Az evés az új rock’n’roll, avagy hogyan vette át az étkezés a könnyűzene társadalmi és politikai szerepét

evésA kép illusztráció. Forrás: Pálinkás Zsolt / FORTEPAN

Tyler Cowen – Bloomberg (New York)

A 60-as és 70-es évek óta az étkezés vette át a zene által elfoglalt központi helyet az amerikai kultúrában. Bár benyomásaim minden esetben szubjektívek, alább azt szeretném felvázolni, hogy – érzéseim szerint – míg a zene társadalmi befolyása egyre csökken, az ételé nő.

Valaha az új lemezek érkezését hatalmas várakozás előzte meg, és százezrével keltek el, amint megérkeztek az üzletekbe. A maival összehasonlítva a zenei világ kevésbé volt sokszínű: az olyan különböző műfajok, mint a rap, a heavy metal, a techno, vagy az ambient még nem léteztek, vagy nem fejlődtek ki teljesen. Nehezebb volt hozzáférni a régmúlt zenéihez – nem volt még Spotify, sem YouTube – ezért az emberek gyakrabban hallgatták ugyanazt a zenét.

Mindez nem volt minden hallgató számára előnyös, már ami az élvezetet illeti, viszont a zenét erős társadalmi befolyással ruházta fel. Bob Dylan, a Beatles és a hippi zenék különböző fajtái formálták a politikai vitákat; sok embert vezettek be a hosszú haj és a drogok világába; a kor emblémáivá váltak. A mai zenészeknek – talán Kendrick Lamar kivételével – nincsenek ehhez fogható ideológiai ambícióik. Taylor Swift a politikamentes, intellektuális értelemben semleges popsztár paradigmája. Az sem érdekelt szinte senkit, amikor Kanye West kiállt Donald Trump mellett. A múlttal ellentétben a mai pop ritkán hivatkozik irodalmi forrásokra, ami szintén a viszonylagos tartalmi semlegességet jelzi. Ezenkívül, a pop stabilan tartja magát, míg a rock’n’roll napja leáldozóban van.

A 60-as 70-es évek úttörő zenéinek ritmusa, lendülete, olykor disszonáns mivolta arra késztette a hallgatókat, hogy keljenek fel és tegyenek valamit. A fekete és a fehér zene is központi szerepet játszott az emberi jogok érájában, a Vietnámi háború elleni tüntetéseken. Pete Seeger We Shall Overcome-ját amerikaiak milliói ismerik. A streaming korában a zenét már nem birtokoljuk, így egyre kevésbé forrása az identitásnak és a kapcsolatteremtésnek. A mai tinédzserek és a húszas éveikben járó fiatalok a szociális médiával jelzik elköteleződéseiket. A zene elvesztette összekötő funkcióját, politikai erejével együtt. Az elmúlt 15 év nagyobb politikai küzdelmei, az iraki háborútól az Obamacare-ig, nem köthetőek szorosan a zenéhez.

A 90-es évek slágereit, például Alanis Morrissette dalait, feltűnés nélkül ki lehetne adni maiként, ami egy kulturális egy helyben toporgást jelez abban a szektorban, ami valaha társadalmi feszültséget volt képes kelteni és igen gyorsan változott. Az amerikai városokban viszont egyre több érdekes helyen lehet vacsorázni. A 90-es évek óta a tévében és online is egyre nagyobb figyelmet szentelünk az ételeknek.

Az éttermek egyre inkább az amerikai városok kulturális mozgatórugóivá válnak; étteremben enni a szociális élet egyik alapvető formája lett. Az amerikai iskolázott osztályt már nem érdeki a sport és az időjárás – az ő minden esetben bevethető sablontémájuk az új vagy a kedvenc éttermekről szóló információcsere. Az étkezés viszonylag gender-semleges témának számít, mi több, az újonnan érkezettek is rögtön elbüszkélkedhetnek azzal, amit tudnak, vagy amit ettek.

De, annak ellenére, hogy magam is szenvedéllyel viseltetek a gasztronómia iránt, véleményem szerint ez egy ördögi üzlet. Tükrözi, illetve bizonyos mértékig generálja azt a jelenséget, amit máshol megelégedettségként, illetve a kulturális változás lelassulásaként írtam le.

A zenére felkeltünk és táncoltunk, néha egy-egy követ is eldobtunk. Az étel, különösen borral vegyítve, az elteltségre, a megpihenésre felhívás. A legtöbb, ételről szóló beszélgetés hangsúlyozottan politikamentes, kerüli az ellentmondásos társadalmi témákat. Ez alól kivételt képez ugyan egy társadalmi réteg – a nagy élelmiszervállalatok, a génmanipuláció és az élelmiszereket érintő környezetszennyezés baloldali kritikusai – de a szélesebb értelemben vett amerikai kultúrára gyakorolt hatásuk elhanyagolható. Manapság azt mondhatjuk, hogy az étel a művelt néprétegek ópiuma lett. Divatos lett kihangsúlyozni egy-egy élelmiszerfajta különlegességét. Megfigyeltem, hogy mindez a fekete közösségekben nem jellemző, és ezek azok a csoportok is, ahol a zene bizonyos esetekben meg tudta tartani politikai jelentőségét.

A gasztronómia ma lehetőséget ad a vacsorázóknak, hogy anélkül álljanak ki a multikulturalitás mellett, hogy ellentmondásba keverednének. Ha egy illető azt mondja, kedveli a szenegáli konyhát, azzal rögtön kifinomult, világlátott, Afrikát ismerő ember benyomását kelti. Ugyanakkor senki nem fogja a torkának szegezni a kést, hogy védje meg a szenegáli kultúra egyéb aspektusait. A “maafe” – ami legtöbbször húst jelent, földimogyoró- illetve paradicsomszósszal – nem éppen ellentmondásos vagy forradalmi dolog.

A kurrens kulináris világ emblematikus alakja az a foodie, illetve tévéműsor-házigazda, aki a disznóorrtól a férgeken át a skorpióig mindent megeszik. A kannibalizmust félretéve, mára már olyan hosszú azon dolgok sora, amit a képernyőn megettek, hogy nehéz sokkolni a nézőket (nem elég, hogy egyes rovaroknak burgonyachips-íze van, de egyes körökben a burgonyachips-fogyasztás számít forradalmibb tettnek). A prózaibb igazság azonban az, hogy az evés, legyen szó bárminek a megevéséről, nem túl forradalmi tett. Ha valami, akkor inkább azoknak volt némi történelmi visszhangja, akik nem ettek meg bizonyos élelmiszereket, akár a vegetarianizmus, a dzsainizmus, a judaizmus, vagy az iszlám doktrínáinak nevében.

Szeretném azt hinni, hogy a zene vissza fogja nyeri társadalmi és intellektuális erejét. Addig is, ide a zöldmangós-chilis halszósszal!

Megjelent: 2017. március 28.

Eredeti cikk



Kategóriák:Amerika, Életmód, Kultúra, Társaság

Címkék:, , , ,