Amikor az észérvek nem segítenek

kognitiv-disyonanciaillusztráció: Vass Szabolcs

Michael Shermer – Scientific American (New York)

Észrevette már, hogy ha valakit a világnézetével ellentmondó tényekkel szembesít, akkor az illető mindig jobb belátásra tér? Én sem. Sőt, van, aki utána kétszer olyan erősen ragaszkodik ahhoz, amiben addig is hitt. Ennek oka ahhoz köthető, hogy a tényadatokat fenyegetésként érzékeli a világnézetére.

A kreacionisták például vitatják a fosszíliákban és a DNS-ben fellelhető bizonyítékokat az evolúcióra, mert úgy vélik, a szekuláris erők támadást intéznek a vallásuk ellen. Az oltást ellenzők nem bíznak a gyógyszervállalatokban, valamint azt gondolják, a pénz korrumpálja az orvostudományt, ezért úgy vélik, hogy az oltások autizmust okoznak – bár a kellemetlen igazság az, hogy az egyetlen tanulmányt, ami a kettő között összefüggést vont, már visszavonták, a szerzőjét pedig csalással vádolták. A 9/11 körüli összeesküvéselméletek hívői olyan részletekre összpontosítanak, mint az acél olvadáspontja a World Trade Center tornyaiban, mert úgy vélik, a kormány hazudik és nem riad vissza a hamis zászló alatt végzett műveletektől sem az új világrend megszilárdítása érdekében. A klímatagadók a fák évgyűrűit, jégmagokat és az üvegházhatású gázok ezreléknék kisebb részeit tanulmányozzák, mert szenvedélyesen hisznek a szabadságban, kiváltképp a piacok és az ipar szabályzatok által nem zabolázott szabadságában. Az Obama születési helyében kételkedők pedig az elnök születési anyakönyvi kivonatát szedik ízekre, mivel meggyőződésük, hogy a nemzet első afro-amerikai elnöke egy szocialista, akinek az ország tönkretétele a célja.

A fenti példákban az egyén legmélyebb meggyőződéséből fakadó világnézetének bárminemű kétségbe vonása fenyegetésnek tűnik, a tények elpusztítandó ellenséggé válnak. Két dolog is magyarázza, hogy a hit hogyan írhatja felül a bizonyítást: a kognitív disszonancia és  a “visszafelé elsülés effektus”. Leon Festinger pszichológus és társszerzői 1956-ban megjelent, When Prophecy Fails (Amikor a prófécia csődöt mond) c. könyvükben azt írták le, hogy mi történt egy “földönkívüli” szektával, akikért a megjövendölt időpontban nem jött el az űrhajó. Ahelyett, hogy beismerték volna tévedésüket, “a csoport tagjai rögeszmésen igyekeztek meggyőzni a világot az igazukról”, és “egy sor kétségbeesett próbálkozással igyekeztek eltussolni az elkeserítő ellentmondást: egyre több jövendölést mondtak, reménykedve, hogy valamelyik csak beteljesül.” Festinger ezt a kényelmetlen feszültséget, ami abból ered, hogy egyszerre két, egymásnak ellentmondó gondolat jár a fejünkben, nevezi kognitív disszonanciának.

Két szociálpszichológus, Carol Tavris és Elliot Aronson (utóbbi Feistinger volt tanítványa), 2007-es, Történtek hibák (de nem én tehetek róluk) c. könyvükben ezernyi olyan kísérletet írnak le, amelyek megmutatják, hogyan csűrik-csavarják a tényeket az emberek addig, amíg azok beleilleszthetők nem lesznek a világnézetükbe, enyhítve ezzel a kognitív disszonancia által okozott feszültséget. Szemléltető ábrájukon látszik, hogy egy piramis csúcspontjából kiinduló két ember rövid idő alatt milyen távol találják magukat egymástól, míg végül a piramis alapjának két ellentétes csúcsára érkeznek, miközben kijelölik maguknak a védendő pozíciót.

A Dartmouth Egyetem professzora, Brendan Nyhan, és az Exeter Egyetem professzora, Jason Reifler által végzett kísérletekben egy rokon jelenség, az úgynevezett visszafelé elsülés effektus figyelhető meg, mely szerint “a korrekció egyenesen felerősíti az illető meggyőződését.” A kísérletben részt vevő alanyokkal hamis újságcikkeket olvastattak, melyek széles körben elterjedt tévhiteket erősítettek meg – például, hogy Iraknak voltak tömegpusztító fegyverei. Ezután adtak nekik egy helyesbítő cikket, miszerint soha nem találtak tömegpusztító fegyvereket. A háborút ellenző liberálisok elfogadták az új cikket, és elvetették a régit, a háborút támogató  konzervatívok azonban az ellenkezőjét tették… mi több: állításuk szerint mindezek után még inkább meg voltak győződve arról, hogy léteztek ilyen fegyverek, azzal érvelve, hogy az egész csak azt bizonyítja, hogy Szaddam Huszein elrejtette vagy megsemmisítette őket. Nyhan és Reifler megjegyzi, hogy bizonyos konzervatívok körében “a meggyőződés, hogy Irak rendelkezett tömegpusztító fegyverekkel közvetlenül az amerikai megszállás előtt, még azután is sokáig tartotta magát, hogy a Bush-adminisztráció az ellenkezőjére jutott.”

Ha a helyesbítéssel csak rontunk a helyzeten, akkor mit tehetünk, hogy meggyőzzünk valakit arról, hogy tévhitekben hisz? Saját tapasztalataim alapján a következőket: 1. az érzelmeket hagyjuk ki a beszélgetésből, 2. beszélgessünk, ne támadjunk (semmi ad hominem, semmi náci kártya), 3. hallgassuk meg a másik felet és igyekezzünk pontosan megérteni a pozícióját, 4. mutassunk tiszteletet, 5. ismerjük el, hogy megértjük, miért lehet valaki ezen a véleményen, végül 6. próbáljuk megmutatni, hogy a tények megváltoztatása nem feltétlenül jelenti a világnézet megváltoztatását is. A fenti stratégiákkal sem garantált, hogy jobb belátásra tudjuk bírni az illetőt, de talán segítenek a szükségtelen megosztottság áthidalásában.

Megjelent: 2017. január 1.

Eredeti cikk



Kategóriák:Életmód, Tudomány

Címkék:, ,