A kúlság bénító ereje, avagy miért nem tesszük azt, amit szeretnénk?

 

fortepan_5628.jpgA kép illusztráció. Forrás: FORTEPAN

Mercedes Lauenstein – Jetzt (München)

Szegény kúlság. Olyan, mint egy csúnyán megöregedett, a felismerhetetlenségig plasztikázott hollywoodi sztár: igazából már senki nem tudja, milyen is volt valaha. Mégis, a mai napig foglalkozunk vele. Mindenki arra törekszik, hogy valamennyire kúlnak számítson. A kúlság ugyanis – legalábbis ennyit sejtünk róla a fogalom tisztázatlansága ellenére – a társadalmi presztízs legjobb formáját ígéri. Ha valakit kúlnak neveznek, az nem csak annyit jelent, hogy az illetővel minden ok, hanem hogy bátor, érdekes és izgalmas is. De miért is?

Azok az idők már rég elmúltak, amikor a kúlság még igazi jellemvonás volt: a 20. század elején a “Keep cool” (kb. Nyugi!) az afroamerikai rabszolgák dühös leszármazottjainak volt a jelszava. A kúlság az ő stratégiájuk volt arra, hogy a mindennapos diszkriminációval megküzdjenek. A kúlság, mint védekező mechanizmus, minden kívülálló és elnyomott sajátja volt: kúl volt az, aki kúl tudott maradni azért, hogy kibírja a fájdalmat és túl tudjon lépni azon. Kúlnak lenni annyit jelentett, mint megőrizni a méltóságot. A kúlság egyfajta élettapasztalatokra alapozott bölcsesség volt.

Mióta azonban Hollywood és a reklámipar felfedezte magának a kúlságot és kiűzte belőle annak rebellis szellemiségét, a valaha méltóságteljes attitűdből az új mainstream egy kiüresedett pózokkal teli trendet csinált, aminek a legkritikusabb pontja a válogatós fogyasztói magatartás lett.

A filozófus Andreas Urs Sommer egy szellemtörténeti folyóiratnak írt esszéjében úgy fogalmaz: “Manapság minél távolabb tartja magát valaki az ideológiáktól és minél kevésbé próbál bárkit is a saját kúlságáról győzködni, az annál kúlabb lesz az emberek szemében. A korábbi generációk eszméiből és változtatni akarásából napjainkban gúnyt űznek és egy távolságtartó kvázi-felsőbbrendűséggel, közönnyel tekintenek azokra. A távolságtartás üres póza mégis azt a látszatot keltheti, mintha ezeket az embereket egy bizonyos belső tűz emésztené. Valójában azonban ugyanúgy hiányzik belőlük a kúlság, mint amennyire nincs meg a bárgyú csodálóikban sem.”

Ezt a jelenséget jól kiegészíti, hogy egyvalami még mindig nagyon nem számít kúlnak, sőt a kúl mainstream szerint valahol a “dögunalmas” és a “sugárfertőzött” kategóriák közti helyet foglalja el. Ez a valami pedig nem más, mint a politikai szerepvállalás. Jellemző, hogy ha ma valaki a sportcipő vásárláson túl kiáll valami mellett – legyen az feminista aktivizmus, vagy egyáltalán csak szimpla politikai elköteleződés -, azt kigúnyolják, kinevetik. Naivnak, idealistának, nevetségesnek, hisztérikusnak, de mindenek előtt rendkívül bénának találják. A kúlság tehát egyre inkább csak egy póz, ami nélkülözi az igazi szerepvállalást és az igazi introvertáltságot. Azt az illúziót közvetíti, hogy a kellemes élet könnyen elérhető anélkül, hogy a való életben bármit is tenni kellene érte.

A kúlság utáni vágy a politikai aktivitástól eltekintve is meglehetősen necces: a poszt-hipszter – aki eleve súlyos identitászavarral küzd, mivel már hipszterként se akart az lenni, aki – a saját maga által is megvetett jelige szerint él, miszerint alapvetően minden emberi tett elviselhetetlenül kínos. Az efféle kúlság egy örökösen gúnyolódó, kötözködő arrogancia, ami mindent, ami kicsit is megérinti, rangján alulinak érez. A kúlság ezen típusa nem más, mint a szenvedélytől való félelem, ami – ha nem figyelünk oda – gyorsan egy frusztrált és dühös polgárrá változtatja az embert. A lelkesedésre való képessége nélkül a kúl ember semmit sem tud élvezni, hanem mindenből gúnyt kell űznie. Ha karikatúra készülne a lelkéből, az a sötét szobában ülne magányosan. A világa kicsi és a redőnyök mind le vannak eresztve. Hogy kimenni? Dehogyis! Az nem kúl!

A legkúlabb az, akinek tulajdonképpen őszintén már semmi sem tetszik. Legyen szó a nordic walkingról vagy a jógáról, a McDonald’s-ba járásról vagy a saját főztünk fényképezéséről, a zöld smoothieról, a biopiacról vagy az aldis húsról, neki valahogy minden kellemetlen. Ugyanúgy gyűlöli a Szilícium-völgyet, mint ahogy az eltökélt életmódváltókat. Hogy mi az, amit tényleg szeret, azt nem tudja. Létezik ilyen egyáltalán? Aligha lehetne utánajárni, hiszen ezért még ki is nevethetik.

Leandra Medine – az angolnyelvű blogoszféra egyik legszimpatikusabb bloggere – nemrég bejelentette, hogy véget vet a személyes kúlsághajszájának. Ahogy írja, a 20-as éveiben végig megállás nélkül azon agyalt, hogy hogyan lehetne kúl. Mára azonban belátta, hogy egyszerűen soha nem lesz az. Pontosan az ellentéte annak: görcsös, neurotikus, hipochonder, ráadásul az élénk, világos és erős színek, valamint a lehetetlen szerelések lelkes rajongója (innen ered a blogneve, “Man repeller” (Férfiriasztó) – ugyanis Medine előszeretettel öltözik úgy, hogy azt a férfiak csak ritkán találják kúlnak, vagy szexinek). Persze ez az elmélkedés a kúlságról nagyrészt csak a divatos felszínt karcolja, míg a vásárláskor meghozott döntésekben ténylegesen megmutatkozik. És itt Medine megfogalmaz egy nagy igazságot: semmi jó nem származik abból, ha valaki a kúlságnak valahol felkapott ideáljai után fut, amikkel még csak nem is ért egyet.

Tulajdonképpen nem is olyan bonyolult ez a kúlság dolog. Pontosan két fajtája létezik. Az első, a számító kúlság, ami arra épít, hogy mások szerint kúl legyen. Ennek a típusnak oda kell figyelnie, hogy mit csinál, mit vesz fel, hogyan beszél és hová megy nyaralni. Fontos, hogy emellett soha nem kelthet erőltetett vagy esetlen benyomást. Ez egy viszonylag kiüresedett és elhatárolódó attitűd, ami megkeserítheti az illető életét. Az, aki lenni próbál, sosem csinálhatja gondtalanul azt, amit amúgy szívesen tenne. Sajnos senki sem leplezi le ezt a harcát, mivel az élete szemkápráztatóan csillogó és sok rajongóra tesz szert. Így aztán a kúlság ezen formájának képviselője folyamatosan abban a hitben él, hogy igazán kúl. Ugyanakkor kétségbeesett is, hogy mindez legbelül mégse tölti el a magabiztosság érzetével. A saját kúlsága arra tanítja, hogy csak akkor lehet boldog, ha tetszést arat. Ha nem sikerül, akkor depresszióba süllyed.

A másik típus a csendesebb, de épp ezért igazibb változat: az eredeti kúlság egy kései, szerényebb utódja. Ezt a típust ritkán látni az utcán, nincs ott minden bulin, hanem inkább otthon, a fürdőkádban tölti az estéjét. Szeret a háttérben maradni. Az többi ember véleménye nem igazán érdekli. Csak megrántja a vállát, jól érzi magát, lelkesedik, romantikus költeményeket olvas, idealista esszéket ír, hisz valamiben és nem tépelődik túl sokat. Vállalja a kockázatot, hogy egyesek majd kínosnak találják, vagy épp naivnak, idealistának, nyárspolgárinak. Neki mindegy. Ő felette áll ezeknek. Tudja, hogy a kúlsága végülis csak egy célt szolgál: hogy megőrizze a méltóságát. Azt, amit a poszt-hipszter még mindig összetéveszt az önmegvetéssel.

Csakhogy az igazi kúlságot sajnos nagyon ritkán ismerik fel a feltűnősködő másik típus miatt, aki a rivaldafényt csak magának követeli.

Megjelent: 2017. február 28.

Eredeti cikk



Kategóriák:Életmód, Kultúra, Társaság

Címkék:, , ,