Az éden keletre van: Franciák, akik Kelet-Európába emigrálnak a kulturális sokszínűség elől

franciaA kép illusztráció. Forrás: Nagy Gyula / FORTEPAN

Saïda Djerrada – Le Monde (Párizs)

Autószerelő, földmérő, pénzügyi szakember… fiatal franciák, akik úgy döntöttek, hogy Lengyelországban vagy Magyarországon folytatják életüket, ahol elsősorban az etnikai és kulturális homogenitást értékelik.

2014-ben Romain, egy 25 éves lille-i fiatalember, úgy döntött, elhagyja Franciaországot. Nem érezte jól magát az országban, ahol felnőtt. Ezen kívül világot akart látni. Úgyhogy felpattant a motorjára, és vitte magával a hangszereit is. A volt autószerelő kelet felé vette az irányt, míg egyszer csak egy hirtelen ötlettől vezérelve megállt Budapesten. Ma azt mondja, nem bánja, hogy így hozta a véletlen. Visszatekintve rájött, mi volt az, ami otthon zavarta: a kulturális, illetve etnikai sokszínűség. Romain alapvetően nem közösségi ember. “Itt van egyfajta homogenitás, amiben otthon érzem magam.” – jelenti ki. Boldoggá teszi, hogy “az európai törzshöz tartozó, katolikus emberek között” élhet.

Vajon hány fiatal döntött hozzá hasonlóan úgy, hogy szakít a szülőföldjével, amit már nem érez magáénak? A Kelet-Európában élő, egyre népesebb francia expatrióta közösségben egyre gyakrabban és nyíltabban kerül szóba a téma. Olyannyira, hogy már nem kezelhető pusztán múló jelenségként. Az elmúlt években több ezer francia lelt új otthonra Kelet-Európában. Mindenféle kertelés, zavarodottság, és látható gyűlölet nélkül mesélik el, hogyan vált egyértelművé számukra ez a kulturális kérdés. Egyesek közülük egyenesen “identitás-emigránsoknak” nevezik magukat.

A 31 éves Grégory Leroy Lengyelországban telepedett le. Az itteni, egységesebb világ jobban megfelel neki. “Sokat utaztam, és arra a következtetésre jutottam, hogy nem vagyok oda a multikulturális országokért” – magyarázza. “Nekem fontos, hogy az utcán olyan emberek jöjjenek szembe velem, akik hasonlítanak rám. Itt ez a helyzet.” A Courbevoie-ban nevelkedett fiatalember 2012-ben emigrált Varsóba egy ismerőse javaslatára. Megalapította Hussard nevű cégét, egy “antiterrorista formációt”, ami “három napos bevezetőt kínál a nyílt háborúzás művészetébe”. A cég weboldalán megütött harcias hangnem összhangban van a lengyel jobboldal szólamaival: “A jogos önvédelemre és a fegyverviselésre vonatkozó, korlátozó francia jogszabályok elősegítik a visszaeső, ultra-erőszakos bűncselekmények számának növekedését, aminek a dzsihádizmus a következménye.”

“Itt tele vannak a templomok”

A 30 éves Bruno Guillot is Varsóban telepedett le, 2015-ben. A végzettsége szerint földmérő, buzgó katolikus, keresztény identitására büszke fiatalember azt mondja, itt teljesebb lelki életet tud élni, mint Franciaországban. “Egy gyakorló keresztény itt jobban otthonra lel” – mondja Lengyelországról. A roueni fiatalember több kelet-európai országot végigjárt, mielőtt megállapodott. “Itt tele vannak a templomok” – bizonygatja. Fontos számára, hogy hitét továbbíthassa utódainak: “Nem szeretném, ha én lennék az utolsó tiszta ember a családvonalban.”

Ezeknek az atipikus expatriótáknak szemmel láthatólag nincs ínyére a multikulti. Így van ezzel Gabriel is. A Felső-Savoyából származó, 35 éves pénzügyi szakember 2005-ben költözött Budapestre. A költözésnek köszönhető életminőségbeli javulást egyértelműen “a kulturális, illetve etnikai homogenitásnak” tudja be. “Ha túl sokféle ember keveredik, abból semmi jó nem sül ki.” – véli.

Hogy pontosan mi is az, ami Franciaországban szerinte nem működik? Ez csak akkor vált számára egyértelművé, amikor új otthonából hazalátogatott: “Rájöttem, hogy a közbiztonság hiánya számunkra normálisnak tűnik.” Elmondása szerint minden egyes hazalátogatáskor ugyanígy érez: “Elég egy vagy két órát eltöltenem Franciaországban, és máris veszélyérzetem támad. Itt (Magyarországon) az emberek civilizáltabbak, nem üvöltöznek a metróban. Tudnak viselkedni.”

“Hasonlóak között kevesebb a lopás”

Grégory Leroy egyetért vele. 2014-ben egy courbevoie-i Ibis hotelben szállt meg éppen, amikor egy nőt megtámadtak lent az utcán. “Senki nem avatkozott közbe” – sajnálkozik. Őt magát megdöbbentette az eset, szerinte Lengyelországban ilyen nem történhet meg. Rengeteg hasonló története van, és mindegyikből ugyanazt a következtetést vonja le: “A közbiztonság romlásáért közvetlenül a multikulturalizmus okolható. Úgy gondolom, hasonlóak között kevesebb a lopás.” A Magyarországra települt Romain is hasonlóan vélekedik. “Itt megvan a kölcsönös tisztelet” – bizonygatja. “Kevesebb a társadalomellenes viselkedés, persze itt is előfordul, de összehasonlíthatatlanul ritkábban, mint Franciaországban.”

A kérdezettek eltérő társadalmi miliőből származnak, végzettségük is sokféle. “Szerény anyagi hátterű családból származom” – meséli Gabriel. “A kereskedelmi iskola után két évig nem találtam tisztességes állást. Franciaországban, pénzügyi területen, ha az embernek nincsenek összeköttetései, akkor esélytelen. 24 évesen betelt a pohár, és egy barátommal elhatároztuk: mi lenne, ha keleten próbálnánk szerencsét?” Romain-nek az individualista mentalitásból lett elege, illetve az országból, amit “egy elkényeztetett, rossz gyerekhez” hasonlít. Bruno, a földmérő a szülei válását követően beállt rossz családi helyzetből akart kiszakadni. Ami Grégory Leroy vállalkozót illeti, ő azért hagyta el Párizs környéki otthonát, hogy ne kelljen szolidaritási adót fizetnie. Emlékezett rá, hogy egyszer kellemes vakációt töltött Krakkóban, többek között ezért esett a választása Lengyelországra.

Az identitás kérdése mindannyiukban csak később merült fel. Előbb szóban, aztán tettekben is. Romain, aki sokat utazott Afrikában, Angliában és Németországban, elsősorban azt veti szülőhazája szemére, hogy elfordult az anyaföldtől. “Elszakítottuk az embereket a földtől” – elmélkedik. “Franciaországban az ingatlanok ára, a vidék elnéptelenedése, a városi élet és az elengedhetetlen mobilitás a munkaerő-piacon okolható az individualizmus megerősödéséért. Itt az az érzésem, hogy a múlt Franciaországában élek, abban, amiről a nagyszüleim mesélnek.” A fiatalember azonban, akinek az az álma, hogy vegyen egy darab megművelni való földet Magyarországon, nem szereti, ha múltbanézőnek nevezik. Inkább ökológiai szempontok vezérlik, mondja.

“Gyökértelen franciák”

Bruno Guillot is sajnálkozik a “franciák gyökértelenségén”. Mindez a kultúra területére is kiterjed. Szerinte a bevándorlás jelenti a problémát. Még Lengyelországban is: “Itt is sok az ukrán vagy fehérorosz migráns. Az ember azt hinné, hogy jól működik a dolog, hiszen mind szlávok, de nem így van!” Bár keresztény vallása a menekültek befogadására szólítja fel, tart a menekültáradattól, a migránsok beözönlésétől, akiknek “a franciákkal ellentétben még megvan a törzsi tudatuk.” Attól tart, hogy a szerinte nem eléggé öntudatos francia identitás el fog tűnni a magabiztosabb identitások között.

Ez az ő értelmezésük szerinti francia identitás szembehelyezkedik a globalizációval, amit számukra a bevándorlók testesítenek meg. Romain és Gabriel keserűen panaszkodnak a Magyarországra érkező, “nyugati gondolkodású” külföldiekről. Gabriel némi nosztalgiával emlékezik vissza a 2000-es évek elejére, amikor a franciák még “egzotikusnak és megbecsültnek” számítottak. Romain szerint ez ma már nincs így: “A frankofon belgák vagy a franciák idejönnek egy kis pénzzel, és úgy viselkednek, mint az újgazdagok.”

Nehéz számokban kifejezni a “keletre vándorlás” jelenségét, ami Gabriel észrevételei szerint évről évre jelentősebb. Ami a Magyarországon letelepedő francia férfiak és nők számát illetve motivációját illeti: “Az imént regisztráltam egy személyt, aki már három éve itt él” – mondja a a budapesti francia nagykövetség adminisztrátora. “Gyakran előfordul, hogy különböző hátterű személyek, tanulók vagy utazók, akik eredetileg nem tervezik a maradást, mégis úgy döntenek, hogy hosszabb távra letelepednek, anélkül, hogy ezt jeleznék nekünk”. A nagykövetség ezért körülbelül a regisztráltak kétszeresére – 5-6000 főre – becsüli a Magyarországon élő franciák számát. Megjegyzik, hogy 2016 elején valamivel többen regisztráltak, mint az azt megelőző két évben.

“A militáns emigráció előfutára”

A “nyugalomért” cserébe azonban ezeknek a bevándorlóknak áldozatokat is kell hozniuk. Elsősorban anyagi jellegűeket. A lengyel és magyar minimálbér harmada-negyede a franciának. Ez igen behatárolja a költségvetést, illetve a hazalátogatások számát. Romain 600 eurót (kb. 190 000 forint) keres egy informatikai cégnél. Ez a kereset valamivel jobb életminőséget biztosít számára, mintha a francia minimálbéren élne. De fogadkozik, hogy még “nettó 5000 eurós fizetésért sem” menne vissza Franciaországba. Gabriel, a pénzügyes, úgy döntött, hogy egy időre Svájcba költözik, és az ott összeszedett tőkével alapozza meg budapesti életét.

Grégory Leroy Párizs szépségéről mondott le. “Párizs szebb város, mint Varsó, ugyanakkor Franciaországban minden olyan nehézkes, az ember úgy érzi, minden lehetetlen. Az itteni dinamika kárpótol az építészeti hiányosságokért” – magyarázza. Bruno Guillot egy időre feladta földmérői hivatását, hogy új hazájában maradhasson. Egy kevésbé izgalmas állást fogadott el. Kilátásba helyezi, hogy rövid távra esetleg még visszatér a hazájába dolgozni.

Az ifjú katolikus “a militáns emigráció előfutáraként” tekint magára. A közeljövőben francia-lengyel városnegyedeket kíván létrehozni Varsó környékén, ahol az “etnikai rosszlétben” élő honfitársai letelepedhetnek. Ez némileg ellentmondásos egy olyan embertől, aki gyűlöli a migráció minden formáját… Őt azonban nem hozza zavarba a saját migráns státusza és identitása felett érzett büszkesége között feszülő ellentmondás. Elmondása szerint nyelvleckéket vesz, és a végén tökéletesen lengyelnek fogja érezni magát. Abban ugyanis mindannyian egyetértenek: szeretik ugyan a szülőföldjüket, de visszatérni nem szándékoznak.

Megjelent: 2017. február 2.

Eredeti cikk



Kategóriák:Életmód, Európa, Gazdaság, Kultúra

Címkék:, , , , ,