnak-e. A rövid távú eredmények, illetve a fegyelmezés által elért eredmények számítanak.

Amikor a tanmenet előre látható módon szélesedik ki, ahogyan teszi azt az új tanterv szerint, gőzhengerként lapítja le a diákok érdeklődését. Egy olyan tanterv, ami az egységességet és a konformitást tekinti értéknek a kreativitással szemben, fegyelmezetlen, motiválatlan diákokat generál.

Milyen árat fizetünk szülőként, diákként, tanárként és iskolai közösségekként ezekért az eredményekért? Nagy vonalakban, a fegyelmezés bátorítja azt a nézetet, miszerint a társadalomban az eredményorientált konformitás számít értéknek.

Mindez megágyaz az autotitarizmusnak, és még számos egyéb, intoleranciához és intellektuális engedelmességhez köthető társadalmi betegségnek, úgy mint rasszizmus, xenofóbia, kasztrendszer, gender alapú erőszak. A “kiváló” iskolázásból a diákok azt szűrik le maguknak, hogy a tanulási folyamat illetve az átalakulás nem számítanak. A teljesítmény számít. Az akadályokat el kell tüntetni. Egy kapitalista társadalomra vetítve mindezt, az eredmény-orientált iskolák azt sugallják, hogy a profit fontosabb az embernél.

Aggasztó módon a tanárok egyre nagyobb felhatalmazást kapnak az iskolákat irányító testületektől és az iskolavezetőségtől arra, hogy fenyítő módszereket alkalmazzanak a motiválatlan, az anyagot megérteni képtelen diákokon. Arra használják ezeket, hogy  a tanulási folyamatot motiválják az osztályteremben; nem csupán a határidők túllépése, az antiszociális viselkedés, és egyéb vétségek korrigálására. Ha egy iskolában a szigor az oktatási folyamat mozgatórugója, akkor ott nagy bajok vannak.

A tananyag egyszerű átadóivá váló tanárok frusztráltak, mert intellektuális vezetők helyett szakmaiságuktól megfosztott technikusokká degradálódnak. Mindennek csak a diákok látják kárát.

Ironikus módon rengeteg úgynevezett kiváló iskola büszkélkedik azzal, hogy nagy hangsúlyt fektetnek az egyéni adottságokra, a diverzitásra és a közösségre, de a gyakorlatban legtöbbször kiderül, hogy mindez puszta marketingmaszlag.

A kiválóság képét a valóság is imitálni kezdi: a diákokat arra kényszerítik, hogy az iskoláról kialakított képbe illeszkedjenek. A tanulók az iskoláik nagyköveteivé, reklámtábláivá válnak, az iskola brandjét kell képviselniük, megvédeniük annak jó hírnevét. Aki nem üti meg a mércét, azt eldobják.

Mindezek ismeretében még a jól ismert, kiváló iskolák is képmutatóak, amikor liberális értékeiket hangoztatják. A kifelé mutatott individualizmus mögött az autoritarizmus banalitása leselkedik. Azokat a diákokat, akik a megértés iránti próbálkozásaik, vagy a különbözőségük kifejezése által kiemelkedek a tömegből, gyorsan visszaterelik a sorba.

Valóban ilyen oktatást szeretnénk a dél-afrikai állami iskolákban?

A szerző a Johannesburgi Egyetem grafikus dizájn tanszékének vezetője, valamint az egyetem “Oktatási Jogok és Átalakulás” központjának doktorandusza 

Megjelent: 2017. május 19.

Eredeti cikk



Kategóriák:Afrika, Oktatás

Címkék:, ,