Minták és felismerésük: Miért sejtünk ott is szabályszerűséget, ahol nincs?

Julie Cirelli – Kinfolk (Portland, Oregon)

Philip Ball tudományos író arról, hogy mi történik az agyunkban, amikor mintát látunk, és miért van az, hogy még ott is hajlamosak vagyunk szabályszerűséget felfedezni, ahol nincsen.

Hogyan érzékeljük a minket körülvevő formák és színek által alkotott mintákat, és miért törekszünk természetünknél fogva valamilyen fokú rendre a környezetünkben? Philip Ball tudományos író számos könyvet írt már az agyunk, a szemünk, és a minták szimbiotikus kapcsolatáról úgy a természetben, mint az általunk épített világban. Most azt magyarázza el, hogyan ismeri fel az agyunk a mintákat, és miért törekszünk rendre a káosz közepette.

Hányszor kell egy motívumnak ismétlődnie ahhoz, hogy az agyunk mintaként ismerje fel?

Ez a tudomány számára egy alapvető kérdés. Hányszor kell valaminek előfordulnia ahhoz, hogy gyanítható legyen, nem véletlen egybeesésről, hanem egy természeti törvény működéséről van szó? A kérdésre nincsen meghatározott válasz, ugyanis az általunk látottakkal kapcsolatos intuícióinkhoz van köze – ahhoz az érzéshez, hogy fennáll valamiféle rend körülöttünk. Ez az intuíció olyan erős bennünk, hogy hajlamosak vagyunk ott is mintákat látni, ahol nincsenek. Valódi rendszerességet vélünk felfedezni még olyan formákban is, amelyekben egyáltalán nem fordul elő ismétlődő minta, például egy fában: bár a formájuk véletlenszerűnek tűnik, mégis egyfajta mélyebb szabályszerűséget sejtünk bennük, miszerint ugyanaz az alapforma ismétlődik egyre kisebb méretben, ahogy a törzstől a gallyak vége felé haladunk.

Miféle mentális gimnasztikát végez az agyunk mintafelismeréskor?

Bármilyen – természeti vagy egyéb – látvány hatalmas mennyiségű vizuális információval szembesít minket. Valahogy értelmeznünk kell ezt az információtömeget ahhoz, hogy a világban navigálni tudjunk. Az agyunk tehát állandóan találgat a legjobb tudása szerint. Ezért feltételezünk folytonosságot ott is, ahol nem látjuk – például, hogy a repülőgép, ami eltűnik egy felhő mögött, ugyanaz a gép, amelyik a másik oldalon kibújik mögüle, és hogy a kettő között egyenes úton halad. Ez triviálisan egyértelműnek hangzik, de rengeteg ehhez hasonló gyakorlatot végzünk – nem utolsósorban azért, mert bizonyos tárgyakra mindig csak részleges rálátásunk van, mivel más tárgyak részei eltakarják előlünk. Az agyunk nagyon hamar megtanulja csoportosítani a látómezőnkben észlelt tárgyakat. Az erre vonatkozó szabályokat a 20. század elején vezette le egy bécsi pszichológuscsoport, akik gestaltpszichológusoknak hívták magukat. Úgy találták, hogy azokat a tárgyakat tesszük egy csoportba, amik ugyanolyan színűek, vagy közel vannak egymáshoz, vagy egyforma méretűek. Így lehetséges az is, hogy a csíkokat “csíkos mintának” látjuk, nem pedig úgy észleljük, hogy “egy csík…még egy csík…hoppá, még egy”.

Származik  evolúciós hasznunk abból, hogy így leegyszerűsítjük a minket körülvevő világot?

Az agyunk ehhez hasonló csoportosító mechanizmusok alapján működik – igazából nem tudjuk, hogy egyesek közülük tanultak, vagy egyszerűen “eleve így vagyunk beprogramozva”. Ezek a legjobb tudásunk szerinti találgatások lehetővé teszik számunkra, hogy előrejelzéseket tehessünk a környezetünkkel kapcsolatban, ennélfogva evolúciós szempontból igenis van hasznuk. Innen ered a mintaérzékünk, és részben ezzel magyarázható az is, hogy miért találjuk kellemesnek a mintákat: Mivel előnyünk származik abból, hogy “ki tudjuk őket szúrni”, kifejlődött bennünk egyfajta neurális “jutalmazási rendszer”, ami kellemes érzettel jutalmaz minket, amikor sikerül. Pontosan ugyanez a dolog történik hangi inger esetén is, ezért vagyunk képesek értelmezni azt a hihetetlenül bonyolult hangjelet, ami a zene, ezért lelünk benne örömet. A zene igazából egy nagyon jó példa annak bemutatására, hogy született mintakereső lények vagyunk.

Mi a helyzet az otthonainkkal – az emberek rendteremtő hajlama is ennek a szükségletnek a része, hogy a dolgokat szín és  minta szerint csoportosítsuk?

Mindenkinek máshol található a rend- és minta”küszöbe”. Az is meglehetősen szubjektív, hogy kinek mi a rend. Ezek az egyszerűtől – gondoljunk a minimalizmusra – a komplexig – amely a dolgozószobám leírásának egy udvarias módja lenne – terjedő spektrumon helyezkednek el. Ezen a spektrumon valahol mindenki talál magának egy élhető kompromisszumot.

Megnyugtatja az agyat, ha körbevesszük magunkat letisztult, következetesen ismétlődő mintákkal? Vagy szükségünk van bizonyos fokú rendetlenségre vagy diszharmóniára?

A szabályosság valóban megnyugtatja az embert. De érdemes megjegyezni, hogy a legtöbb, ember által kreált minta nem a lehető legegyszerűbb, általában kicsit bonyolultabbak. Gondoljunk a tapéták mintázatára: Szabályosak (szükségszerűen azok, hiszen nyomtatni kell őket), de a mintázat elég komplex is lehet, nem csak négyzetekből vagy vonalakból áll.

Ha a környezetünk a végletekig le lenne egyszerűsítve, és csak fehér terekből és rácsokból állnaa, az nyugtató hatással lenne az agyunkra, vagy épp ellenkezőleg, megőrülnénk tőle?

Általános érvényű megállapítás mindenféle ingerre – köztük a művészettel, a zenével, és az otthonainkkal – hogy az emberek jobb szeretnek egyfajta középutas kompromisszumot kötni. Ez is az agyunk egyik tulajdonságáról árulkodik: Az ingernek létezik egy ideális szintje, amit a legkellemesebbnek találunk. Ha ez a szint túl alacsony, akkor unatkozunk, ha viszont túl magas, akkor összezavarodunk.

Megjelent: 2016. október 27.

Eredeti cikk



Kategóriák:Életmód, Tudomány

Címkék:, ,