Miért szavaz az apám Le Penre?

fortepan_87442

Az Elysée-palota kapuja. Forrás: Urbán Tamás / FORTEPAN

Édouard Louis – The New York Times

PÁRIZS – A múlt hónapban Marine Le Pen arca jelent meg a képernyőmön. A szalagcím a kép alatt így szólt: “Le Pen a második fordulóban.” A francia szélsőjobboldali párt, a Nemzeti Front vezetője az elnökválasztás döntőjéig jutott. Rögtön a több száz kilométerre lévő apám jutott eszembe.

Elképzeltem, ahogy kitörő örömmel fogadja a híreket a tévében – ugyanúgy, mint 2002-ben, amikor Jean-Marie Le Pen, Marine apja, a Nemzeti Front előző vezetője szintén bejutott a második fordulóba. Emlékszem, hogy az apám könnyekkel a szemében kiáltott fel: “Győzni fogunk!”

Hallencourt-ban nőttem fel, egy kis, észak-franciaországi faluban, ahol a 80-as évekig mindenki ugyanabban a gyárban dolgozott. A 90-es évek elejére, mire én megszülettem, több elbocsájtási hullámot követően a környezetemben a legtöbb ember munkanélkülivé vált és segélyekből tengődtek. Az apám 14 évesen hagyta abba az iskolát, ugyanúgy, ahogy a saját apja is. 10 évig dolgozott a gyárban. Őt nem érintette az elbocsájtás: egy nap a munkahelyén ráesett egy konténer, összetörte a hátát. Ágyba került, a fájdalmat csak morfiummal bírta elviselni.

Már akkor jól ismertem az éhséget, amikor még olvasni sem tudtam. Öt éves koromtól az apám mindig átküldött valamelyik nénikémhez, hogy kérdezzem meg, tudna-e adni nekünk egy kis tésztát vagy kenyeret. Azért küldött engem, mert tudta, hogy könnyebb megkönyörülni egy gyereken, mint egy felnőtt emberen. A kártérítés, amit kapott, minden évben egyre kevesebb lett. Négy testvérem van, és a végére az apám már képtelen volt eltartani a héttagú családot. Az anyám nem dolgozott; az apám szerint egy nőnek otthon a helye.

18 évesen szerencsés események és csodák sorozatának köszönhetően filozófiahallgató lettem Párizsban, Franciaország egyik legelőkelőbbnek tartott egyetemén. Én voltam az első a családban, aki továbbtanult. Messze a világtól, amelyben felnőttem, a Place de la République-on található stúdiószobámban elhatároztam, könyvet írok arról, hogy honnan jöttem.

Tanúságot akartam tenni a mindennapi életünk részét képező szegénységről és a kirekesztettségről. Meglepve láttam, hogy arról az életről, amit olyan sokáig ismertem, soha nem esik szó a könyvekben, az újságokban vagy a tévében. Minden egyes alkalommal, amikor valakit “Franciaországról” hallottam beszélni a híradóban vagy akár az utcán, tudtam, hogy nem azokról az emberekről beszélnek, akik között én felnőttem.

Két évvel később befejeztem a könyvet és elküldtem egy nagy párizsi kiadónak. Kevesebb, mint két hét múlva válaszoltak: nem tudják kiadni a könyvemet, mert az a szegénység, amiről én írok, már több, mint egy évszázada nem létezik; senki nem hinné el a történetemet. Többször is elolvastam az e-mailt, közben fojtogatott a düh és a kétségbeesés.

A 2000-es években a családom minden tagja Le Penre szavazott. Az apám bekísérte a bátyáimat a szavazóhelyiségbe, hogy megbizonyosodjon róla, hogy valóban a Nemzeti Frontra adják le a voksukat. A polgármester és az emberei nem szóltak semmit, amikor látták, mit csinál az apám. A mi pár száz lelkes falunkban mindenki ugyanabba az iskolába járt. Mindenki összefutott mindenkivel reggel a péknél, délután pedig a kávézóban. Senki nem akart belekötni az apámba.

A Nemzeti Frontra leadott szavazatot természetesen áthatotta a rasszizmus és a homofóbia. Az apám alig várta az időt, “amikor végre kitehetjük az arabok meg a zsidók szűrét”. Kedvelt szavajárása volt továbbá, hogy a homoszexuálisok halálbüntetést érdemelnek – közben szigorúan nézett rám, aki már kisiskolás koromban is vonzódtam a fiúkhoz a játszótéren.

Mégis, ezek a választások az apám számára elsősorban a saját láthatatlansága elleni küzdelemről szóltak. Az apám megértette, sokkal előbb, mint én, hogy a burzsoázia szemében – hasonlóan a kiadóhoz, aki pár évvel később visszadobta a könyvemet – a mi létezésünk nem számít, sőt, nem is valóságos.

Az apám a 80-as évek óta úgy érezte, cserbenhagyta a politikai baloldal, ami egyre inkább a szabadpiaci gondolkodás és nyelvezet felé fordult. A baloldali pártok Európa-szerte nem beszéltek többé társadalmi osztályokról, igazságtalanságról és szegénységről, vagy szenvedésről, fájdalomról és kimerültségről. Ehelyett modernizációról, növekedésről, a sokszínűség harmóniájáról, a társadalmi párbeszédről és a feszültségek elcsendesedéséről beszéltek.

Az apám megértette, hogy ez a technokrata nyelvezet azt a célt szolgálta, hogy elhallgattassa a munkásokat és elterjessze a neoliberalizmust. A baloldal nem a munkásosztályért, a piac törvényei ellen harcolt; hanem a munkások életét igyekezett igazgatni a fenti törvényeken belül. A szakszervezetek hasonló átalakuláson mentek keresztül: a nagyapám szakszervezeti tag volt. Az apám már nem.

Amikor a tévében megjelent egy szocialista politikus, vagy egy szakszervezeti képviselő, az apám panaszkodni kezdett: “Mind egykutya – balos, jobbos, nincs köztük különbség.” Abban az “egykutyában” benne volt minden csalódása azokban, akiknek szerinte ki kellett volna állnia érte, de nem tették.

A Nemzeti Front mindeközben a rossz munkakörülmények és a munkanélküliség ellen emelt hangot, minden baj forrásaként a bevándorlást és az Európai Uniót jelölve meg. Mivel a baloldalról semmilyen próbálkozás nem történik arra, hogy szenvedéseiről párbeszéd folyjék, az apám a szélsőjobb által felkínált hamis magyarázatokba kapaszkodott. Az uralkodó osztállyal ellentétben neki nem adatik meg, hogy egy politikai programra szavazzon. A szavazás számára egy kétségbeesett próbálkozás arra, hogy mások szemében létezzen.

Nem tudhatom biztosan, kire szavazott az elmúlt hónapban, az elnökválasztás első fordulójában, mint ahogy azt sem, hogy hogyan szavaz majd vasárnap. Szinte soha nem beszélünk. Két különböző világban élünk, és amikor beszélgetni próbálunk telefonon, mindig kínos csönd áll be – az afelett érzett fájdalom csöndje, hogy idegenekké váltunk egymás számára. Általában egy-két perc elteltével letesszük a telefont, és mindketten szégyelljük, hogy nem tudtunk mit mondani egymásnak.

De még ha nem is tehetem fel neki a kérdést közvetlenül, szinte biztos vagyok benne, hogy még mindig a Nemzeti Frontra szavaz. A falujában Marine Le Pen magabiztosan vezetett az első forduló után.

Ma az írókon, újságírókon és a liberálisokon a jövő felelősségének súlya. Ahhoz, hogy meggyőzzék a családomat, hogy ne Le Penre szavazzanak, nem elég rámutatni, hogy rasszista és veszélyes: ezt már mindenki tudja. Nem elég ellene, vagy a gyűlölet ellen harcolni. Harcolnunk kell azokért, akiknek semmi hatalma nincsen, harcolnunk kell egy olyan közös nyelvért, ami szót ad a társadalom láthatatlanjainak is, az olyanoknak, mint az apám.

A cikk írója a Leszámolás Eddyvel c. könyv szerzője.

Megjelent: 2017. május 4.

Eredeti cikk



Kategóriák:Európa, Politika

Címkék:, , , , , , ,