Pakisztán: Egyre több nő költözik nyugatra, hogy függetlenül építhesse karrierjét

Madiha Warish Qureshi – Dawn (Karacsi)

A pakisztáni katonai bázisokon felnőtt Asnia Asim nem gondolkodott sokat, amikor megadatott számára a lehetőség, hogy Washingtonba költözzön.

Nem ez volt az első eset, hogy távol került iszlámábádi otthonától. Asim négy évig egy leánykollégiumban lakott Karacsiban, amíg üzleti tanulmányait végezte. Nyugalmazott katonatiszt apja és tanítónő anyja nyitott gondolkodásúak és megbíznak a lányukban. De Asim magas tanulmányi és szakmai célokat tűzött ki maga elé, és utazni akart. Miután megnyert egy neves tanulmányíró-pályázatot a Világbank szervezésében, állást ajánlottak neki a bank washingtoni székhelyén. Az ajánlat túl jó volt ahhoz, hogy visszautasítsa.

Időbe telt, míg  hozzászokott új környezetéhez illetve munkahelyéhez. De miután ez megtörtént, az egyedülálló élet egy saját lakásban nagyon más élménynek bizonyult, mint a zsúfolt leánykollégium. Asim depressziós lett, és azon kapta magát, hogy egyre többet álmodozik a kollégiumi életéről. Amerikában az egyedülálló élet valódi egyedüllétet jelent – mondja.

A jövője miatt is aggódott. Huszonéves, hajadon, egyedülálló – igencsak szokatlan kombináció egy pakisztáni nő számára. Asim egy viszonylag liberális szemléletű családban nevelkedett, de bizonyos tradíciókat mégis nehéz volt elengedni.

Pakisztánban, ahol a népesség 97%-a muzulmán, a nők ugyan több szabadsággal rendelkeznek, mint pl. a szúd-arábiaihoz hasonló ortodox társadalmakban, de életüket a vallásban, illetve a dél-ázsiai patriarchális kultúrában gyökerező normarendszer diktálja. A házasság és a család a női identitás szerves részét képezik. Egy egyedülálló nőnek, aki a saját életét kívánja élni, rengeteg kihívással kell szembenéznie.

Beena Sarwar pakisztáni újságíró és dokumentumfilmes gendertémákkal és emberi jogokkal foglalkozik. Ő úgy látja, lassacskán kezd elfogadottá válni, hogy nők egyedül vágnak neki a Pakisztánon kívüli életnek.

“Egyre több nő költözik el egyedül a családjától Pakisztánon belül és külföldre is” – mondja. Ugyanakkor ő is látja, micsoda társadalmi nyomás nehezedik ezekre a nőkre, még abban az esetben is, ha a családjuk támogatását elnyerték. “Hatalmas a nyomás a családokon, még akkor is, ha ők maguk elfogadták a dolgot.” – mondja Sarwar. “A nők választásai a saját életükkel kapcsolatban – a család, a gyermekvállalás – mindennapi beszédtémát jelentenek.”

Sarwar fontosnak tartja megjegyezni azt is, hogy az egyedülálló életmód teljesen idegen a pakisztáni hagyományoktól, ahol általában sokan osztoznak egy lakhelyen. “A privát szféra és a személyes tér modern, nyugati koncepciók. A pakisztáni társadalom a vidéki, patriarchális kultúrában gyökeredzik, ahol a személyes tér nem szempont.”

Túlságosan iskolázott ahhoz, hogy férjet találjon

Még a legnyitottabb gondolkodású szülők sem teljesen immunisak a fent említett társadalmi nyomásra. “A szüleim folyamatosan úgy érezték, a kortársaik ítélkeznek felettük, és nem értették, hogy hagyhattak engem elmenni.” – mondja Asim.

A szülők a maguk részéről Asim felé fejezték ki frusztráltságukat, aki nem sokkal később otthagyta a Világbankot, részt vett egy posztgraduális képzésen a Brandeis Egyetemen, majd Bostonban kapott munkát pénzügyi tanácsadóként. Hét évig nem ment haza, hogy a vízuma érintetlen maradjon. A szülei azt hitték, azért nem, mert “elamerikaiasodott” – mondja.

Shehla Wynne szülei teljes mellszélességgel támogatták, amikor 10 évvel ezelőtt úgy döntött, Amerikába költözik biokémiát tanulni. A nyomás akkor kezdődött, amikor eredeti szándéka ellenére úgy döntött, nem tér vissza a mesterképzés elvégzése után. A Georgetown Egyetemen doktorált, majd a jogi karra is beiratkozott. Minden egyes alkalommal, amikor hazalátogatott, a rokonai aggodalmukat fejezték ki, hogy soha nem fog magának való férjet találni, mert “túlságosan iskolázott”.

Bár a szülei soha nem kényszerítették visszatérésre, Wynne azt mondja, tisztában van vele, milyen nyomásnak voltak otthon kitéve az ő döntése miatt. “Rendszeresen szóba került, hogy mikor hagyom abba a karrierépítést, és alapítok családot. A szüleim mindenben mellettem álltak, de állandóan alkudoznom kellett, hogy mit tehetek és mit nem” – mondja.

Saima Firdous számára az alkudozások már jóval azelőtt elkezdődtek, hogy Amerikába utazott. A jelenleg Bostonban dolgozó rezidens orvos egy pandzsábi faluból származik, földbirtokos család gyermeke. Az orvosi egyetemet Ravalpindiben végezte el. A tanulmányaikat Amerikában folytató pakisztáni nők többségével ellentétben Firdous olyan családból származik, ahol a nők nemigen részesültek oktatásban. Sem az anyja, sem három lánytestvére nem járt iskolába. “A lányok oktatása nálunk nem hagyomány” – mondja. “Az elejétől fogva bizonyítanom kellett, hogy jó kislány vagyok, és megbízhatnak bennem.”

Bár nem volt egyszerű kiharcolnia, hogy Pakisztánban egyetemre járhasson, Firdous kitűnő eredményeire végül büszke lett a család. De amikor úgy döntött, az Egyesült Államokban szeretné folytatni a karrierjét, a szülei nem értették. “Egyszerűen nem értették, miért lenne jobb nekem külföldön” – mondta. Ami még rosszabb, a vőlegénye, egy szintén az USA-ban végzett orvos, megtiltotta neki, hogy a házasságuk után karriert építsen. Firdous végül felbontotta az eljegyzést és megnyerte a családját az ügynek, azzal a feltétellel, hogy rokonokhoz költözik, Minnesotába. Később elnyert egy ösztöndíjat a Harvardon és Bostonba költözött.

Alkalmazkodás az új normákhoz

A legtöbb pakisztáni nő számára hatalmas változást jelent az egyedülálló élet Amerikában. Asim számára a legnagyobb kihívást a vallása jelentette. Arra számított, hogy maradéktanul elfogadják vallásosságát az új környezetében, de rájött, hogy most ő van kisebbségben. “Rájöttem, hogy most már nem azért imádkozom, mert mindenki más is azt teszi. Az állhatatosság egy furcsa próbája volt ez.”

Asim végül a költészetben lelte meg a hivatását. Elvégzett egy irodalmi posztgraduális képzést is. Jelenleg Houstonban él férjével, egy libanoni bevándorlóval, akivel két éve házasodtak össze. Verseiben saját, bevándorlóként szerzett élményeit dolgozza fel. Az írást arra használja, hogy megértse a lakhelyváltásból fakadó kulturális és személyes konfliktust. “Nem hiszem, hogy ez valaha is véget ér. Állandóan alkudoznod kell a kultúráddal, még akkor is, ha férjhez mégy és gyerekeid születnek” – mondja.

A 44 éves Amena Saiyid a Bloomberg View környezetvédelmi tudósítója. 1992-ben hagyta el Pakisztánt, hogy kémiát tanuljon a William & Mary Egyetemen. Bár magasan iskolázott családból származik, neki is hatalmas váltást jelentett az amerikai élet. “Nem volt könnyű megosztani a szobámat egy teljesen más kultúrából érkező idegennel, akinek ráadásul lehet, hogy előítéletei voltak velem szemben” – mondja Saiyid.

Firdous számára sem volt egyszerű ügy az első szobatárs. “Mivel vallásos családból származom, és a többi vallást nem nagyon ismertem, ragaszkodtam hozzá, hogy egy muzulmán lánnyal osztozzam a szobámon.” És bár ez sikerült, a végén nem túl jól sült el a dolog. “Az algériai szobatársam egy nap kidobta az összes holmimat, mert nem jöttünk ki egymással.” – emlékezik vissza Firdous.

Abban viszont Saiyid és Firdous is egyetért, hogy az volt a legjobb, hogy alkalmuk nyílt megismerni más kultúrákból érkező embereket. Saiyid tapasztalatai lerombolták előítéleteit egyes, Pakisztánban gyűlöltnek számító nemzetekről, például az izraeliekről vagy az indiaiakról.

Wynne számára viszont a mozgás szabadsága jelentette a legjelentősebb változást. “Pakisztánban nagyon védett életet éltem. Szigorúan ellenőrizték, mikor-hová megyek. Az, hogy itt barátkozhatok férfiakkal és ha akarom, későn megyek haza, nekem hatalmas dolognak számít.” – mondja.

A kezdetekben Wynne minden évben hazalátogatott. De minden egyes látogatás csak megerősítette abban, hogy Amerikában akar maradni. Ez a gondolat eleinte megviselte, de aztán elkezdte értékelni újdonsült önállóságát. Utóbbi különösen jól jött akkor, amikor a szintén az USA-ban élő lánytestvére házassága zátonyra futott, és a lányával együtt pár hónapra hozzáköltözött. Azt mondja, a függetlensége segített abban, hogy a családot átsegítse egy nehéz időszakon. Tudta, mit kell tennie, és megvoltak a közösségi kapcsolatai ahhoz, hogy gondját tudja viselni a testvérének és az unokahúgának. “Ezek a kapcsolatok az én új népem, és ez az élet, amit teljesen egyedül építettem fel.” – mondja.

Asim számára a legjelentősebb változás az volt, hogy elhagyta otthonról hozott előítéleteit a házasságról, illetve a félelmeit attól, hogy vénlány marad. Nyolc évnyi egyedüllét után jött rá, hogy a házasság sokkal több is lehet, mint “biztonsági háló”.

“Megtanultam, hogy senki nem jön, hogy “megmentsen”. Saját magamat menthetem meg, vagy még esetleg egy férfit.”

Megjelent: 2017. február 26.

Eredeti cikk



Kategóriák:Ázsia, Életmód, Kultúra

Címkék:, , ,