Donald Trump, az EU megmentője?

trump-sveillusztráció: Vass Szabolcs

Ivan Krastev – The New York Times

“Az Európai Unió halott, csak még nem tudja magáról” – jelentette ki nemrég Marine Le Pen, a francia szélsőjobboldali Nemzeti Front vezetője. A mainstream média ugyan nem habozott kifejezni egyet nem értését, de vitathatatlan, hogy sokakban felmerül a kérdés, hogy 2017 vajon az európai összefogás utolsó éve lesz-e. Az európai vezetők úgy érzik, nyakukon a hurok.

Európa sok részén egyre erősebb az aggodalom, hogy a populista hullámot nem lehet visszafordítani. Az öreg kontinenst megosztják az euro és a bevándorlási krízis körüli keserű nézeteltérések. Az unió beszorult Oroszország revizionista törekvései és Trump elnök “Amerika az első” politikája közé, a britek sokkoló Brexit-szavazása pedig csak fokozta a csüggedést.

Ha mindez nem lenne elég, a következő választások eredményei Hollandiában, Franciaországban, Németországban, Csehországban és, valószínűsíthetően Olaszországban is potenciálisan megássák a háború utáni európai projekt sírját. Az európai gazdaság ugyan elkezdett magához térni, de eluralkodott a bizonytalanság érzése. A YouGov nevű brit közvéleménykutató intézet januári felmérése szerint a franciák 81%-a, a britek 68%-a, és a németek 60%-a számít arra, hogy hazája nagyszabású terrorcselekmény helyszíne lesz még ebben az évben.

Felbomlik-e tehát az Európai Unió 2017-ben?

Valószínűleg nem. Ahogyan a vak arrogancia és önbizalom által elvakult brit elit sem vette komolyan a Brexit lehetőségét, úgy most a kétségbeesés és a divatos fatalizmus miatt az emberek sem képesek látni, éppen merre vetődik a kocka. Az EU felbomlására fogadni talán nem a legbiztosabb fogadás 2017-ben.

Nagyon úgy tűnik, hogy ismét Amerika lesz Európa megmentője. Egyes európaiak üdvözlik, hogy Trump hátat fordít országa hagyományos szövetségeseinek. Mások gyűlölik. De mindkét csoport feszült, miután végignézték az új adminisztráció első hónapját. Trump nem a falépítés iránti lelkesedése miatt kelt félelmet az európaiakban (Európa e tekintetben jóval előtte jár), és nem is azért, mert az európaiak annyira a globalizáció elkötelezettjei lennének (sokan hevesen ellenzik). Trump azért kelt riadalmat az európaiakban, mert ő a káosz elnöke. Olyan, mint egy mesekönyvből elszabadult figura – az, aki felugrott a lovára, és egyszerre minden irányba elvágtatott.

Ami Trumpot Európa megmentőjévé teheti, az egyrészt a megvetés, amit a kockázatkerülő középosztályból vált ki, másrészt győzelme radikalizáló hatása az európai populista pártokra. A populizmus már jóval az amerikai választások előtt erőre kapott Európában. A populista pártok több országban jelentős mennyiségű szavazatot zsebeltek be azáltal, hogy a politikai centrum felé vették az irányt. Ezzel sokak számára a status quo életképes alternatívájává váltak.

Trump győzelme után európai lelki társai elvetették a fent említett stratégiát, és az újraradikalizálódás mellett döntöttek. Eldobták a nehezen elért mérsékeltséget és visszatértek egy dühösebb, apokaliptikusabb világnézet felé. Le Pen egyik napról a másikra vált együttérző radikálisból napjaink két “totalitariánus” hatalma, az iszlám illetve a globalizáció ellen vívott küzdelem szent harcosává.

Trump európai politikára gyakorolt hatását talán az osztrák szélsőjobboldali jelölt, Norbert Hofer decemberi elnökválasztáson elszenvedett veresége illusztrálja a legjobban. Trump győzelme után az európai szélsőjobb agresszívebb és arrogánsabb lett, és a bizonytalan szavazók egyre kevésbé hajlandók esélyt adni a radikálisabb alternatíváknak.

Ahogy Barack Obama EU-ról zengett hozsannái sem segítették az európai projekt támogatóit, úgy Trump Európa-ellenes retorikája sem kedvez a populistáknak. Az európai elit kihasználhatja a pillanatot, hogy az európai függetlenséget tűzze a zászlajára, miközben a nemzeti érdekekről beszél. Trump forradalma az Európa-barát nacionalizmus malmára hajtja a vizet.

Mostanáig a szélsőjobb, illetve a szélsőbal voltak azok, akik helytelenítették az EU függőségét az Egyesült Államoktól. Most az EU-barátok azok, akik sürgetik egy európai hadsereg létrehozását, illetve egy független európai külpolitika megteremtését. A múlt hónapban Donald Tusk, az Európa Tanács elnöke, egy, a 27 tagállam vezetőinek címzett nyílt levélben hívta fel a figyelmet arra, hogy Trump Amerikája, Oroszországgal, Kínával és a radikális iszlámmal egyetemben az EU létezését fenyegeti.

2017 ezenkívül még abban is különbözik a tavalyi évtől, hogy megváltoztak az emberek elvárásai. Ez szintén növeli az EU túlélési esélyeit. Mostanra nem csak meggyőződtünk róla, hogy az elképzelhetetlen egyszer csak valósággá válhat (Brexit, Trump elnöksége),  hanem szinte el is várjuk. Szinte számítunk rá, hogy Geert Wilders lesz a következő holland miniszterelnök. Feltételezzük, hogy Le Pen megnyeri a francia elnökválasztást. Arról spekulálunk, hogy Angela Merkel kancellár sem sokáig marad pozícióban Németországban.

Minderre természetesen van esély – de valószínűleg nem következnek be. A legrosszabb forgatókönyv elkerülése viszont lehet, hogy friss politikai energiát ad az európai projektnek, amire nagyon is szüksége van. A történelem arra tanít minket, hogy kritikus időkben a túlélés a legitimitás végső forrása. Az EU a 2017-es év túlélésének képességével, és nem pedig a megújhodás képességével győzheti meg az európaiakat arról, hogy még mindig él.

A szerző a Liberális Stratégiaközpont elnöke, illetve a bécsi Humán Tudományok Intézetének munkatársa.

Megjelent: 2017. február 20.

Eredeti cikk



Kategóriák:Európa, Közigazgatás, Politika

Címkék:, , , ,