Oroszország se veled, se nélküled kapcsolata a Nyugattal

se veled se nelkuledillusztráció: Vass Szabolcs

Lilija Sevcova – Financial Times (London)

Oroszországot technológiai elmaradottsága egyre inkább függővé teszi a liberális demokráciáktól.

A nagyhatalmi státusz és a dominancia iránti vágy régóta központi elemeit képezik az orosz személyi hatalmi rendszernek. De a szovjet mintára történő, szatellitállamokból álló galaxis kiépítése már nem az egyetlen módja a fenti célok elérésének.

Mivel a Kremlnek egyre kevesebb forrás áll rendelkezésére, a megfélemlítés eszközéhez folyamodik, hogy a világ liberális demokráciáival lenyelesse ambícióit.

Ugyanakkor az országnak a következő dilemmával kell megküzdenie: hogyan tartsa meg globális nagyhatalmi szerepét anélkül, hogy hátráltatná azon képességét, hogy a liberális civilizációból hasznot húz.

Oroszország régóta használja a nyugati világot a saját céljaira. A két orosz modernizációs korszak, melyek Nagy Péter és Sztálin neveihez fűződnek, nem valósulhatott volna meg nyugati technológiai és szellemi import nélkül. “Amerika sokat segített nekünk” – mondta Sztálin 1933-ban. A hidegháború vége óta azonban ironikus módon a liberális demokráciák Oroszországot nem a megújhodás felé terelték, hanem épp ellenkezőleg, segítettek fenntartani a nyugati kultúrák számára idegen hatalmi struktúrát.

Németország kiemelkedik azon európai nemzetek közül, akik hozzájárultak ahhoz, hogy az orosz rezsim fennmaradjon. Például, a második világháború utáni keletnémet reparáció segített a szovjet gazdaság talpra állításában. Később, a németek keleti politikája (Ostpolitik) és a megjavult kapcsolat Nyugat-Németország és a Szovjetunió között nemcsak hogy életben tartotta a működésképtelen orosz rezsimet, de lefektette a Moszkva és a Nyugat közötti posztkommunista kapcsolat irányvonalait is.

Ma Németország vezető felvásárlója az orosz energiának, ezzel aládúcolja Oroszország államháztartását.

Más nyugati államok is mankóként szolgáltak a botladozó orosz rendszernek. Az Egyesült Királyság jelenti Oroszország kapuját a nyugati pénzügyi világba, míg Franciaország továbbra is az a nyugati állam, amely leginkább sürgeti az Oroszországgal való viszony felpuhítását.

Alexej Kudrin volt pénzügyminiszter szerint az orosz technológiai elmaradottság komoly “fenyegetést jelent a függetlenségünkre nézve”. Valóban, függővé teszi Moszkvát a liberális demokráciáktól, akadályozva ezzel nemcsak nagyhatalmi igényeit, de függetlenségét is.

Ellentmondásos módon éppen a nyugati kapcsolatok garantálják a rezsim túlélését. Ugyanakkor Oroszország belülről veszélyezteti a Nyugatot azzal, hogy az ottani establishment elemeit igyekszik magáévá tenni.

A Kremlnek most fel kell oldania azt az ellentmondást, amit egyrészt Oroszország nagyhatalmi pozíciójának megtartása, illetve a nyugati erőforrások kihasználására irányuló törekvés között feszül. Ez a konfliktus megmutatkozott 2014-ben, a Krím elcsatolásakor, melynek célja az volt, hogy Oroszország megvédje jogát a szatellitállam-galaxis fenntartására, reménykedve abban, hogy a nyugati államok egyszerűen lenyelik a dolgot. Moszkvát meglepte a Nyugat reakciója.

A Kreml most kettős játszmát játszik: az orosz társadalomban nyugatellenességet kíván gerjeszteni, ugyanakkor továbbra is elkötelezett a nyugat irányába és együttműködésre igyekszik bírni a liberális demokráciákat. Mindeközben új módszereket kell találnia arra, hogy kisebb szomszédait a befolyása alatt tartsa. Az ország éves költségvetése 250 milliárd dollár, ami azt jelenti, hogy például a Fehéroroszországnak juttatott 10-15 milliárd dolláros éves támogatás nem fenntartható.

Az elköteleződés az egyetlen megoldás a Kreml számára. Ugyanakkor szüksége van arra, hogy a nyugat elismerje győzelmét. Ironikus módon a trumpizmus (amerikai és európai változatainak) bombasztikus nacionalizmusa problémát jelenthet Oroszországnak, már ami a nyugati erőforrások kihasználását illeti.

Ha a Nyugat ellenáll az oroszok “se veled se nélküled” politikájának, Moszkva emelni fogja a tétet. Igaz, hogy a Kreml részéről bárminemű erőfitogtatásnak nem a konfrontáció kiprovokálása lenne a célja, hanem a nyugat meggyőzése arról, hogy a kapcsolat az oroszok által diktált szabályok szerint alakuljon, illetve arról, hogy biztonságosabb belemenni a nukleáris nagyhatalom “tegyünk úgy, mintha” játékába, mint ellenállni. Végtére is, a Nyugat már évtizedek óta mást sem tesz.

A szerző a Nemzetközi Ügyek Királyi Intézete (Chatham House) Oroszország- és Eurázsia programjának munkatársa.

Megjelent: 2017. március 19.

Eredeti cikk



Kategóriák:Európa, Politika

Címkék:, ,