Miért sikerül Kanadának jobban a menekültek integrálása – és áll Európa rosszul a problémához

kanada-integracioillusztráció: Vass Szabolcs

John Ralston Saul – Der Spiegel (Hamburg)

Elképesztően érdekes megfigyelni, ahogy a szorongás rákja belopózik a lélekbe, a képzelőerőbe. Ahogy ez a rák terjed és populizmussá, rasszizmussá és kirekesztéssé változik, mintha lebénulnánk, képtelenek vagyunk elképzelni, hogyan vághatnánk vissza. Pedig Trump első hivatalban töltött hetei extremitásával az amerikaiaknak, és talán nekünk mindannyiunknak is, furcsa módon szívességet tett. Rasszista, teljesen jogszerűtlen és valószínűleg alkotmányellenes rendeletei ugyanis ébresztő felhívások.

Annál is több, figyelmeztetés Washington szövetségeseinek, hogy óvatosak legyenek. Stabil, megbízható partner ez az ember? Kanada 6000km hosszú határával az USA legszorosabb szövetségese, emellett második legnagyobb kereskedelmi partnere. De Justin Trudeau miniszterelnök háttérbe húzódik, a hivatalnokok a kulisszák mögött tevékenykednek. Emellett az a válasza Trump muszlimokat érintő beutazási tilalmára, hogy Kanada menekültpolitikáját megerősíti, anélkül, hogy akár az USÁ-t, akár annak elnökét szóba hozná.

Az, hogy a menekültek és bevándorlók növekvő száma a nyugati társadalmakban aggodalmat kelt, nem lep meg senkit. A reflex ősi, tartunk attól, amit nem ismerünk. És a politika kihasználja ezt a szorongást, ez mindig is így volt. Döbbenten követjük a reakciókat: támadások az idegenek ellen, nyílt rasszizmus – nálunk is. Múlt hétvégén egy 27 éves kanadai lelőtt egy québec-i mecsetben hat imádkozó embert. A lakosság reakciója azonban egyértelmű  kiállás volt kulturális sokszínűségünk és bevándorláspolitikánk mellett.

Úgy tűnik, a nyugati világban mi kanadaiak vagyunk az egyetlen demokrácia, amit nem osztott meg a menekült- és bevándorló téma, ahol sem a populizmus, sem a politikai szélsőségesség ellen nem kell harcolni. Láthatóan a mi nemzetünk az egyetlen, ahol a politikai vezetés folyamatosan, eltökélten a bevándorlás mellett áll ki. Természetesen Európában is sokat tesznek a menekültekért és bevándorlókért. Hogy Németország befogadott több mint egymillió embert, nagy humanitárius tettként fog bevonulni a történelembe. Ha az ember összehasonlítja Kanadát és Európát, a menekültválság által érintett államoktól rögtön hallhatja a szokásos ellenvetést: Kanada hatalmas (sok hely van a menekülteknek) és a népesség alacsony (még több hely a bevándorlóknak).

Ez persze badarság: a menekültek túlnyomó többsége Dél-Kanada öt urbánus központjába költözik – alig akar valaki a tundrára menni. Marad tehát az úgynevezett luxus, hogy kiválasztjuk a bevándorlókat. Az elmúlt nyolc hónapban 40 000 szírt fogadtunk be, további 20 ezren már úton vannak. Nagyon kevés Németországhoz hasonlítva, de több, mint ahányat Franciaország, Spanyolország vagy az USA beengedett az országba. Egyébként is, Kanada évente kb. 300 000 bevándorlót és menekültet fogad be, már évtizedek óta. Kiválasztjuk magunknak a jelölteket?

Igen, ebben egy terv alapján járunk el: Szíria esetében elsősorban családokat választottunk, olyanokat, akik a nagy menekülttáborokban élnek Jordániában, Libanonban és Törökországban. Többségük kevésbé jól képzett, mint azok, akik gumicsónakokon Európába indulnak. Miért ezek az emberek elsőként? Mert már maga a táboroknak helyet adó országok, pl. Jordánia vagy Libanon mérete miatt destabilizáció fenyeget. Mert oly sok gyerek ragadt ezekben létesítményekben rémes körülmények között, iskolába járási lehetőség nélkül.

Térjünk az összehasonlítás lényegére: jelenleg Európában, az USÁ-ban és Ausztráliában is veszélyes, részben mérgező hangulat uralkodik. A kormányok és az önkéntes segítők nagyszerű projekteket valósítanak meg, a cégek igyekeznek, hogy lehetőség szerint sok menekültet alkalmazzanak. Azonban:  nem ezek a pozitív példák határozzák meg a diskurzust.

Először is, mert egyetlen európai országban sincsenek  irányelvek, amik a bevándorlást kötelezően  szabályozzák. Meglepő körülmény, mert a legtöbb európai állam 70 éve fogad migránsokat. Németországba először az üldözöttek érkeztek, majd a vendégmunkások Olaszországból és Törökországból, a menekültek a Balkánról és Szíriából. Sokan humanitárius alapon kaptak menekültstátuszt, mások azért jöttek, mert az iparnak munkaerőre volt szüksége. De a folyamat nem felismerhető koncepció alapján zajlott. Kanadában már nagyon régóta szabályozzuk a bevándorlás folyamatát. Wilfrid Laurier miniszterelnökünk már 1905-ben megfogalmazta bevándorláspolitikánkat: “Nálunk az új polgárokkal való együttműködésről van szó. Azt akarjuk, hogy személyiségükkel, energiájukkal és vállalkozó szellemükkel országunk szolgálatába álljanak. Vegyenek részt az ország életében, választhassanak és választhatók legyenek. És senkinek nem kell a gyökereit elfelejteni, aki hozzánk jön. Tekinthessenek hátra, de mindenek előtt nézzenek a jövőbe!”

Ez az ellentéte annak, amit Európa általában a multikulturális társadalomról képzel. Az újonnan érkezők nincsenek magukra hagyva. Nem akarjuk, hogy a bevándorlók és az őslakosok csupán egymás mellett éljenek, de azt sem várjuk el, hogy az asszimiláció által beolvadjanak a többségi társadalomba. Belátjuk, hogy egy komplex folyamatról van szó, ami feszültségeket kelt. Arról van szó, hogy ezeket kreatívan használjuk fel. Kanadában minden bevándorlótól elvárjuk, hogy amilyen gyorsan csak lehet, országunk polgára legyen és vegye ki a részét a ráeső feladatokból a társadalomban. Azoknak az embereknek, akik csak a szociális juttatásokat akarják bezsebelni, anélkül, hogy kivennék részüket a társadalom terheiből, nem vesszük hasznát. Ezt mindenki tudja, aki hozzánk érkezik. Tudatában vannak, hogy négy vagy öt év múlva egy nagy ünnepség keretében leteszik az állampolgársági esküt – és a többségük az elejétől fogva úgy viselkedik, mintha máris állampolgárok lennének. A bevándorlás nálunk egy kapcsolat kezdete, ami hosszú távra szól.

Németország is kísérletezik egy hasonló állampolgársági ünnepséggel – de nem teszi kötelezővé, és ezáltal az aktus sajnos értelmét veszti. Miért tulajdonítok ekkora fontosságot az állampolgársági ünnepségnek? Mert azt közvetíti, hogyan viszonyulnak egy állam polgárai az újonnan érkezőkhöz. Elfogadják-e a bevándorlót individuumként, akit maguk közé fogadnak – vagy egy bizonyos rassz, kultúra vagy vallás képviselőjét látják benne? Az a feltételezés is, miszerint a muzulmánok nem tartoznak a mi nyugati civilizációnkhoz, egy ilyen általánosítás. Régebben a zsidókról beszéltek így a keresztények – vagy, a nagy vallásháborúk idején a katolikusok a protestánsokról. Ezek a kijelentések évszázadok óta szinte egyformán hangzanak, függetlenül attól, melyik oldalról jönnek. Mindig is hibásak voltak.

A bevándorlás terén Európa kudarcot vallott, és ennek az is az oka, ahogy a kormányok a menekültekért felelős illetékességet megszervezték. Egyetlen EU-s államban sincs önálló bevándorlási minisztérium, a felelős általában a belügyminiszter, és ez magától értetődően meghatározza a perspektívát is, ahogy a bevándorlók honosításához állnak – a rendőrség gondolkodásmódja, a biztonsági erők uralják az eljárást. Bár vannak alosztályok, amik kizárólag a bevándorlással foglalkoznak, de az átfogó alapelv az újak ellenőrzése és nem a jövőbeni állampolgárok integrációja. Óriási hiba. Vegyük a kanadai külképviselet személyzetét mondjuk Kairóban vagy Bejrútban: a felük bevándorlási szakember. Lehetőséget kell biztosítani az embereknek,  hogy közvetlenül tudjanak hozzánk fordulni, és nem az életüket kockáztatni, ha el akarják hagyni országukat. Amikor Kanada múlt év végén eldöntötte, hogy befogad további 25 000 menekültet, a kormány 600 szakértőt küldött Jordániába, Libanonba és Törökországba. Csupán két hét alatt kiválasztották a családokat és elintéztek minden formaságot. A menekültek chartergépeken Kanadába repültek és az érkezés után, még a reptéren megkapták a hivatalos menekült státuszt. És ezzel együtt regisztrálták őket az egészségügyi rendszerbe.

Egy órán belül már annál a családnál voltak, aki az első hónapokban támogatóként kíséri őket. Ez egy másik tégla a kanadai rendszerben: az állampolgárok személyes elkötelezettsége. Enélkül az integráció nem működne. Az önkéntesek elkísérik a leendő állampolgárt az iskolába, a kórházba, az állásinterjúra. Az elvek és a szakértők fontosak, de ők nem tudják az újonnan érkezetteket befogadni a társadalomba, azt csak maguk a polgárok tudják. Nem tudom elég érthetően mondani: Nem jótékonykodásról beszélek, arról van szó, hogy az emberek állampolgári kötelességüket komolyan veszik. Mindenki profitál ebből a modellből, az újak is és a segítőik is. Az integráció folyamata egy nemzeti narratíva, mindenki tanul belőle és változik. Amit mi megértettünk: a bevándorlás mindannyiunk számára változásokat hoz – és ez jó.

Megjelent: 2017. február 4.

Eredeti cikk



Kategóriák:Amerika, Politika

Címkék:, , , ,