A “jégtenger lakói” már látják a törésvonalakat

a-jegtenger-lakoillusztráció: Vass Szabolcs

Eli Kintisch – Hakai Magazine (Victoria, Brit Columbia)

Kanada egyik északi közössége újragondolja kapcsolatát olvadó környezetével.

Jim Andersen 2014 májusában lékhorgászat után hazafelé tartott hómobiljával, amikor egy előtte haladó hómobil alatt beszakadt a folyó torkolatát fedő jég. A járművön, ami két méter mélyre süllyedt a jéghideg vízben, két falujabeli tartózkodott. Andersen kikanyarodott a partra, hogy segíthessen rajtuk. A nyakig elmerült férfi az elsüllyedt hómobil tetején állt, és próbálta magát és társát a víz felett, illetve életben tartani. “A nőt a jéghez nyomva tartotta, hogy ne merüljön el” – mondja Andersen.

Andersen dobott egy kötelet a nőnek, de “nem volt elég ereje felhúznia magát” – emlékszik vissza. Ezért eloldotta a hómobiljához erősített qamutikot (szánt), rálökte a jégre a törés irányába, és rámászott. A kihűlés szélén álló párt sikerült felhúznia a qamutikra, majd kihúznia a partra, ahol gyorsan tüzet gyújtott. A pár a lángok közelébe kuporodott, megmentőjüktől száraz ruhát is kaptak. Andersen tavaly télen mesélte el nekem ezt a történetet a konyhájában. Megmutatta a plakettet is, amit a város mentőcsapatától kapott. Tavaly a kanadai kormánytól kitüntetést is kapott a bátorságáért.

A Nainhoz hasonló sarkvidéki tengerparti városokban egyre gyakoribbak a hasonló aggasztó jelenetek, miközben a települést körülvevő jég szép lassan eltűnik. A világ figyelme a Jeges-tenger közepén fekvő óriási, szintén egyre kisebb jégpáncélra irányul. De itt a partvidéken a parthoz kapcsolódó tengerjég az inuit (eszkimó) élet szövetét adja – és az olvadása közvetlenül kihat az emberek életére. A 2009-2010-es, szokatlanul meleg télen Nainban a megkérdezett tizenkét emberből egy került a jég alá hómobilozás közben.

A vadászat szezonális mivolta is fokozza a kockázatot. Nain lakosai leginkább tavasszal és ősszel halásznak illetve vadásznak fókára, amikor a jeget befedi annyi hó, hogy könnyen lehessen rajta közlekedni, de a hőmérséklet még viszonylag enyhe. 2009-ben viszont a megkérdezettek fele volt kénytelen változtatni megszokott útvonalán. A közösség már így is nehezen tudja fenntartani kapcsolatát a hagyományos tevékenységekkel, az elvékonyodó jég pedig még egy indok, ami az embereket távol tartja a vidéktől. “Szikumiutoknak hívnak minket, ami azt jelenti: a jégtenger lakói.” – mondja Ron Webb, naini vadász és vállalkozó. “De úgy tűnik, hogy ennek vége.”

***

Egy tiszta februári hétfőn egy Twin Otter ablakán át meglátom a horizonton Nain városát. Az apró település Új-Fundland és Labrador autonóm Nunatsiavut territóriumának legnagyobbika. A település az Atlanti-óceánon fekszik, hófödte jeges folyók, tavak, fenyvesek között. Két percnyi hómobilút után a település egyetlen hotelében találom magam. A többi északi városhoz hasonlóan a településen szándékosan az utakra gyűjtik a havat a javarészt hómobilon közlekedő 1,400 lakos életének megkönnyítésére. Ezek a fagyos artériák kötik a települést össze a környezetét képező jeges vadonnal.

A nainiak számára lételemünk, a víz legalább annyira ismerős szilárd, mint folyékony állapotában. A szárazföld és a víz, a jég és az óceán határvonalán egyensúlyozó naini vadászok és halászok számára a vékony jég mindig is az életük kockáztatását jelentette. A partvidéki jégen áthaladó, a bundája és a húsa miatt értékes grönlandi fókára való késő őszi vadászat valaha még a tapasztalt vadászok számára is kockázatos volt. “Az idősebbek közül sokan mentek fókára vadászni a veszélyes új jégen” – mondja Andersen. A vadászok a szigonyukat a jégbe döfve ellenőrizték annak vastagságát – ha beleestek, akkor az eszköz segítségével húzták ki magukat. Sokuknak nem sikerült – a jégen való közlekedés veszélyei az inuit kultúra szerves részét képezik.

Mára ez a veszély összetettebbé vált. A tengerjég földrajzi kiterjedése nagy iramban csökken: a nyári tengerjég Nainnál 10 év alatt 18%-kal. A tavaszi olvadás és az őszi jegesedés közötti időszak évtizedenként egy héttel hosszabbodik meg. Mindez igen erős hatással van a helyi életre: régen a jegesedést karácsonyra már biztosra lehetett venni, de most legalább január közepéig kell várni, míg a víz befagy annyira, hogy hómobillal lehessen rajta közlekedni. Meghosszabbodott a tavasz és az ősz is, amikor a körülmények veszélyesen ingadoznak a fagyos és a jégmentes között.

Az emberek érzik, hogy a hómobiljuk alatt megváltozott a jég. Az olvadás miatt keletkező felszíni pocsolyák a jégen különösen veszélyesek lehetnek, mert eltakarják az új, vékony jégréteget. “A pocsolyák sokkal nagyobbak, mint régen voltak.” – mondja Jacko Merkuratsuk naini vadász. A duplajég szintén egy mára gyakorivá vált veszély, ráadásul nehéz messziről észrevenni. Ez akkor keletkezik, amikor egy mondjuk fél méter mély pocsolya felszíne befagy, ami egy törékeny jégréteg alatti vízréteget eredményez.  A vadászok figyelnek a potenciális veszélyre utaló jelekre, például a part felől fújó szelekre, amelyek feltörhetik a part menti jeget.

“Már nem lehet megbízni a hagyományos tudásban, ami a jégen át vezető útvonalakat illeti” – mondja Trevor Bell, az új-fundlandi St. John’s Memorial Egyetem geográfusa. Bell a nunatsiavuti kormánnyal és a Kanadai Jégszolgálattal karöltve új jégmegfigyelő módszerek kifejlesztésén dolgozik. A SmartICE nevű projektet Bell és Robb Briggs mérnök vezeti. Kulcsfontosságú partnereik a Nain Kutatóközpont, illetve Joey Angnatok naini halász, a SmartICE közösségi üzemeltetője, aki adatokat gyűjt a terepről, illetve megosztja tudását és tapasztalatait.

Az inuitok inkább a szárazföldön használják a hómobiljaikat, de ezek az útvonalak hosszabbak, és a hómobilok is gyakrabban romlanak el, amikor köveken vagy növényzeten haladnak át. 2009 és 2011 meleg teleit “a hómobilok nagyon megsínylették” – mondja Tom Sheldon, a Nain Kutatóközpont korábbi igazgatója.

A kutatóközpont épületében található egy műhely is, illetve egy közösségi fagyasztó, ahonnan húst osztanak a településbelieknek, illetve irodák. Felmegyek a lépcsőn, elhaladva a város egyetlen szuvenírboltja mellett, hogy meglátogassam Webb vállalkozását, a Sikumiot-ot, amely olyan eszközöket fejleszt, ami a város lakóit megvédi az ipar által elvékonyított jég veszélyeitől.

Egy közeli nikkelbánya igényeinek kiszolgálása érdekében egy jégtörő telente kb. 8 alkalommal egy 30 méter átmérőjű lyukat vág a tengerjégbe, elvágva ezzel az inuit útvonalakat. A jég minden alkalommal visszafagy, de hogy a vékony jég okozta veszélyt csökkentse, Webb egy helyiekből álló csapattal fém pontonhidakat építtet a lyuk fölött, amin a hómobilok biztonságosan átkelhetnek. A helybeliek néha sietségből – vagy nemtörődömségből –  a híd helyett a visszafagyott szakadékon kelnek át. “Még nem történt baleset, de az emberek néha akkor is átkelnek, amikor még mindig veszélyes” – mondja Webb. “Nehéz jól aludni, amikor az ember tudja, hogy az út nem biztonságos.”

***

Két nappal később, egy hómobilon ülve kelet felé tartok a városból, a fagyos, fehér tájon keresztül. A karaván élén Angnatok halad, akinek a hómobilja egy szenzoros qamutikot húz maga után. A műszer a jég vastagságát méri az úton, illetve egy színkódos térképet készít róla. Körülbelül 20 perccel indulás után megállunk, hogy beállítsuk a vastagságérzékelőt. Lefúrunk a 60 cm vastag jégbe, hogy ellenőrizzük a műszer által mért adatok helyességét. A lyukon keresztül kagylókat látok a tengerfenéken, körülbelül 2 méterrel alattunk. “Üdv az Atlanti-óceánon” – mondja Angnatok. Ugrál egy kicsit a jégen, amitől az megremeg, az én szemem pedig elkerekedik. Angnatok mosolyog rajtam.

A csapat tagjai Angnatok, Bell, Briggs, és a Nain Kutatóközpont munkatársai, köztük Liz Pijogge kutató, aki azt a hómobilt vezeti, aminek a hátsó ülésén én kaptam helyet. Többen mulatságosnak tartják, hogy erősen kapaszkodom a szánba. Mit mondhatnék? Elég nagy sebességgel veszik be a kanyarokat. Olyan erősen fogom a hómobil fogantyúját, hogy a több réteg kesztyűbe bújtatott ujjaim valószínűleg inkább a félelemtől, mint a hidegtől fehérednek el. (Mínusz 20 fok van.) Amikor a hómobil leáll, Enrique Iglesias hangját hallom felcsendülni Pijogge fülhallgatóiból a kapucnija alatt.

A légi felvételeken nem látszik a táj változatossága, ami érzékelhető a felszínen. Hóbuckákon át haladunk, aztán tökéletesen sima felületeken siklunk, amin hirtelen hóviharok nyomai látszanak. Egyes részeket a szél és a nap érdessé formált, rázkódik rajta a fenekünk. Az égen kerek melléknapok tűnnek fel, amikor megérkezünk a jégmegfigyelő-állomásra. Itt a csapat érzékelőket állít fel, amik a felszín alatti jégréteg és a felszín feletti hóréteg vastagságát mérik, az adatokat pedig műholdas csatlakozással továbbküldik egy online adatbázisba. A jégvirágos bajszú Angnatok beindítja a fúrót, és mély lyukakat fúr a 30 cm vastag jégpáncélba. A csapattagok óvatosan leeresztik a lyukon a három méter magas műanyag csövekhez erősített műszereket. A víz szinte azonnal visszafagy körülöttük.

A SmartICE projekt célja, hogy egy rendszeresen frissített jégtérképet készítsen a naini vadászok és halászok számára. “Zöld, piros, és sárga területeket kell elképzelni” – mondja Bell, aki 2011 óta vesz részt a projektben. Reményeik szerint az időjárási adatok és műholdas felvételek bevonásával intelligens módon meg tudják majd jósolni például azt is, hogy mely területeken nagy a duplajég-képződés veszélye. Idén télen a csapat a valós időhöz közelítő online adatokat tesz közzé, amit tovább pontosítanak a hómobil-útvonalakon a qamutik által begyűjtött adatok is.

Az érzékelőkből csak kb. 30 cm-nyi látszódik a felszínen. Mikor indulnánk a következő állomás felé, Briggs idegesen néz körbe. Több napjába telt megépíteni őket, és attól fél, hogy egyszer csak nem működnek. “Pánikolok, hogy elromlanak, vagy valaki megrongálja őket.”

Angnatok csak a szemét forgatja. “Akkor holnap hívsz, hogy “Joey, kimennél beállítani őket?” Briggs nevet.

Elmegyünk. Nem sokkal később beindul az adatközvetítés a műholdra. “Kénytelenek vagyunk alkalmazkodni.” – mondja Webb a város által tett erőfeszítésekről.

***

Nain lakosainak azt is meg kell tanulniuk, hogy ennek az alkalmazkodásnak része a kultúrájuk elvesztéséhez illetve felbolydulásához való alkalmazkodás is. Azok közül, akikkel találkoztam, a természettől leginkább függő életmódot folytató emberek érzik legerősebben a veszteséget. Az 1958 kivételesen meleg telén született Maria Merkuratsuk számára az elmúlt évek rengeteg fájdalmat hoztak. “Az apám azt mondja, sok évet kell várni ahhoz, hogy januárban essen a eső” – mondja. A szülei Naintól messze északra születtek és éltek, a labradori partok mentén, míg a kormány Nainba nem telepítette őket.

Merkuratsuk depresszióval és alkoholproblémákkal küzd, noha állítása szerint “22 éve nem nyúlt italhoz”. A sógornője 2011-ben öngyilkosságot követett el, és azóta két testvérét is elvesztette. A hatóságok elvették a fiától a hómobil vezetői engedélyt, miután alkoholos befolyás alatt vezetett. Nainban néha úrrá lesz rajtam az elszigeteltség érzése – mondja . “Nem tudom, hogyan kell élni. Már azt sem tudom, hogyan hibázzak.” – mondja, és hozzáteszi, hogy a szülei, bár nehezebb anyagi körülmények között éltek, “sokkal boldogabbak voltak”. Az élete, elmondása szerint “nehezebb, küzdelmesebb, mint a felmenőinké volt.”

A konyhaasztalánál ülve elmeséli, hogy a 78 km-re északra lévő Tassiujak-öböl jéghegyei, fenyvesei és hegyei az egyetlen hely, ahol békére lel. Gyerekkora nagy részét itt töltötte a családja kunyhóiban és sátraiban, fókára, halra, jegesmedvére vadászva. “Azt kívánom, bárcsak minden nap erre a tájra ébredhetnék” – mondja, és az iPadjén mutat egy fotót a fenséges tájról, ami eredeti otthona. Nainban “elfog a depresszió, nincs energiám”. Aztán elmegy Tassiujakba a családdal hómobilon, és ismét minden a helyére kerül.

Az egyre rosszabbodó jéghelyzet megnehezíti a hazajutást Merkuratsuk családtagjai számára. A hajózáshoz drága üzemanyag szükségeltetik, ezért nyáron nem tudnak olyan gyakran menni, mint szeretnének. Az egyre később bekövetkező fagyás miatt pedig januárig várniuk kell a téli látogatásokkal. “Újévre mindig ott voltunk.” – mondja. Tavasszal és ősszel a jégtenger vékonysága akadályozza a közlekedést. De újabban a rendellenes olvadások még télen is keresztülhúzhatják az útiterveket. Egy februári hazalátogatás például azért hiúsult meg, mert a három hómobilból kettő elakadt a duplajég-latyakban, és csak több órányi megfeszített munkával tudták őket kihúzni.

Merkuratsuk családja “északinak” vallja magát, különbözőnek a település többi lakójától. A hazajutás nehézsége csak fokozza ezt az érzést. “A jég számomra a szabadságot jelenti. A jég segítségével tudok tűzifát szerezni, közlekedni. Jég nélkül lélegezni sem bírnék. A jég az életem része” – mondja. A jég, ami pszichológiai és fizikai értelemben is Merkuratsuk lételeme, évről évre egyre törékenyebbé válik.

Megjelent: 2017. január 24.

Eredeti cikk



Kategóriák:Életmód, KÖRNYEZET, Kultúra

Címkék:, , , , , ,