Információs hiteltelenség, avagy hogyan válnak a valós hírek valótlanná

informacios-hiteltelensegillusztráció: Vass Szabolcs

Melissa Zimdars – Flow (Austin, Texas)

Donald Trump megválasztása óta a hírek megbízhatóságát széles körű vita övezi. Az emberek jogos kérdésfelvetése, hogy miben befolyásolhatta a választást az a tény, hogy néhány megkérdőjelezhetetlenül hamis hír többet forog a Facebookon, mint a hagyományos, mainstream média-tartalom, valamint az, hogy a megválasztott elnök maga is többször kétes forrású információkra hivatkozott.

Most, a választások után is, amikor temérdek oldal lett “fake” (koholmány) kategóriába sorolva az általános közvélekedésben, és rengeteg kritika érte az olyan hamis, félrevezető, megbízhatatlan, konspiráció-jellegű és valósnak beállított híreket közlő lapokat, mint a 70news.wordpress.com, a 100percentfedup.com vagy a Natural News, a fent nevezett lapok olvasói folyvást azzal védekeznek, hogy a főáram hírei az igazi hamis hírek, amiktől tartanunk kell. A fenti reakció kézenfekvő – legalábbis ez derült ki számomra a hamis, félrevezető és kattintás-vadász hírforrásokkal kapcsolatos felmérésem után kapott visszajelzésekből; vagy annak az esetnek a kapcsán, amikor egy férfi fegyveres incidensbe torkolló magánnyomozást indított egy összeesküvés-elmélet nyomán.  Mi a teendő, ha a média-kriticizmus és a leleplezések csak olyan vádakhoz vezetnek, mint hogy “lepaktáltunk” a “lamestream” médiával – ahogy a kutatásom esetében is történt -, vagy, hogy a Pizzagate botrány csak a mainstream csatornák hamis zászlaja, ami az alternatív hírforrások elhallgattatására szolgált?

Az ilyen vádak erősen egybevágnak azokkal a kutatásokkal, amik az emberek egyre növekvő, a nagybetűs Médiával kapcsolatos bizalmatlanságát tükrözik. És bár azon állításokat, melyek szerint a főbb médiavállalatok a “valóban” hamis hírek csatornái, semmivel nem támasztják alá, az általános bizalmatlanság mégis érthető és megindokolható. Az elnökválasztás folyamán több hírcsatorna került a kritika középpontjába, amiért túl sok “szabad sugárzási időt” biztosított Donald Trumpnak, hamis egyensúlyt és egyenértékűséget vonva Trump és Hillary Clinton közt, és hogy szenzáció-hajhász szalagcímekkel és történetekkel dolgoztak. Például, csupán pár héttel a választás előtt, James Comney Kongresszusnak tett nyilatkozatát követően a címlapok azt állították, hogy a Szövetségi Nyomozóiroda újranyitotta a Hillary Clinton email-szerverével kapcsolatos nyomozás aktáit. A nyilatkozatban ezzel szemben sehol nem szerepelt bármilyen, konkrétan az ügy újranyitására utaló kijelentés, de ez volt a tiszta üzenet, amit emberek milliói kaptak meg az aktuális hírforrásokból.  Legcinikusabb pillanataimban az ilyen esetek nyomán érzem egyre inkább alátámasztottnak, hogy a “valós” hírek kétséget kizáróan egyaránt “hamis” hírek.

Természetesen a “fake” tartalom azóta létezik, amióta “valódi” tartalom; a bulvársajtóhoz elválaszthatatlanul kapcsolódó álhírek azóta léteznek, amióta a híradás maga. A különbség a hírek megosztásának sebességében mutatkozik, ami bizonyítékul szolgálhat arra is, hogy manapság anélkül osztunk meg vagy retweetelünk tartalmat, hogy igazából elolvasnánk őket. Ez az azonnaliság a hírek legyártásában egyaránt tükröződik, legyen az igaz, vagy félrevezető hír. Magától értetődően a hamis híreket nem hosszú idő legyártani, tekintve, hogy az ilyen cikkek mögött nincsenek interjúk, nincs valódi adatgyűjtés és tényfeltárás. De a valós hírszolgálat apadó költségvetése, illetve az elvárt azonnaliság nyomásának hatására a főbb hírcsatornák is egyre gyakrabban tekintenek el ezen interjúktól, adatgyűjtésektől és tényfeltárásoktól, a másodlagos források megbízhatóságára apellálva. A másodlagos források fő problémája, hogy a hírek információértéke a suttogó telefon-játékhoz lesz hasonló. A tények, részletek és kontextusok változnak, ahogy az információ gyorsan terjed pontról pontra, egyre távolabb kerülve eredeti forrásától.

Ahogy a hamis hírek, a másodlagos hírközvetítés sem új jelenség, miután a nemzeti és helyi hírcsatornák az egyre kisebb szerkesztői csapatok, valamint a csökkenő költségvetési keret miatt gyakran olyan nagyobb forrásokra vannak utalva, mint az Associated Press  vagy a Reuters hírügynökségek. Manapság az újságírókra nehezedő nyomás miatt sokszor ellenőrzött információkon alapuló történetek helyett a szenzációhajhász címek és cikkek a preferáltak (bár az információkat részben így is megválogatják és keretezik); és a közösségi felületeken történő azonnali megosztás mintha többet számítana, mint a tartalom integritása maga, főleg, ha a csatorna pénzügyi problémákkal küzd.

John Stewart humorista egy nemrég készült interjúban információ-mosásnak (information laundering) nevezte a jelenséget, amikor a hamis és félrevezető tartalmak a másodkezű hírközvetítés nyomán belépnek a mainstream média sztrádájára. A tézis tudományos kidolgozója, Adam Klein is ahhoz hasonlítja a folyamatot, ahogy a bűnözők pénzügyi intézményeken keresztül tisztáznak utcai eredetű pénzösszegeket. Aggódva figyeli a tendenciát, ahogy néhány, akár gyűlöletre alapozott hír addig terjed a legkülönbözőbb hálózatok és keresőmotorok szerverein, amíg “gyakorlatilag tisztára mosódik”. Klein szerint ezek a szélsőséges tartalmak általában valamilyen oktató jellegű, politikai, tudományos vagy spirituális kontextusban jelennek meg, így a nagyobb mainstream terekbe és csatornákra bekerülve a nyilvános diskurzus legitimált egységeivé válhatnak. A gyűlölet-csoportok propagandája mögött húzódó információ-mosás elgondolkodtatja az embert, hogy a valótlan, félrevezető, konspirációs hírek miképp tűnhetnek fel valós tartalomként, miként szakadnak el eredeti forrásuktól, és hogy hogyan kerülhetnek be a főáram hírcsatornái és a legnagyobb szórakoztató vagy közösségi oldalak tartalmi terébe; egyre fontosabb szerepet játszva a mai info-szféránkban.

Mindezek mellett azonban az információ-mosás nem teljes válasz a hamis hírek terjedésének problémájára; a “valósi” hírcsatornák maguk is kiváltói a gondnak. A gyors hírközvetítés, ahogy a suttogó telefon-játék, az információs hiteltelenség beteljesüléseként is értelmezhető az, amikor a felületes és átgondolatlan hírmásolás úgy valósul meg, hogy még az eredeti forrás is megkérdőjelezhető. November 25-én például a The Independent leközölt egy sztorit, miszerint a CNN véletlenül majd’ fél óráig pornográf felvételeket sugárzott a bostoni körzetben Anthony Bourdain Nem séfnek való vidék című műsora helyett. A sztorit gyorsan felkapták bizonyos hírcsatornák és szórakoztató oldalak, köztük – és a lista nem teljes – nem kisebb lapok, mint a Mashable, a The New York Post, a Daily Mail, az Esquire, a Variety, a Forbes, a Maxim, de még a Fox25 bostoni csatornája is (természetesen a sztori azóta lekerült a felsorolt oldalakról). Tett bármit is ezen lapok valamelyike, hogy igazolást szerezzen a történet eredetéről, mielőtt – helytelenül – átvette? Vagy csak keresztbe tették az ujjaikat, és remélték, hogy mindezt megtette az Independent? Még tovább menve, miért támaszkodik egy bostoni tévéadó egy, az Egyesült Királyságban működő lap információira egy olyan ügy kapcsán, ami a saját hátsó udvarukban történt?

Röviddel azután, hogy a történet szétterjedt a nagyobb közösségi hálózatokon, a CNN és az RCN (a “meghekkelt” kábeltévészolgáltatók) több nyilatkozatot is kiadtak, cáfolva az információk hitelességét. Honnan jöhetett tehát az eredeti információ? Kettő darab (!) tweetből. Sok fent említett lap, ami leközölte a sztorit, hamar frissítette a tartalmat, és reflektált a Twitter-alapú álhírekre, de a közösségi média posztjaiban ez nem mindig történt meg. Ezt mutatja a screenshot, amit a Vulture csatornáján készítettem november 26-án délelőtt. A főcím így szólt: “A bostoni CNN pornót sugárzott Anthony Bourdain helyett”, azt ezt kísérő leírás sokkolt tévénézőkről ír. Ám sokkolt nézőkről beszélni már információs bukfenc. A következő közösségi média-poszt már más szalagcímmel dolgozott: “Ellentmondó jelentések; a CNN valószínűleg nem sugárzott pornót Anthony Bourdain helyett” (a szalagcímnek valójában valahogy így kellett volna kinéznie: “A CNN nem sugárzott pornográf tartalmat. Tévedtünk.”). Miután a felnőtt népesség 40 százaléka a közösségi médiából szerzi információi nagy részét, és potenciálisan a tartalom elolvasása nélkül oszt tovább egyes híreket, az ezeken a felületeken megjelenő szalagcímeknek hatalmas információs súlyuk van. Az információs hiteltelenségnek ez az egy konkrét példája, illetve a felülvizsgálat és hibaigazítás hiánya a közösségi médiában talán nem tűnik nagy ügynek, de igenis nagy ügy egy korban, ahol a szalagcímek, a közösségi média narratívái és egyszerű sztorik képesek befolyásolni, hogy ki legyen a következő elnök.

Másik jó példa lehet az információs hiteltelenségre a saját, tanításhoz használt forrásanyagaim esete. A The Los Angeles Times és a New York Magazine több írást leközölt róluk anélkül, hogy bármilyen formában kapcsolatba léptek volna velem (bár mindkettő megtette ezt utólagosan, ahogy a történet előrehaladt). A forrásanyagra, mint “hamis hírek listájára” utaltak, annak ellenére, hogy a listában az egyértelműen valótlan tartalmú oldalaktól kezdve a megbízható, de olykor kattintás-vadász címeket lehozó forrásokig sokféle csatorna volt felsorolva. Amikor más hírszervezetek is felkapták a történetet, a korábbi sztorikat használva elsődleges forrásként, “slágerlistaként” vagy  „feketelistaként” hivatkoztak az anyagra, holott nem fér kétség hozzá, hogy én nem ilyen listát készítettem. A listám önálló életre kelt, és a felületes információ csak további pontatlanságokhoz vezetett számos híroldalon és szórakoztató csatornán a történet másolása és reprodukciója során. A történet vidám oldala: az információs hiteltelenség nyomán például egyes beszámolókban megkaptam az egyetemi docens titulust, másodéves professzorasszisztensként.

Egyértelmű, hogy a nagy renoméjú hírszervezetek és médiavállalatok is Google-dokumentumokban, tweetekben és blogokon fellelhető információkat adnak tovább és osztanak meg, a mélyebb témafeltárás szüksége és igénye nélkül. Később ezeket a dokumentumokat, tweeteket és blogokat más csatornák is átveszik, feltételezve, hogy az eredeti sztori megbízható volt. Az információs hiteltelenségnek ez a fajtája, illetve a tartalomplagizálás egyéb kortárs formái nem csak a nyilvánosság hagyományos médiacsatornákkal, és általában az információval kapcsolatos bizalmatlanságát fokozza, de az olyan vádaknak is alapot ad, miszerint a  “valós” hírek az igazán valótlanak.

Napjainkban az újságírók átkozzák azokat a kitalált, pontatlan vagy egyéb módon félrevezető “híreket” kínáló forrásokat, és az általánosan félreinformáló, aktív körforgású politikai tartalmakat, amiket a választások alatt kaphatott kézhez az ember. A gondolkodók közben a “posztigazság” koráról elmélkednek. Ha Donald Trump felemelkedése a Republikánus Párt gyakorlataival magyarázható, úgy a hamis hírek, legalábbis részben, a kurrens újságírói gyakorlattal hozhatók egy kalap alá. Egyszóval, miközben mi a képtelen és hamis híreken gondolkodunk, a nagy médiavállalatoknak el kell kezdeniük bizonyítani, hogy ne cseréljük le őket szépen lassan egy 24 órában elérhető Taylor Swift-csatornára.

Megjelent: 2016. december 19.

Eredeti cikk



Kategóriák:Életmód, Multimédia, Politika

Címkék:,

1 hozzászólás

Visszakövetés

  1. FOGALMAK |