Egyszemélyes küzdelem Délkelet-Ázsia független mozijaiért

thai-moziillusztráció: Vass Szabolcs

Max Crosbie-Jones – Southeast Asia Globe (Phnompen)

A régió öregedő filmszínházai vesztésre állnak a nagyvállalatokkal szemben. Egy elszánt amerikai fiatalember azért harcol, hogy megmentse őket.

A bangkoki Rama Chinatown mozi az alkalmazkodó újrahasznosítás kissé bizarr példája. Kék kötényes pincérek  szlalomoznak gőzölgő levesestálakkal a keskeny előtérben. Három évvel ezelőtti filmek plakátjai igyekeznek olyan benyomást kelteni, mintha menne a bolt, sikertelenül. Ha mégis akad valaki, aki kifizet 60 bahtot (kb. 490 forint), hogy megnézze Az Óriásölő c. filmet, összehajtható műanyagasztalok és egy fogait piszkáló apóka között kell elnavigálnia.

Az emberek, akik ezen a hűvös decemberi estén itt vacsoráznak, cseppet sem zavartatják magukat amiatt, hogy a valaha a kung-fu filmek szentélyeként ismert Rama mozi mára kétes hírű találkahellyé züllött. De Philip Jablont, egy 37 éves fenntartható fejlődés-kutatót, aki Amerika és Thaiföld között ingázva éli az életét, nem hagyja nyugodni a dolog. Meggyőződése, hogy az épület – sok sorstársával együtt – jobbat érdemelne. “Mostanában hajlamosak vagyunk leírni ezeket az épületeket, pedig a fénykorukban nagyon fontos szerepet töltöttek be” – mondja, miközben a levesünkre várunk az asztalnál. “Kulturális értéket képviselnek, sokukat érdemes lenne megmenteni.”

Nem első felindulásból mondja ezt. Jablon 2010-ben kezdte listába szedni a régió független mozijait – legtöbbjük mára elhagyatottá vált, vagy raktárnak, parkolónak, vagy ki tudja mire használják. Megfigyeléseit és fotóit feltette a Southeast Asian Movie Theatre Project (Délkelet-ázsiai moziprojekt) nevű blogjára. A projekt útközben nagyobb sebességbe kapcsolt, a doktori disszertációtól a tanácsadásig, valamint kis számú, de annál lelkesebb követőre is lelt. “Senkit nem ismerek, aki ehhez hasonlót csinál.” – Thaid Dhi ranguni dokumentumfilmes szavaival élve.

Voltak persze akadályok is. Egy 2009-es blogbejegyzésben Jablon első kézből tapasztalta meg a Ramát “belengő szexualitást”, egy túlságosan szívélyes törzsvendég által. De kergették már meg kutyák, dolgozó lányok néztek rá csúnyán, vagy egyszerűen kitiltották, amikor egy-egy moziba próbált bejutni. Ugyanakkor minden egyes együtt nem működő tulajdonosra vagy kelletlen biztonsági őrre jutott valaki, aki szívesen körbevezette, vagy mesélt neki. A projekt által betekintést nyert egy ismeretlen világba.

Tavaly februárban Jablon Future’s Ruins (A jövő romjai) címmel kiállítást rendezett Bangkokban, ahol az általa készített fotókat mutatta be thai filmszínházakról, mindegyiket ugyanabból az oromzati perspektívából fotózva. Ezeket nézegetve szembetűnőek a közös jellemzők – a szögletes struktúrák, a polikróm díszek, a kiugró tetődísz. Jablon úgy gondolja, Thaiföldön virágzott a modernizmus egy bizonyos formája a 20. század végén, és ezt a fotók is bizonyítják. “Van aki szerint ez egyáltalán nem is thai építészet.” – mondja. – “De én nem értek vele egyet. Ez modernizmus, thai identitással.”

Beszélgetés közben világossá vélik, hogy Jablon egy nosztalgikus álmodozó, aki ugyanakkor tökéletesen tisztában van küldetése – miszerint Dél-Kelet Ázsia összes moziját katalogizálja – sziszifuszi mivoltával. “Néha maga is elgondolkodom azon, hogy miért csinálom. Megélni nem tudok belőle.” – vallja be. Jablon egy évben hét-nyolc hónapot tölt azzal, hogy Csiangmajból csillagtúraszerűen járja a vidéket. Az év többi részét költöztetőként pénzkereséssel tölti Philadelphiában, a városban, ahol született és felnőtt, és ahol magába szívta a városi örökségek és a moziba járás szeretetét és tiszteletét. Ezután újraindul a ciklus. “Nem tudom, hogy meddig mehet ez így. Az biztos, hogy kockázatos.” – mondja.

Már csak azért is kockázatos, mert a katalogizált objektumok fennmaradása igen kétséges. A mozik nagy alapterületüknek köszönhetően kedvelt célpontjai az ingatlanfejlesztőknek. A kilátások Thaiföldön különösen rosszak. Mindössze egy maroknyi mozi működik még mindig, a jövőjük pedig – beleértve Bangkok trópusi art deco moziját, a Scala-t is – bizonytalan. “Nem lesz egyszerű megmenteni őket. Meg kell győznie a tulajdonosokat, hájpot kell teremtenie köréjük.” – mondja Gridthiya Gaweewong, a Jim Thompson Művészeti Központ igazgatója, akik korábban már támogatták Jablon kutatómunkáját. Philip Cornwel-Smith, a Very Thai: Everyday popular Culture (Nagyon thai: Mindennapi populáris kultúra) c. könyv szerzője is egyetért. “A mozik világi helyek, külföldről érkeztek, nem illeszkednek bele a thai magas kultúrába” – mondja. “Ami még rosszabb, olyan dolgokkal társítják őket, mint alacsony státusz, kétes erkölcsök; olyan helynek számítanak, ahova a fiatalok járnak rosszalkodni. Az ilyen “alacsony rangú” kulturális helyszínek támogatására nehéz lesz megnyerni a státuszalapú thai társadalmat.

Jablon projektjét az időnként felbukkanó reménysugarak tartják mégis életben. “Nagyon jó, amikor az emberek érdeklődést mutatnak, köszönetet mondanak, vagy ki akarják tenni a képeket a szobáik vagy irodáik falára” – mondja, utalva a limitált kiadású portfólióra, amelyet a projekt finanszírozása céljából adott ki. Egyre több jel mutat arra, hogy a megóvás ideája kezd gyökeret verni a régióban, és ennek köszönhetően egy pár mozit talán sikerül visszarángatni a purgatóriumból.

Tavaly augusztusban egy indiai-thai kortárs művész, Navin Rawanchaikul, festett óriásplakátot állított ki a Saha nevű kunyhószerű mozi homlokzatán, Songkhla városában. Majd odahívta a jellemzően muszlim közösséget, akiket a plakát ábrázolt, hogy osszák meg tapasztalataikat. “Navin megközelítése az volt, hogy a művészeten keresztül akarta újraaktiválni a társadalmi emlékezést.” – mondja Jablon. Bangkokban a kormány is támogatja azt a tervet, mely szerint a Sala Chalerm Thani, a Thaiföld legrégibb mozijaként számon tartott faépítmény egyfajta élő múzeummá alakulna. Más mozik, köztük a Chinatown Rama, pop-up projektek, pl. mozipremierek vagy zenei estek helyszínéül szolgálna; a Prince nevű mozit pedig úgy tűnik, egy magánbefektető fogja felújítani.

Mianmarban a fejlesztések hiányából kifolyólag a huszadik századi építészeti miliő jobbára érintetlenül maradt. Ennek a miliőnek szerves részét képezik az impozáns filmszínházak, mint például a ranguni neoklasszicista stílusú Waziya Cinema, ami bár pillanatnyilag zárva van, állítólag hamarosan felújítják. “Szerintem jó esély van rá, ugyanis a Waziya az utolsó állami mozi” – mondja Dhi, aki 2013-ban filmfesztivált szervezett itt, és reménykedik abban, hogy az épületből egyszer kulturális központ lesz.

Az optimista Jablon szerint Mianmar számára itt a lehetőség, hogy tanuljon a szomszédaitól, vagy akár inspirálja őket. “A gazdasági és kulturális elszigeteltségnek köszönhetően a mianmari városokban megállt az idő, és nem mentek végbe azok az infrastrukturális változások, amik ennek az életstílusnak a pusztulásához vezettek.” – mondja. “Ez nagyon érdekes, különösen a megóvást szorgalmazó mozgalom tekintetében, ami egyre nagyobb lendületet nyer a térségben.”

A thaiföldi befektetések alakulását tekintve azonban nem fog simán menni a dolog. Bár Cornwel-Smith szerint a fiatal, független szemléletű thaiok körében egyre népszerűbb a huszadik század közepére jellemző design, úgy gondolja, hogy Jablon egyik legfőbb érve – miszerint a mozik egykor egyfajta kulturális magként szolgáltak a közösségekben, és hogy a megfelelő befektetéssel és szemlélettel újra azzá tehetők – nem nagyon fog megállni a lábán a jelenlegi üzleti hangulatban. “A piacok és az áruházak még inkább közösségi központoknak számítanak, mégis szemrebbenés nélkül rombolják le őket, közösségi és történelmi szerepükre ügyet sem vetve.” – mondja, utalva arra, hogy Bangkok turisták által is kedvelt ilyen helyszíneit nemrég rombolták le, illetve építették át a felismerhetetlenségig. “A thai társadalom nem tartja nagyra ezeket az épületeket, illetve a populáris kultúrát mint olyant, így nem érzik úgy, hogy a megmaradt mozikat meg kellene menteniük.”

Ennek ellenére Jablon eltökélt szándéka, hogy megment közülük néhányat. Folytatja magányos kutatómunkáját, véleménycikkeket ír a helyi médiába, fotóalbumot ad ki, és megpróbál összehozni egy szimpóziumot. A legfontosabb annak eldöntése, hogy mely mozik rendelkeznek a legnagyobb potenciállal a túlélésre. “Nekik mindent meg kell tenniük, hogy életben maradjanak” – mondja, miközben egy pincérnő átkiabálja a rendelést az előtér túloldalára – “én pedig mindent megteszek, ami tőlem telik, hogy segítsek nekik.

Megjelent: 2017. január 19.

Eredeti cikk



Kategóriák:Ázsia, Életmód, Üzleti, Kultúra

Címkék:, , , , , ,