Hol van a globalizáció veszteseinek új helye?

Dagens Nyheter (Stockholm)

A szerző, Harold James történelem és nemzetközi kapcsolatok professzor a Princeton egyetemen.

Nem ez az első eset a történelem során, hogy a technikai fejlődés és a globalizáció munkahelyek megszűnését okozza, aminek hatására sokan egyszerűen félresöpörve érzik magukat. Ebből a helyzetből sokszor a nagyobb városokba, vagy külföldre való költözés jelentette a kiutat.

A 2016-os évre úgy fogunk emlékezni, mint egy tüntetésekkel teli időszakra az ellen, amit az Egyesült Államok új elnöke “globalizmus”-nak nevez. A populisták a szakértőket és az elitet támadják, akik most arra a kérdésre keresik a választ, hogy hogyan lehetett volna másképp kezelni a globalizáció és a technikai fejlődés velejáróit.

Egyre nagyobb a konszenzus azt illetően, hogy kompenzálni kellene a munkapiacról ily módon kiszorítottakat, esetleg épp a feltétel nélküli alapjövedelem megítélésével. Ez azonban egy kockázatos stratégia. Aki ugyanis értelmetlen munkáért, vagy épp a semmiért kap fizetést, az csak még jobban elidegenedhet. A csupán veszteségeik miatt segélyezett régiók nagyobb autonómiát követelhetnek és a jó eséllyel elmaradó fejlődés is kiábrándítólag hathat.

A szimpla átutalások tehát nem oldják meg a helyzetet. Az ember találékony lény ugyan, és alkalmazkodni is tud, de csak bizonyos körülmények közt. Tovább kell tehát kutatnunk azokat a megoldásokat, amelyek lehetővé teszik, hogy az emberek értelmesen és kreatív módon járulhassanak hozzá a gazdaság növekedéséhez. Érdemes megnéznünk, hogyan boldogultak a technikai fejlődés és globalizáció korábbi időszakainak “vesztesei”.

A 18. századvégi és 19. század eleji ipari forradalom tömeges munkanélküliséghez és bizonytalansághoz vezetett. Az azonban nem egyértelmű, hogy az állam tudta volna-e kárpótolni például a sziléziai szövőmunkásokat vagy a vidéki ír kézműveseket. Az általuk készített termékek ugyanis rosszabb minőségűek és drágábbak voltak az új gyárakban gyártottaknál.

Sok munkanélküli így inkább kivándorolt olyan helyekre, ahol valami újba tudott fogni és akár még javítani is tudott az életkörülményein.  Az amerikai vállalkozó kedv hagyománya a találékony bevándorlókról tesz tanúbizonyságot.

Ahhoz, hogy lássuk a migráció előnyeit, nem is kell messzebbre tekintenünk a délnyugat-németországi Kallstadtnál, egy kisparasztok által benépesített kisvárosnál, ahol 1869. március 14-én Friedrich (Fred) Trump, Donald Trump nagyapja született. Innen 1885-ben az Egyesült Államokba költözött szintén kallstadti feleségével. A Heinz élelmiszerlánc alapítójának apja, Henry John Heinz is Kallstadtban született 1811-ben, és azért vándorolt ki Pennsylvaniába az 1840-es években, hogy elmeneküljön egy mezőgazdasági válság elől.

Csupán 100 évvel később azonban a kivándorlás lehetősége megszűnt azok számára, akiknek a gazdasági tevékenységük hirtelen elavulttá vált, legfőképpen azért, mert számos ország egyre nehezebbé tette a bevándorlást. Az 1900-as évek első felében a legkiszolgáltatottabb helyzetbe a földműves kisparasztok kerültek, akik nem tudták felvenni a versenyt a világ más tájain egyre erősödő termeléssel.

Különösen így volt ez az európai parasztság esetében, akik ugyanazzal a populista politikával válaszoltak a hirtelen jött szegénységre és tehetetlenségre, mint ami annyira feltűnő volt 2016-ban. Olyan radikális politikai mozgalmakat indítottak, illetve szavaztak rájuk, amelyek a gazdasági és szociális utópiát egyre harciasabb nacionalizmussal keverték. Ezek a globalizációt ellenző megmozdulások hozzájárultak a korabeli világrend lebomlásához.

A második világháború után az ipari országok új megoldást találtak a városba költözött parasztság problémájára: segélyezték a gazdákat, magasan tartották az árakat és megvédték a szektort a nemzetközi kereskedelemmel szemben.

Ezt a politikát Amerikában már 1933-ban törvénybe iktatták. Európában egy nemzetek feletti protekcionizmust folytatva magasan tartották az árakat. Ez lett a politikai alapja az Európai Közösség integrációjának, majd idővel az Európai Uniónak.

Az EU költségvetésének nagy részét még ma is a közös mezőgazdasági politikára fordítják, ami a szektor versenyképességét biztosító segélyek és különféle intézkedések rendszere.

A mezőgazdasági protekcionizmus két okból kifolyólag működött jól. Először is, az amerikai és európai mezőgazdaság terményei nem voltak értéktelenek – nem úgy, mint az ipari forradalom idején a kézzel szőtt, technikailag elmaradott textil. A termelők folyamatosan el tudták látni a gazdag országok lakóit, még ha kicsit nagyobb költségek árán is, mint ami gazdaságilag indokolt volt. Másodszor, az emberek szakmát tudtak váltani. Sokan el is hagyták a vidéket és a városokban vonzóbb, jobban fizető munkákat vállaltak a gyártási és szolgáltató szektorokban.

Napjainkban épp ezeket az “új” munkalehetőségeket veszélyezteti a globalizáció. Európa és Amerika régóta támogatja a gyártás és szolgáltatóipar “veszteseit” különféle kisebb léptékű programokkal, amelyek azonban nem segítenek nagy számban a munkavállalókon. Az Egyesült Államok 2009-ben kiterjesztett, kereskedelmet segítő programja, valamint az EU globalizációhoz való alkalmazkodást támogató alapja is túl kicsi, bonyolult és drága ahhoz, hogy a tétlenül maradt munkaerőt kompenzálja.

Korunk döntéshozói ugyanazzal a dilemmával állnak szemben, mint a 19. századi példában. Életben tartani olyan szakmákat, amelyek nem kívánt vagy elavult termékeket hoznak létre, nem más, mint az erőforrásaink elvesztegetése. A korábbi generációk számára a kivándorlás jelentette a megoldást, és jelenleg is sokan választják ezt a kiutat a rossz gazdasági körülmények közül, különösen Kelet- és Dél-Európában.

Dinamikusan fejlődő nagyvárosokba költözni még mindig egy lehetőség, főleg a fiatalok számára. Ez a fajta mobilitás ugyanakkor képességeket és kezdeményezőkészséget igényel. Manapság mindenkinek meg kell tanulnia alkalmazkodni és rugalmasnak lenni és nem szabad keserűségbe és a saját nyomorunkba süppednünk.

A változás legfontosabb formája nem fizikai, hanem szociális vagy pszichológiai. Sajnos azonban az elbutító és merev oktatási rendszerével Amerika és számos más iparilag fejlett ország is elmulasztotta, hogy felkészítse az állampolgárait erre az élethelyzetre.

Megjelent: 2017. január 23.

Eredeti cikk



Kategóriák:Gazdaság, Közigazgatás, Politika

Címkék:, , , , ,