Franciaország: Mélenchon, az európai eszme egyik utolsó esélye?

melenchonJean-Luc Mélenchon. Fotó: Blandine Le Cain / CC BY 2.0 alatt módosítva

Olivier Tonneau – The Guardian (London)

A baloldali politikus nem tönkretenni akarja Európát, hanem megmenteni. A France Insoumise (Engedetlen Franciaország) mozgalom egy békés forradalmat javasol az igazságos demokratikus társadalomért

Négy nappal a francia elnökválasztás első fordulója előtt, Európa annak a lehetőségétől retteg, hogy a döntőben majd Marine Le Pen és Jean-Luc Mélenchon közül lehet választani. Azt sulykolják belénk, hogy bármelyikük is nyer, elapad a gabonatermés, nukleáris tél jön a kontinensre és békák fognak potyogni az égből. A radikális baloldali és a szélsőjobboldali jelöltek közötti különbségek mit sem számítanak a közös vonásokhoz képest: mindketten euroszkeptikus demagógok, akik honfitársaik alapvető ösztöneire apellálnak.

Jómagam több éve támogatom Jean-Luc Mélenchont. Társszerzője voltam a programját bemutató képregénynek, beszédeket mondtam mozgalma, a France Insoumise által szervezett találkozókon, valamint egy blogon igyekszem elmagyarázni politikáját illetve eloszlatni a véget nem érő pletykákat és álhíreket. El lehet képzelni, milyen érzés számomra, amikor a legádázabb ellenségünkkel sorolnak minket egy tető alá. Nekünk nem az a célunk, hogy tönkretegyük Európát, hanem az, hogy megmentsük. És nagyon is lehetséges, hogy erre mi vagyunk az utolsó esély.

2005-ben Mélenchon a baloldali platformon kampányolt az Európai Alkotmány ellen, ugyanis a következő diagnózist állította fel: a Maastrichti szerződés óta (amit megszavazott), Európa az együttműködés helyett egyre inkább a versengés színterévé vált. Az adódömping egy aláígérési versenyre késztette az államokat; ezért kénytelenek voltak megvonni forrásokat a szociális programoktól, megfosztva ezzel jogaiktól a népességeik nagy részét. A mozgásszabadság nemes elve gazdasági kényszermigrációvá torzult, a bér-alákínálgatások pedig feszültséget okoztak a népek között. Európát, ha meg akarjuk menteni, alapjaiban kell megváltoztatni. Az évek során ez a diagnózis lépésről lépésre erősödött meg; Európa átformálásának szükségessége egyre sürgetőbb.

Minden ellenkező híresztelés ellenére nem tervezünk kilépni az EU-ból, hanem egyoldalú engedetlenséggel kívánjuk kikényszeríteni a szerződések újratárgyalását. A hatalomra lépés pillanatától fogva egy átfogó, környezet-központú, egy állami bank által finanszírozott keynesi gazdaságélénkítési programot kívánunk bevezetni, ami beindítja a francia gazdaságot és munkahelyeket teremt.

Nem alkalmazunk privatizációs direktívákat. Kilépünk a kiküldött dolgozókra vonatkozó programból, de nem korlátozzuk a mozgásszabadságot. Fizetésbesorolási rendszert vezetünk be: a legmagasabb bér nem lehet magasabb, mint a legalacsonyabb hússzorosa. A bevételeket évi 400 000 euróban maximalizáljuk. Szabályozzuk az összes dolgozó illegális bevándorló helyzetét, nem vezetünk be menekültkvótákat.

A népnek elege van a politikai osztályból, ami a választók döntései iránti megvetésen és a vállalati lobbicsoportok iránti szereteten kívül egyebet nem mutat fel. Erre reagálva alkotmányozó gyűlést hívunk össze, hogy új francia alkotmányt hozzunk létre.

Nem kevesebbet, mint egy békés, rendezett forradalmat javaslunk egy igazságos és valóban demokratikus társadalom felé. Nem véletlen, hogy programunkat, amit előszeretettel figuráznak ki, utalásokkal Vlagyimir Putyinra, Hugo Chávezre, Fidel Castróra, sőt, Sztálinra is, az összes jelölté közül a legjobbnak ítélte egy 20 társadalmi szervezet és szakértő által készített összehasonlító tanulmány, valamint kedvezően nyilatkozik róla az Amnesty International, a Greenpeace és az Oxfam is.

De csak szépelgek, önök pedig nem hisznek nekem. Talán azt gondolják, hogy mindez lehetetlen. De hadd kérdezzem meg: mikor fertőzte meg ez a szkepticizmus az Európa-barátságot? Mióta fogadjuk el alapvetésként, hogy nincsen alternatíva? Mit mond el mindez az európai ideálokról?

Az elmúlt években elszörnyedve néztem végig, milyen könnyen fogadják el, Európa nevében, Portugália, Olaszország, Írország és Spanyolország tönkretételét, Görögország mártíromságát. Félelmetesnek tartom, mennyire megmerevedett a magasröptű ideálok és a kíméletlen politikák között feszülő kognitív disszonancia. A Sziriza és a trojka tárgyalásai alatt segítettem Görögországot támogató tüntetéseket szervezni, de kétségbeestem a résztvevők alacsony számának láttán: attól féltem, hogy az európai eszme örökre halott.

Képzeljék el, milyen jó érzés volt, amikor Mélenchon egy marseille-i kampányeseményen bejelentette, hogy amennyiben hatalomra kerül, Franciaország Görögország segítségére siet, amit a tömeg üdvrivalgással fogadott. Mikor tapasztaltunk utoljára hasonló szolidaritást két európai nép között? Az európai eszme nem a népek közötti szolidaritásról szól? Ha a válasz nem, akkor nem kár érte. Ha viszont igennel válaszol, akkor szurkoljon nekünk vasárnap.

Megjelent: 2017. április 19.

Eredeti cikk



Kategóriák:Európa, Politika

Címkék:, , , , ,