A háborúkat gyakran blöffel nyerik, ugyanúgy, mint a pókerben

haboru-bloffillusztráció: Vass Szabolcs

Guillaume Henchoz – Le Matin Dimanche (Lausanne)

La guerre du bluff est éternelle (A blöffháború sosem ér véget) c. könyvében Michel Klen hírszerzési szakember rengeteg anekdotán keresztül mutatja be, hogy az ókortól napjainkig a történelemben soha nem volt ismeretlen az ellenség félrevezetésének taktikája.

A pókerben a blöff azt jelenti, hogy valaki úgy játszik, mintha más lapok lennének a kezében, mint valójában. Nemrég megjelent könyvében Michel Klen francia hírszerzési szakember azt járja körül, miként használják a blöfföt a fegyveres konfliktusokban. De lehetséges-e úgy háborúzni, mintha pókereznénk?

A szerző szerint igen. Felhívja a figyelmet arra, hogy a blöffölés, mint taktika alkalmazása már Szun-ce hadvezér híres stratégiai alapvetésében, A háború művészetében is megjelenik, ami az. i.e. 6. században íródott. A könyv ma is minden valamirevaló katonai parancsnok polcán megtalálható. Szun-ce a következő hadi tanácsokat adja: “A háború mindig a csalás útját járja. Előnyöket kínálva csalogassuk az ellenséget, sorait megzavarva mérjünk csapást reá”. “El kell érni, hogy az ellenség valamilyen stratégiát kövessen, és közben ne vegye észre, hogy a stratégiája kelepcébe csalja.” – teszi hozzá Michel Klen. Számára a megtévesztés az emberi természet része. Ezért van jelen a blöff minden nemzetközi konfliktusban: “A szemfényvesztés gyakorlata a civilizáció köveibe van vésve. (…) Ebben a színjátékban soha nem eresztik le a függönyt. (…) Így a blöffháború sosem ér véget.

Óvakodj a görögöktől!

Az átverés egyik leghíresebb példája a nyugati kultúra korai írott irodalmában jelent meg. Az Iliászban és az Odüsszeiában (kb. i.e. 9. század) Homérosz úgy mutatja be főhősét, mint aki a leleményességének és a ravaszságának köszönhetően ér el sikereket. A legismertebb epizód nyilván a trójai faló története. A görögök, miután évekig ostromolták sikertelenül Priamosz trójai király városát, úgy tettek, mintha visszavonulót fújtak volna. Maguk mögött hagytak egy fából készült lovat, Poszeidónnak, a tenger istenének ajánlva, hogy kegyes legyen hozzájuk a tengeri úton. A trójaiak hadizsákmányként illetve győzelmi szimbólumként tekintettek a falóra, és bevitték a városfalakon belülre. Nem sejtették, hogy Odüsszeusz és katonái a ló belsejében rejtőzködtek. Az éjszaka leple alatt kinyitották a város kapuit, és beáramolhatott a sereg maradéka.

A görögök többször is blöffnek köszönhetően kerekedtek felül a háborúkban. Jó példa erre a szalamiszi csata, amelyben a Themisztoklész által vezetett athéni flotta illetve I. Xerxész perzsa király serege álltak szemben egymással. I.e. 480-ban a perzsák megkísérelték elfoglalni egész Görögországot. Bevették Athént, a lakosság Szalamisz szigetére menekült. A görögöknek volt ugyan flottájuk, de sokkal kisebb, mint a perzsáké. Themisztoklész tudta, hogy mindenekelőtt az ellenséges hajóktól kell megszabadulnia, hiszen ezek biztosították a perzsa hadsereg utánpótlását. A csel, amivel a lomha perzsa hajókat a keskeny szalamiszi öbölbe szorította, Szun-cénak vagy Odüsszeusznak is becsületére vált volna. Egy kettős ügynök elhintette a perzsáknak, hogy a görög sereg visszavonulót fújt. A perzsa hajók erre a nyomukba iramodtak – vesztükre. A fürgébb görög hajók elsüllyesztették az ellenséges hajókat, akiknek nem volt elég helyük a manőverezésre. A perzsák, elismerve vereségüket, egy időre el is hagyták a térséget. “Ez az írásos emlékek által kiszínezett nagyszerű csel a történelem legünnepeltebb tengeri győzelmét hozta el a görögöknek.” – jegyzi meg Klen.

Az austerlitzi svindli

Napóleonnak is kitüntetett helye van a blöffölő stratégák pantheonjában. A könyv az 1805 decemberében lezajlott austerlitzi csatát egy pókerjátszmához hasonlítja. A csatában a Napóleon vezette francia hadsereg állt szemben az I. Ferenc császár és I. Sándor cár által vezetett osztrák-orosz sereggel. Minden egyes összezördülés után a franciák azt a parancsot kapták, hogy tegyenek úgy, mintha fejvesztve menekülnének. Napóleon, a maga részéről, közben egyre sürgette az ellenfeleit, hogy üljenek vele tárgyalóasztalhoz. Hátrahagyta szándékosan elcsigázott katonáit, akiket az ellenség aztán elfogott és kihallgatott. Mikor ellenfelei végül beleegyeztek a tárgyalások megkezdésébe, a császár koszosnak és fáradtnak mutatkozott. Az orosz megbízott, Dolgorukov herceg szinte ujjongott: “Napóleon reszketett a félelemtől! A franciák legyőzésére az előőrseink is elegendőek!” Az oroszok és az osztrákok számára végzetesnek bizonyult az elbizakodottság. Valójában a császár egész stratégiája arra épült, hogy olyan terepen kényszerítse ütközetre az ellenséget, ami nem kedvez neki, és hogy úgy érezzék, a gőzelem a zsebükben van. A csatamezőn aztán ennek pont az ellenkezője történt. Az orosz-osztrák szövetség megalázó vereséget szenvedett. “Nem számít, mit hisz az ember, hogy mik az illúziói, az a fontos, hogy higyjen valamit.”

A blöffölés királyai

A szerző által válogatott anekdotákat olvasgatva a blöffölés aranyérmét az angoloknak kell odaítélnünk. A 2. világháborúban az angolok alaposan kitervelt cselekkel értek el sikereket. Az egyik legagyafúrtabb hadicsel valószínűleg a Mincemeat (vagdalthús)-hadművelet volt. 1943 tavaszán  spanyol rendőrség egy tengerparton rátalált a brit Királyi Haditengerészet egyik parancsnokának, William Martinnak a holtesttére. A nála lévő hivatalos iratok alapján beazonosították, és találtak nála van egy fontos dokumentumot is, mely az afrikai szövetségesek tervezett partraszállását részletezte a Peloponnészosz-félszigeten. Az információkat átadták a németeknek, akik az orosz fronton harcolókat átirányították Görögország védelmére. Természetesen csapda volt az egész: William Martin soha nem létezett, a holttest egy francia csavargóé volt, akit a hullaházból szedtek össze, és a szövetségesek valódi célpontja Szicília volt, illetve azon keresztül Olaszország. A blöff annál merészebb volt, hogy egy nem sokkal korábban megtörtént eseményt ismételt meg. 1942 novemberében az ún. Fáklya-hadművelet – az amerikaiak partraszállása Észak-Afrikában – tervei kerültek a németek kezébe, miután egy észak-spanyolországban lezuhant parancsnok holttestét átkutatták. Ezúttal nem előre kitervelt dologról volt szó, a szövetségesek kétségbe is estek, amikor megtudták, hogy a partraszállás terve az ellenség kezére jutott. A német katonai hírszerzés viszont meg volt győződve arról, hogy egy angolok által kitervelt cselről van szó, ezért nem vették figyelembe. Duplán veszítettek.

Ugyanebben a szellemben, az angolok attól sem riadtak vissza, hogy fantomhadseregeket találjanak ki. A 4. hadosztály elvileg Skóciában állomásozott a célból, hogy előkészítsék a norvégiai partraszállást. De ebből semmi nem volt igaz: a katonák nem léteztek, és a szövetségesek inkább Észak-Franciaországot vették célba. Semmit nem bíztak a véletlenre: az edinburghi kastélyban felállítottak egy hamis parancsnokságot, hamis rádióadást szimuláltak, hogy lefoglalják az ellenséges operátorokat, a helyi sajtóban is említéseket tettek az előkészületekről, a diplomaták pedig olykor elhintettek néhány utalást a többi diplomata körében. “A Skye-hadművelet miatt Hitler kénytelen volt tizenhét hadosztályt Norvégiában és Dániában állomásoztatni – annál is kevesebben voltak Normandiában.” – elemez Michel Klen.

Mindehhez hozzá kell tenni, hogy a blöff egyedül nem működik. Ugyanúgy, mint a pókerben, néha nyerő lapokra is szükség van. A hidegháború és a gyarmati rendszer felbomlásának háborúinak kontextusában Michel Klen azon taktikákat elemzi, amiket a francia hadsereg – melyet ő maga is szolgált – a lázadások ellen fejlesztett ki. Indokínában és Algériában a francia hírszerzők megtanultak beépülni a partizánmozgalom sejtjeibe, majd ott hamis információkat terjeszteni. A titkosszolgálatok így oldották meg, hogy az ellenállóknak téves információik legyenek arról, hogy kik kollaborálnak közülük a gyarmati hatalommal. A céljukat hamar elérték: az algériai felkelők között véres belviszályok törtek ki. Elég volt mindez a háború megnyeréséhez? Nem. Ha valaki blöffel akar nyerni, ahhoz a játék minden paraméterét az ellenőrzése alatt kell tartania. Szun-ce (akiből nyilvánvalóan remek pókerjátékos vált volna) szavaival élve: “ha ismerjük az ellenséget és ismerjük magunkat is, akkor száz csatában sem jutunk veszedelembe; ha azonban nem ismerjük az ellenséget, csak magunkat ismerjük, akkor egyszer győzünk, másszor vereséget szenvedünk; és ha sem az ellenséget, sem magunkat nem ismerjük, akkor minden egyes csatában feltétlenül végveszély fenyeget bennünket.”

Megjelent: 2017. február 5.

Eredeti cikk



Kategóriák:Kultúra, Tudomány, Vezetés

Címkék:, , , , ,