Kislányos bájba csomagolt fasizmus: a nők szerepe a szélsőjobboldali propagandában

Lisa Bjurwald – Dagens Nyheter (Stockholm)

Tiltott kendőviselés, az abortuszhoz való hozzáférés korlátozása, antifeminizmus. A nők és a testük feletti kontroll központi szerepet játszik a jobboldal populistáinak mozgalmában. A Dagens Nyheter kultúra rovata cikksorozatot indít a témában. Az első részben Lisa Bjurwald bemutatja, hogyan köti össze a háziasszony ideálképe a múlt szélsőjobboldali mozgalmait a maiakkal.

A nácizmusban a férfi szerepe ideológiai: minden egyes éber percében az ügyért kell küzdenie. A nő szerepe ezzel szemben, hogy annyi árja gyereket hozzon világra, amennyi csak lehetséges. Ahogy a kiábrándult neonáci nők mondják: “felmagasztalt tenyészkocák”. A szélsőjobbos David Lane (1938-2007) “Tizennégy szó” című írása egyfajta parancs a rasszista mozgalmak számára: “Biztosítanunk kell a népünk létét és a fehér gyermekeink jövőjét”.

Hitler Németországa és napjaink szervezett rasszizmusa közt hasonlóságok fedezhetők fel, és ez ugyanúgy igaz a szélsőséges csoportokra, mint a nacionalista pártokra. A családpolitika a szélsőjobbos ideológia egyik alappillére és éppen ezért nézetei a nemi szerepekről nagyon keveset változtak az évtizedek során. A gyereknemzésre ideológiai fegyverként tekintenek, az eltérő szexuális igényekkel rendelkezőkre pedig úgy, mint a nacionalista fogaskerék kerékkötőire.

Azonban a női passzivitás ideálja és a napjaink céltudatos, nacionalista elveket valló nőalakjai közt feszülő ellentét hatalmas – néha szinte már komikus. Ezen körök legnagyobb mai nőidolja Marion Maréchal-Le Pen, a francia Nemzeti Front ifjú parlamenti képviselője, a pártvezető Marine Le Pen unokahúga. A Daily Telegraph brit lapnak nyáron (2016.07.23) adott interjújában ő maga is a két véglet közt egyensúlyozott: “Úgy érzem, két hazafias kötelességem van. Az egyik, hogy a hazám függetlenségét és szuverenitását védjem, a másik, hogy gyerekeket vállaljak, hogy később ők is továbbvihessék ezt a tradíciót.” Bár a Le Pen klán és pártja a neonácizmustól távolodva a rasszizmusnak egy ma elfogadottabb fajtáját képviselik – muszlimellenesség és a menekültek démonizálása – a nő hazafias feladata, a szülés, ugyanolyan fontos számukra is.

A kettős morál a rasszista propagandában is tetten érhető. Egyfelől virágkorát éli a nőgyűlölet azokkal szemben, akikre ellenségként tekintenek. A svéd szélsőjobboldali párt, a Svéd Demokraták politikusai az interneten például a klasszikus előítéletekkel illetik a hangadó nőket. Szerintük ők nem is “igazi” nők: “megkeseredtek, mert nem találtak maguknak férjet”, vagy épp “a baloldal természetellenes propagandáját terjesztik, hogy így manipulálják az embereket.” Ezzel egy időben úgy írják le a nőmozgalmak eredményeként létrejött feminizmust, mint fenyegető veszélyt – nem is csak a társadalmi berendezkedésre, hanem az egész nemzetre.

Másfelől viszont a nacionalisták a más vallásokban és etnikai csoportokban előforduló nőgyűlölet legfőbb ellenzőinek vallják magukat. Különösen igaz ez, ha az iszlámról és a muszlimokról van szó. A rasszista hangadók nem is nagyon hagynak ki alkalmat, hogy a muszlim országok nőképét gúnyolják. Ezzel szemben a nők megbecsülése – állításuk szerint – az ősidőktől kezdve csodálatosan beivódott a saját, felsőbbrendű nemzetük kultúrájába. (Svédországban azonban ez a hazugság egyetlen szóval leleplezhető: vikingek).

Ez a tendencia az utóbbi időben erősödött. A Nemzeti Front pártvezetője, Marine Le Pen például – akit korábban azzal a kritikával illettek, hogy nem foglalkozik a női egyenjogúság kérdésével –, teljes fordulatot vett. Egyre gyakrabban használja a nők jogaira való hivatkozást, hogy a drasztikusan csökkenteni kívánt bevándorlás mellett érveljen. Nem ő az egyetlen, aki ezt a stratégiát választotta. Sok rasszista – akik érdekeltek a parlamentbe jutásban – a Pride fesztiválon szeretne felvonulni. Erre egy példa a Pride Järva, a Pride svéd megfelelője, amit két éven keresztül a Svéd Demokraták szerveztek. De jellemző az is, hogy kiemelik a párttagok közül az egyedülálló nőket, vagy hogy olyan szervezeteknek adományoznak pénzt, amelyek a nők elnyomása ellen dolgoznak a bevándorlók közt.

Két mögöttes céljuk van. Egyrészt kipécézni egy kellemetlen csoportot, mint veszélyforrást, másrészt a saját vonzerejüket növelni azok számára, akik hagyományosan nem vevők a nacionalisták politikájára. Nem másokról van szó, mint a homoszexuálisok, bevándorlók, liberálisok, és a nők csoportjairól. Azok a homo-, bi- vagy transzszexuális férfiak, akiket a 90-es években még félő volt, hogy leütnek az utcán a Svéd Demokraták vagy a Nemzeti Front emberei, most egyre inkább fogékonyabbá válnak az olyan érvelésekre, mint hogy “a muszlimok majd elveszik a nemrég kivívott jogaitokat”, vagy “a muszlim országokban az olyanoknak, mint ti, levágják a kezét.”

Csak remélni lehet, hogy a potenciális választópolgárok átlátnak ezen a populista retorikán. Akadály azonban sok van. Erő, kitartás és éles szem kell hozzá, ugyanis a szélsőségesség normalizálódása nem hívja fel magára a figyelmet. Inkább lopakodva érkezik. Hozzászokunk a szervezett rasszizmus jelenlétéhez. Egyesek elzárkóznak előle, de egyre többen válnak fogékonnyá rá. A sikeres véleményformálás ugyanakkor nem jelenti azt, hogy egy idegenellenes párt demokratizálódna. Ahogy az amerikai Nők Menete tüntetés egyik plakátján állt: “Nem mindenki rasszista, aki Trumpra szavazott. Közülük viszont senki sem érezte úgy, hogy Trump rasszizmusa vállalhatatlan.”

Ezek a szavak svéd szemszögből nézve is megfontolandóak. Az, hogy hiányzik az emberekből a szolidaritás az újfasiszták célpontjaival, alapfeltétele annak, hogy Trump és a hozzá hasonlók megkezdhessék azok jogainak megnyirbálását.

A cél elérése érdekében a jobboldali populistáknak egyszerre kell ártatlannak tűnniük és a megfelelniük modern kor támasztotta elvárásoknak. Ennek egyik módja az, ha a pártnak női vezetője van. A Dán Néppárthoz tartozó Pia Kjaersgaard ennek a trendnek volt az előfutára. Előszeretettel állt a fényképezőgép elé puha kötött pulcsikban, mint bármelyik átlagos nagymama. Beceneve, a Pia Mama is csak erősítette a Dán Néppárt hétköznapi imázsát – egyben nevetséges paranoiás színben tüntette fel az őket támadókat.

Egy másik példa Németország, ahol az ilyen pártok az utóbbi években képtelenek voltak az igazi áttörésre. Mindez addig tartott , amíg a nacionalista Alternatíva Németországért (AfD) pártnak női vezetője nem lett. A négygyermekes anyukának, Frauke Petry-nek – aki meglehetősen konzervatív módon ítéli meg az egygyermekes családmodellt és ellenzi az abortuszt – az AfD elnökeként sikerült megnyernie magának a neonáci és az általánosan bevándorlóellenes választórétegeket is.

Frauke Petry maga is a párt extrém ágához tartozik és tavaly arra szólította fel a határrendészeket, hogy nyissanak tüzet az országba bejutni próbáló menekültekre. Két hónappal később, 2016 márciusában egy nagyívű portré készült róla és az élettársáról a Bunte című hetilapban. “Mennyire veszélyes ez a pár?” – szólt a cikk címe. A hozzá tartozó kép meg is adta az olvasó számára a választ: a pártvezető pár kéz a kézben, farmerben és pasztellszínű pulcsiban ül a padlón és nevet. Az interjúban Petry-t kislányosnak és törékenynek írták le.

A holokauszttúlélő Hédi Fried – akinek a családját megölték a nácik – nemrég így írta le Hitler útját a hatalomig: “Az elején mindenki azt mondta, hogy csak egy őrült, akivel nem érdemes foglalkozni. Aztán amikor hatalomra került, azzal mentegették, hogy muszájból mondta, amit mondott, de megtenni nem tenné meg. De ő megtette.”

Az Egyesült Államokkal ellentétben mi, európaiak megtapasztaltuk a fasizmust, és hogy hová vezethet.  Egy pillanatig se hagyjuk magunkat abba az illúzióba ringatni, hogy ezek az emberek nem gondolják komolyan a politikájukat. Akkor se, ha csalókán kislányos formában tálalják.

Megjelent: 2017. február 1.

Eredeti cikk



Kategóriák:Európa, Kultúra, Politika

Címkék:, , ,