Az MP3-nak hivatalosan is leáldozott

fortepan_10545

A kép illusztráció. Forrás: Kurutz Márton / FORTEPAN

Andrew Flanagan – NPR (Washington)

“Az MP3 halálát 1995 tavaszán jelentették be egy erlangeni konferenciateremben.”

Ezzel a mondattal kezdődik Stephen Witt How Music Got Free (Hogyan lett ingyenes a zene) c. könyve, mely a zeneipar digitalizációjáról, majd azt követő megtizedelődéséről szól, melyből még csak most kezd felocsúdni. A szóban forgó konferenciatermi halotti beszéd valójában már azelőtt elhangzott, hogy a hangtömörítő algoritmus berobbant a köztudatba (ne aggódjanak, mindjárt elmagyarázzuk.) Nem sokkal később az MP3 nem csak a zeneipart forgatta fel fenekestül, de az iPodnak köszönhetően hozzájárult az Apple átalakulásához is a kilencvenes évek második felében, melynek folytán utóbbi a történelem egyik legsikeresebb cégévé vált. (Kedden a tech-óriás első amerikai vállalatként érte el a 800 milliárd dolláros piaci tőkeértéket.)

Ma viszont, 22 évvel később, az MP3-nak valóban befellegzett, legalábbis a feltalálói szerint. Az államilag támogatott német Fraunhofer kutatóintézet, ami a 80-as években az MP3 fejlesztése mögött állt, nemrég jelentette be, hogy “a Technicolor és a Fraunhofer IIS licencprogramját egyes MP3-mal kapcsolatos szabadalmakra és szoftverekre vonatkozóan megszüntették.”

Bernhard Grill, a fejlesztés egyik kulcsembere elmondása szerint egy másik digitális hangformátum, az AAC (Advanced Audio Coding, továbbfejlesztett audiokódolás) – ami szintén a szervezet közreműködésével jött létre – vált a zene- és videoletöltések standard formátumává. Az AAC hatékonyabb az MP3-nál, és sokkal több funkcióval bír.

Witt könyvének bevezetőjéből kiderül, hogy az MP3, mielőtt fenekestül felforgatta a zenei világot, majdnem meghalt a kutatólaboratóriumban. A Fraunhofer a techcégek meggyőzésével igyekezett üzleti legitimitást szerezni a projektnek, de rengeteg akadályba ütközött, a vállalati szabotázstól a kalózokig. A többi kudarc oka az volt, hogy a világ még nem állt készen arra, hogy kihasználja a technológia által kínált lehetőségeket. Az egyik mérnök-feltaláló streaming ötletét a német állam például visszadobta, mert technológiailag abszurdnak tűnt abban az időben. A másik találmány, amiből a csapatnak nem sikerült versenyelőnyt kovácsolnia, a hordozható MP3-lejátszó volt.

1995-ben tehát a formátum gyakorlatilag élőhalott volt, egyetlen üzletet sikerült kötni: amerikai hokiarénákban használták. (Pár hónappal később pedig végleg halottnak nyilvánították a fent említett beszédben, egy újabb sikertelen próbálkozást követően a standardizálásra és széles körű bevezetésre.) Nem sokkal később a Fraunhofer elkezdte ingyen osztogatni a szoftvert, aminek segítségével a felhasználók CD-ről otthon MP3 fájlokat készítettek. A többi pedig már történelem.

Lezárult tehát egy korszak? Lehet, hogy az MP3 még használatban van, de ha még azok is, akik az elmúlt évtized jelentős a fejlesztésével töltötték, úgy gondolják, hogy itt a vég, akkor talán elhihetjük. Az AAC valóban sokkal jobb – jelenleg ez az alapértelmezett beállítás CD-k iTunes-ra történő feltöltésekor – ; és léteznek még ennél is jobb formátumok, igaz, ezek rengeteg helyet foglalnak el a merevlemezen.

Nem csak arról van szó, hogy hatékonyabb és teljesebb megoldások léteznek a zene tárolására. A probléma ennél mélyebb volt. Az MP3-at kifejlesztő mérnökök hiányos információkkal rendelkeztek arról, hogy hogyan dolgozza fel az agyunk a hangi információt, így hibás feltételezésekkel dolgoztak azt illetően, hogy mennyire hallunk holisztikusan. A pszichoakusztika fejlődésével a zenehallgatás technológiája is változik. Új, gazdagabb audioformátumok és termékek érkeznek, amik megfelelőbbek a valós idejű lejátszáshoz, azaz streaminghez.

A Deezer nevű, hazájában, Franciaországban viszonylag népszerű lejátszó az Egyesült Államokban “magas felbontású” streaming terméket dobott a piacra, egy Spotify előfizetés árának kétszereséért. A Tidal ugyanezt tette. A sokra tartott Pono-val Neil Young is kipróbálta magát a piacon. Bár azt nem lehet elmondani, hogy ezek hárman meghódítják a világot – a Pono hivatalosan már nem is létezik, Xstream néven brandelték újra – a zeneipar úgy tűnik, legalább az elképzelésre rábólintott. A Master Quality Authenticated egy új technológiát ígér, ami egyfajta hangorigamit használ annak érdekében, hogy spórolni tudjon a celluláris adatforgalommal, amikor kell, és “minőségrobbanást” idézzen elő, amikor nem. Sokan azonban élesen kritizálják, mert egy zárt rendszert alkot, ami a lemezkiadók kasszájába tereli a pénzt. Nem ez lenne erre az első eset.

A formátumok, melyeken keresztül a művészet és a média elérkezik hozzánk, egyben körvonalazzák is azokat: a bakelitlemezeknél például szükséges megszakítani a lejátszást, amit a Beatles például zseniális módon ki is használt a Sgt. Peppers B-oldalának végén hallható végtelenített halandzsával. A VHS-kazetták által nyújtott képi és hangi élmény “puha és szőrös”, mint egy öreg plüssmackó, míg az új, nagy felbontású képernyők a képélményt túl gépiessé tehetik. Mint említettük, az MP3 több millió vagy milliárd zenehallgatást tett lehetővé, csak a biológiai feltételezések voltak helytelenek. A tanulság, úgy tűnik, az, hogy ezek a médiumok mindig pontosan annyira lesznek tökéletlenek, mint amennyire mi magunk vagyunk azok.

Megjelent: 2017. május 11.

Eredeti cikk



Kategóriák:Életmód, Innováció, Multimédia

Címkék:, , , , ,