Hogyan festene egy második koreai háború?

rakéta

A kép illusztráció. Forrás: FORTEPAN

Franz Stefan-Gady – The Diplomat (Tokió)

A háború első 24 órája több százezer ember életét követelné a Koreai-félszigeten.

Hogyan festene egy fegyveres konfliktus a Koreai-félszigeten? Sokakban a kérdés komoly szorongást ébreszt, amennyiben egyrészt feltételezzük, hogy a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság nem riad vissza egy apokaliptikus léptékű támadástól sem, hogy megvédje sztálinista rezsimjét, másrészt úgy tűnik, nem is vagyunk képesek ésszel felérni azt a pusztítást, amit a Szöul és Phenjan közötti katonai konfliktus okozna.

Az áldozatokra és a fizikai pusztításra vonatkozó becslések a Koreai-félszigeten (és potenciálisan Japánban), bármilyen háborús forgatókönyv szerint szélsőségesen magasak. Amennyiben Phenjan beváltja fenyegetését, miszerint Szöult “tűztengerré” változtatja, az áldozatok száma csak Szöulban és külvárosaiban a százezret is meghaladná az első 48 óra alatt, még az észak-koreai tömegpusztító fegyverek bevetése nélkül is. Az amerikai védelmi minisztérium becslései szerint egy második koreai háború az első 90 nap alatt 200-300 ezer dél-koreai/amerikai katonai áldozatot követelne, civilek százezreinek halála mellett.

Röviden felvázolom, mi lehet egy Észak- és Dél-Korea közötti háború menete. Az elemzés nem tér ki az összes lehetséges forgatókönyvre, ehelyett egyetlen hipotetikus eseménysorozatra összpontosít: egy észak-koreai meglepetésszerű támadás a demilitarizált övezeten keresztül, miután a Koreai Néphadsereg (KNH) legfelsőbb parancsnoka úgy dönt, hogy a küszöbön áll egy, a nukleáris létesítményeik ellen irányuló megelőző támadás.

Ez a forgatókönyv négy feltételezésen alapul. Az első az, hogy az 1961-ben aláírt kölcsönös barátsági, együttműködési és segítségnyújtási szerződésben vállalt kötelezettségeit be nem tartva, Kína nem fog segíteni Észak-Koreának egy Dél-Korea elleni meglepetésszerű támadás esetén. A második, hogy Phenjan nem fog igénybevenni nukleáris fegyvereket Szöul elpusztítására. A harmadik, hogy Észak-Korea – még ha módjában is áll – nem fog interkontinentális ballisztikus rakétát kilőni kontinentális Egyesült Államok-beli célpontra. A negyedik, hogy az Egyesült Államok nem lő ki nukleáris rakétákat Phenjanra.

A fenti négy feltételezés azon az alapvető nézeten alapul, hogy Észak-Korea vezetőjének, Kim Dzsongunnak alapvetően a rezsim életben tartása a célja, minek következtében nem szándéka feleslegesen kitenni Phenjant egy amerikai nukleáris támadásnak egészen addig, ameddig feltételezheti, hogy képes az ellentámadásra. Továbbá, e szerint a forgatókönyv szerint Kim azt is feltételezi, hogy a dél-koreai és amerikai tervekben nem szerepel az elmozdítása (mely feltételezés azonban, többek között Donald Trump elnök nemrégiben tett megjegyzései fényében, hibás lehet).

Alább egy lehetséges magyarázatot nyújtok arra, hogy potenciálisan miért dönthet úgy a diktátor, hogy megtámadja Dél-Koreát. Egyelőre elég annyit mondani, hogy a támadásra Észak-Korea körülbelül 700 000 főt tudna bevetni egymilliós szárazföldi haderejéből, ehhez jön még kb. 8000 tüzérségi rendszer, 2000 tank, 300 repülőgép, több, mint 400 csatahajó és kb. 50 tengeralattjáró. Mivel a fent említett eszközök mind kevesebb, mint 200 km-re találhatóak a demilitarizált zónától, feltételezhető, hogy a támadáshoz nem lenne szükség a harceszközök tömeges áthelyezésére, és a parancs kiadása után három napon belül indulhatna a támadás.

Az invázió elsődleges célja Szöul elfoglalása, illetve a lehető leghosszabb ideig való megtartása lenne, miközben a lehető legnagyobb pusztítást végeznék Dél-Korea civil és katonai infrastruktúrájában. Propagandaszempontból már a város egy kis részének elfoglalása is fontos győzelem lenne.

A dél-koreai főváros elfoglalásához az észak-koreai erőknek egy 120 km széles fronton kellene előrenyomulniuk a Cshorvon, Keszong-Munszan és Kimhva – folyosókon. A fővonal valószínűleg vagy a Szöultól északra fekvő Keszong-Munszan folyosón, vagy a Szöultól északkeletre található Cshorvon-völgyön keresztül érkezne. A KNH számára a sebesség életfontosságú. Tekintve a félsziget domborzati viszonyait, a folyosók hamar halálcsapdává változhatnak, ha a hadsereg ki van téve a dél-koreai és amerikai légierőnek és precíziós fegyvereinek.

A támadást stratégiailag kivitelezett kibertámadások előznék meg a dél-koreai és amerikai parancsnoki illetve ellenőrzési pontok, a kritikus jelentőségű szöuli infrastruktúra és a tüzérségi kilövőpontok ellen. Észak-Korea a szöuli térség hatótávolságán belül körülbelül 500 nagy hatótávú tüzérségi rendszerrel rendelkezik, köztük 170 mm-es Kokszan-lőfegyverekkel, 122 mm-es kiterjesztett hatósugarú rakétavetőkkel, valamint 240-300 mm-es rendszerekkel. A The Diplomat második koreai háborús forgatókönyve azt feltételezi, hogy a KNH a nagy hatótávolságú tüzérség nagy részét ellenerő-támadásra fogja fordítani. A tüzérségi rendszerek egy részét pedig ellenérték-támadásokra használják majd, civil és gazdasági infrastrukturális célpontokra, Szöulban és környékén.

Feltételezve, hogy a nagy hatótávolságú rendszerek kb. 70 %-a működőképes, illetve figyelembe véve az északi tüzérségi képzést (ami legjobb esetben is csak középszerű), valamint a meghiúsult detonációk arányát, a dél-koreai/amerikai erők még így is ezrek, ha nem tízezrek életét követelő halálos csapásnak lennének kitéve a konfliktus első óráiban, mielőtt az északi tüzérséget vagy megsemmisítik, vagy visszavonulásra kényszerítik. Feltételezzük továbbá, hogy a KNH vegyi fegyvereket is bevet (a vegyi arzenáljuk mustárgázból, szarinból és VX idegméregből áll), ami csak növeli a tömeges civil áldozatok kockázatát. A vegyi fegyverek bevetésének pszichológiai hatása is hatalmas lenne: egyetlen Szöulban felrobbanó lövedék tömegpánikot okozna, késleltetve a déliek hadműveleteit.

A sokat vitatott halálozási arány mértéke mindenekfelett az ellentámadás gyorsaságán, illetve a szöuli hatóságok evakuációs erőfeszítésein múlik.

A tüzérségi támadásokon kívül Észak-Korea ballisztikus rakéták százait lőné ki civil célpontokra, bár az arzenál nagy részét az ütőképesség fenntartása érdekében nem használnák el. Mindenesetre ez is elég lenne ahhoz, hogy a déli ballisztikus rakétavédelmet leterheljék, és növeljék az esélyét annak, hogy a KNH egyik vegyi robbanófeje a 150-ből célba érjen – feltételezhetően Szöulban. (A többi lehetséges célpont között szerepel Puszan, Incshon, de Tokió és a Japánban található amerikai katonai létesítmények is).

A KNH ezen kívül bevetné különleges műveleti egységeit is, rejtett alagutakon, tengeralattjárókon és légi járműveken keresztül. Az egység fő célja a zavarkeltés lenne (talán déli egyenruhák viseletével), valamint a katonai infrastruktúra elpusztítása, illetve a déli erősítés késleltetése a konvojok megtámadásával. Ezek a kommandók valószínűleg megpróbálnák meggyilkolni a déli civil, illetve katonai vezetőket, és anthraxhoz hasonló biológiai fegyvereket terjesztenének.

A háború gyorsan átterjedne a tengerre, ahol az északi tengeralattjárók célba vennék a déli civil és katonai hajókat. Valószínűleg bevetnék a legkorszerűbb, nukleáris ballisztikus rakétákkal felfegyverzett tengeralattjáróikat, hogy fenntartsák az ellentámadás képességét. Bár Észak-Korea légi ereje kb. 800 darab ócska harci gépből áll, egy párnak ezekből sikerülhet célba érnie, mielőtt a déli légvédelem gyorsan megsemmisítené.

Kétséges, hogy Észak-Koreának sikerülhet-e elejteni Szöult. Hagyományos katonai nézőpontból nézve az elmúlt évtizedben döntő változás állt be a dél-koreai/amerikai haderő javára. Az sem világos, hogy miért rendelne el Kim Dzsongun egy olyan támadást, amivel a hadereje (nem beszélve a civil népességről) nagy részét pusztulásra ítélné. Az egyetlen ok erre az lehetne, ha a diktátornak meggyőződésévé válna, hogy az Egyesült Államok katonai támadást tervez Észak-Korea ellen. Egy másik, ehhez köthető magyarázat szerint az északi rezsim a nukleáris kapacitásában látja életben maradásának garanciáját. Ezért készen áll feláldozni konvencionális hadereje nagy részét annak érdekében, hogy megőrizze nukleáris arzenálját, ami szinte biztos, hogy az amerikai precíziós támadások elsődleges célpontja lenne háború esetén. Ezen kívül, nyílt információs források szerint Észak-Korea katonai stratégiája továbbra is a Koreai-félsziget egyesítésére összpontosul, a háború megkezdése után 30 napon belül.

Bár Észak-Korea valódi katonai potenciálja vitatható, a legtöbb elemző szerint katonák és civilek tízezrei halnának meg a konfliktus kirobbanását követő 48 órában, még a legóvatosabb becslések alapján is. A folyosók, ahol az északi seregek végigvonulnának, emberi vágóhidakká változnának. Egy becslés szerint az észak-koreai áldozatok száma az első 72 órában elérné a százezret. Ha a támadó északi haderőnek csak a 10 %-a jut el Szöulig, akkor is hetekig tartó városi küzdelem árán lehetne őket visszaszorítani, az össztűzben pedig civilek ezrei vesztenék életüket, katonák ezreiről nem is beszélve.

Egy esetleges háború nem csak délen járna tömeges áldozatokkal. Szöul úgynevezett “Koreai Tömeges Büntetés és Megtorlás”-terve Phenjan bizonyos részeinek célzott elpusztítását vetíti előre konfliktus esetén, még akkor is, ha utóbbi nem lépi át a nukleáris küszöböt. Mindez civilek tízezreinek életébe kerülne az északi fővárosban. A terv szerint célzott beavatkozások keretében távolítanák el a kommunista rezsim kulcsszereplőit illetve semmisítenék meg a katonai infrastruktúrát is. (Bár a konkrét terv egyes részei kiszivárogtak, nem lehetséges bizonyosságot szerezni valódiságukról).

A lényeg tehát az, hogy amennyiben a KNH az invázió mellett dönt, halálra ítéli konvencionális haderejét és több százezer embert, nem csak délen, hanem északon is. Hosszú távon a déli, illetve az amerikai erők kerekednének felül. A múltban tapasztalhattuk, hogy az ehhez hasonló észérvek nem mindig elegendőek ahhoz, hogy elrettentsék a diktátorokat a felelőtlen katonai hazárdjátéktól. Valószínűleg az észak-koreai vezetőséget sem fogja eltántorítani, amennyiben úgy érzi, a rezsim életben maradása forog kockán.

Megjelent: 2017. április 19.

Eredeti cikk



Kategóriák:Ázsia, Politika

Címkék:, , , ,