A magánélet mint politikai stratégia

fortepan_23240A kép illusztráció. Forrás: FORTEPAN

Vanessa Schneider – Le Monde (Párizs)

Az elnökválasztás közeledtével számos jelölt teszi kirakatba a magánéletét. Christian Delporte történész szerint ez a stratégia azonban kétélű fegyver.

Christian Delporte történész, szakterülete a 20. századi francia politika- és kultúrtörténet, azon belül is a politikai kommunikáció és imázs. A közszereplők “bulvárosodásának” történelméről és jellemzőiről beszélgettünk vele.

Az elnökválasztás közeledtével egyre több újság címlapján látunk politikusokat a feleségükkel vagy a családjukkal. Mennyire újkeletű dolog ez a fajta bulvárosodás?

A közszereplők magánélete mindig is érdekelte a közvéleményt. Már XIV. Lajos uralkodása alatt is beszélhetünk a király vagy a királyné személyiségének “színpadra állításáról”, rengeteg történet maradt fent a személyiségükről, a szokásaikról, az életmódjukról. Nincs semmi, amit ne tudnánk a szeretőikről, az udvari intrikákról, és a cselekedeteikről is minden részletre kitérő beszámolók készültek.

A demokrácia eljövetelével ez a magánélet iránti kíváncsiság nem múlt el. 1930-ban a Paris-Soir nevű újság nagycikkben foglalkozott Adolf Hitler magánéletével: az olvasó megtudhatta róla, hogy kedveli a kutyákat, hogy vegetáriánus, és hogy Wagner-rajongó. A közszereplő rejtett oldalának bemutatása klasszikus fogás a sajtóban, ami egy létező olvasói igényre válaszol.

A politikus is hasznot húz belőle, ugyanis mindez emberibbé teszi őt a publikum szemében. Úgyhogy ez egy mindkét fél számára előnyös üzlet. Mindenki megtalálja benne a számítását: a publikum eltelik az anekdotákkal, a média eladja vele a lapot, a politikus számára pedig sokkal hatékonyabb, ha az újságírók foglalkoznak vele, mintha saját magának kellene eladnia magát.

Voltak olyan időszakok, amikor ez a jelenség felerősödött vagy csillapodott?

A kampányidőszakok alatt nyilvánvalóan fokozott az érdeklődés. A közvélemény nem elégszik meg a jelöltek mondanivalójával és programjával, hanem azt is tudni akarja, hogy kik ezek az emberek. Ezt a politikusok is tudják, így a magánéletük most már a kommunikációjuk részét képezi.

E tekintetben Kennedy elnöksége egyfajta választóvonalat jelentett. Ő volt az első, aki megértette, hogy politikai haszna válik abból, ha hagyja a feleségét, a kutyáját, a gyermekeit magánéleti helyzetekben fényképezni, még vakációzás közben is.

Egyes francia politikusok azonnal példát vettek tőle. Jean Lecanuet-t, aki de Gaulle ellen indult az 1965-ös elnökválasztáson, a “francia Kennedy”-nek nevezték. A kampánybrosúrájában a feleségével és a gyermekeivel együtt pózolt a pavilonjuk lépcsőjén.

Különösen erőteljes a bulvárosodás azokban az országokban, ahol az elnökválasztás általános választójog alapján történik. Az 1974-es elnökválasztás előtt Valéry Giscard d’Estaing találkozott Kennedy volt kommunikációs tanácsadójával. Ezek után “amerikai stílusú” kampányt vitt: a plakátokon a feleségével és a lányával jelent meg. Sokat szerepeltette a családját, de aztán az első gazdasági nehézségek arra kényszerítették, hogy felhagyjon ezzel.

François Mitterrand sokkal jobban ódzkodott a magamutogatás minden formájától. Ez valószínűleg a jelleméből is adódott, de az is hozzájárult, hogy sok titkolnivalója volt, nevezetesen Anne Pingeot-val és a lányával, Mazarine-nal folytatott kettős élete. Megválasztása előtt, 1981-ben, azért mégis belement a játékba, és egy állatvédő szervezetnek a labradorjával fényképeztette magát. Egy állatkedvelő nem lehet rossz ember – ez volt az üzenet, amit közvetíteni kívánt a képpel.

Minek tudható be az, ha valaki visszavonulót fúj?

Van, hogy a politikusok túl messzire mennek. Nicolas Sarkozy például azzal, hogy kirakatba tette boldogságát Carla Brunival Disneylandben, vagy a jordániai Petrában, maga ellen fordította a közvéleményt . Lehet szerelmesnek mutatkozni, de a személyes boldogságot nem lehet másokkal megosztani.

A jelölteknek könnyebb dolguk van, mint egy elnöknek. Az újdonsült szerelmével fényképezkedő Nicolas Sarkozy azt a benyomást keltette, hogy többet törődik saját magával, mint az országgal.

Márpedig ha valakit államfővé választanak, akkor elvárás felé, hogy elsősorban az ország ügyeivel foglalkozzon. Tudni kell jól adagolni ezt a fajta információt, mert könnyen a magamutogatás és az ízléstelenség csapdájába lehet vele esni. A 2012-es kampányban különösen nagy hangsúlyt kapott a jelöltek magánélete. Nicolas Sarkozy tanult az elnöksége korai időszakából, míg François Hollande “normális” jelöltként állította be magát.

Mégis, valószínűleg a Julie Gayet színésznővel folytatott viszonya kapcsán került legtöbbet címlapra…

Mert rajtakapták. Ebben az esetben egyfajta szerződésszegés történt a sajtó részéről. Ez az íratlan szerződés a politikusok és a média között a következőképpen szól: “adok fényképeket, odaadom az életem egy részét, cserébe azt kérem, tartsanak tiszteletben. Így mindenki elégedett.”

A Closer bulvárlap illetve a holland motoros mindezt felrúgták. A bulvársajtó most már nem elégszik meg azokkal a politikusokkal, akik adnak nekik. Ez többé már nem érdekes: felderíteni, nyomozni kell. Ebben a politikusoknak is szerepe van: ha valaki a Paris Match-ban, a VSD-ben vagy a Gala-ban szerepel, akkor ne lepődjön meg rajta, hogy előbb-utóbb a Closer is foglalkozni fog vele.

Miért annyira fontos a párkapcsolat előtérbe helyezése? Ahhoz, hogy egy férfi emberibbnek tűnjön, szükségszerűen a feleségével kell mutatkoznia?

Egy politikus önmagában nem segíti elő a felismerés folyamatát. Ha a jelöltet körbeveszi a családja, akkor a választóknak az lesz érzése, hogy jobban hasonlít hozzájuk. Az 1974-es kampány során az RTL tévécsatorna interjút készített a jelöltek feleségeivel. A nyolcvanas évektől bevett szokássá vált, hogy a feleségeket a férjüktől függetlenül szerepeltetik. A feleség a politikusférfi rejtett oldalát jelképezi. Őt megismerve a választópolgár úgy érzi, hogy a férfit is jobban megismerte.

Ez az oka annak, hogy Jean-Luc Mélenchon baloldali jelölt január 19-én a kommunikációs vezetőnőjével pózolt egy magazin címlapján? A hölgy ott áll mellette, nyilatkozik a cikkben, a többieket is róla kérdezik…

Mélenchonnál semmi nem a véletlen műve. Nagyon más kampányt visz, mint a többiek. Nem veszekedik az újságírókkal, a közvetlenség kártyáját játssza ki, még a kedvenc quinoa-receptjét is közzé tette. Megértette, hogy a programján túl az imázsa is elrettentő volt. Az agresszív fellépés jól működik azoknál, akik már eleve meg vannak győzve, de ahhoz, hogy valaki elnök lehessen, lágyítani kell az imázsán. Azzal, hogy így adja elő magát, hétköznapibbá teszi magát, anélkül, hogy feláldozná a mondanivalóját.

Még az újító szerepében tetszelgő Emmanuel Macron is behódolni látszik a bulvárnak. Ez hogyan értelmezendő?

Ha sikeres akar lenni, a politikusnak egy történetet kell előadnia, kezdve a saját magáéval. Emmanuel Macron nem rendelkezik erőteljes sztorival, nem futott be figyelemreméltó pályát, valamint el akarja felejtetni az emberekkel, hogy valaha a Rothschild banknál dolgozott. Egyedül indul, párt nélkül, program nélkül, tehát minden a személyiségén múlik. Fiatal korát, mellyel megbolygatja a hagyományokat, fel tudja használni arra, hogy érdekessé tegye magát. A magánélete más, mint a többieké, és ő ebből előnyt kovácsol magának.

Azzal, hogy odaadta egy tévécsatornának az esküvőjén készült videofelvételeket, nem ment túl messzire?

A technológia változik, de a módszer ugyanaz: René Coty egykori elnök például a családi fényképalbumát nyitotta meg a Paris Match előtt, fürdőnadrágban láthattuk! A cél ugyanaz: a felismerés folyamatának elősegítése, illetve annak sugalmazása az olvasók és nézők felé, hogy ők is a család tagjai. Kommunikációs tekintetben Emmanuel Macron a régi módszereket alkalmazza.

Nagy vitát kavart az M6 tévécsatornán Karine Le Marchand “Magánambíció” című portrésorozata politikusok magánéletéről. Ön szerint miért?

A műsorvezetővel volt gond: nem újságíró, nem tett fel politikai kérdéseket a meghívottainak. Amikor a hetvenes években Georges Pompidouról készült portréműsor, akkor egyrészt lefilmezték a vidéki házában a feleségével (aki “őzikémnek” hívta őt), de az Elysée-palotában is. Volt politikai dimenzió. Karine Le Marchand műsorából ez teljességgel hiányzik, a politikusok olyan zenei aláfestéssel, olyan fotókkal illusztrálva, olyan hangsúlyokkal mutathatják be az életüket, ami előnyös színben tünteti fel őket.

A politikus számára ennek tényleg csak pozitív hozadékai vannak?

Mivel a politikusok imázsa rossz, és mivel elvesztették a kapcsolatot a néppel, ott kell megszólítaniuk a választókat, ahol ők vannak, és valahogy szólniuk kell azokhoz is, akik soha nem hallgatják őket. Az ilyen fajta műsorokkal nem kockáztatnak semmit, valamint ez a lehető legjobb platform arra, hogy egy-két könnycseppet elmorzsolva rácáfoljanak a hideg, számító politikus képére. A hatás pillanatnyi, az érzelmekre hat, utána a néző elfelejti. A végén mindig a politikus személye az, akire az emberek emlékeznek. Nem gondolom, hogy ez a fajta műsor bárkit a véleménye megváltoztatására késztetne.

Megjelent: 2017. február 2.

Eredeti cikk



Kategóriák:Kultúra, Multimédia, Politika, Társaság, Vezetés

Címkék:, , , , ,