Hogyan érdemes hallgatni Donald Trump beszédeit az eljövendő négy évben

trump-beszedeillusztráció: Vass Szabolcs

John McWhorter – The New York Times

Donald J. Trump beiktatási beszédében voltak retorikának nevezhető mozzanatok. Például az a rész a detroiti meg a “Nebraska szeles síkságairól” származó kölykökről – fekete és fehér, értik? – akik ugyanarra az égre néznek fel. Többnyire azonban úgy hatott, mintha egy igyekvő tinédzser vetett volna papírra valamit, ami nemigen üti meg a mércét. Az “Amerika totál megállíthatatlan” iskolaudvari nagyzolásnak hangzik. “Visszahozzuk a határainkat” – hova mentek? “A haderő nagyon szomorú lemerítése” – elképzelhetetlen, hogy Barack Obama, vagy akár George W. Bush hasonlóan fogalmazott volna egy előre megírt beszédben.

A közönsége megtapsolta, ahogy teszi azt mindig. De nehéz nem nevetni a trumpi mondatszerkesztésen. Bevallom, magam élvezettel hallgatom egy-egy hosszú nap után, egy pohár whiskyvel a kezemben. Eddigi kedvencem egy dél-karolinai kampányeseményen hangzott el 2015-ben:

“Nézze, a nukleáris dolog – a nagybátyám remek professzor és tudós és mérnök volt, Dr. John Trump az MIT-nél; jó gének, nagyon jó gének, OK, nagyon okos, Wharton pénzügyi főiskola, nagyon jó, nagyon okos – tudja, ha ön konzervatív republikánus, ha én liberális lennék, ha, mondjuk, OK…”

Az igazság az, hogy Trump szaggatott, összefüggéstelen önkifejezésében nincsen semmi különleges. Rengeteg tökéletesen intelligens ember beszél úgy, mint Donald Trump, még ha nem is tudnak róla. Az viszont újdonságszámba megy, hogy egy olyan ember, aki így beszél a nyilvánosság előtt, az USA elnöke lett. Ugyanakkor nem meglepő, és ha nem akarjuk az eljövendő négy-nyolc évet kesergéssel tölteni illetve értetlenül állni minden egyes elnöki beszéd előtt, akkor meg kell tanulnunk, hogy hogyan érdemes hallgatni őket.

A hibás rajtok, a hirtelen közbeszúrások,  az ismétlések – mind a hétköznapi, kötetlen beszéd, nem pedig az írott nyelv jellemzői. Az állandó hangsúlyozások (“higgyen nekem”, “nagypályás”) szintúgy. Minden ember színesíti beszédét olyan, tikkelésre emlékeztető bizonygatásokkal, mint pl. a “tényleg” vagy a “teljesen”.

A kötetlen beszélgetés és a “beszédet mondás” közötti különbségtétel egészen addig nem tűnt jelentőségteljesnek, amíg egy nyelvi szempontból annyira csiszolatlan alak, mint Trump elnök meg nem jelent abban az arénában, ahol általában legalábbis törekednek az ékesszólásra.

Aggodalomra ad okot, hogy az ugató stílus könnyen adja magát a gyűlölet kifejezéséhez. Obamának sokkal szűkösebb tér állt rendelkezésére hitelességének kifejezésére. Trump úgy beszél, ahogy akar, fittyet hányva arra, hogy amit mond, hogy hangzik. Gondolatait úgy fűzi össze, ahogyan épp eszébe jut; míg egy túlságosan “utcai” stílusú fekete politikus nem jutott volna messzire. (Hillary Clintonnak sem volt mozgástere a neme miatt. Ha a beszéde túlságosan hasonlított volna a nők mindennapi beszédstílusához, akkor közönségesnek titulálták volna.)

Trump “ami a szívemen, az a számon” beszédstílusa egyben a vonzereje is, ami által a vidék lakói is egy hullámhosszon érezhetik magukat a tehetős new yorki család sarjával. Legjobb formájában ez a stílus, mintha azt mondaná: “Igen, én képes vagyok rá!” Az igazság azonban sokkal hétköznapibb ennél. Nem arról van szó, hogy Trump szándékosan alkalmaz egy nyelvi eszközt, hanem arról, hogy meg sem próbál letérni az általa megszokott útról.

Mr. Trump úgy beszél, ahogy az emberek nagy többsége teszi egy ital mellett. Sokunk bizony meglepődne, ha papírra vetve szembesülne a saját, kötetlen beszédével.

De mégis, mit keres egy olyan alak, aki így beszél, az Ovális Irodában? Az igazság az, hogy az egész csak idő kérdése volt. Amerika kapcsolata a nyelvvel a 60-as évek óta évtizedről évtizedre egyre felszabadultabb – ugyanez a helyzet az öltözködéssel, a szexualitással, az étkezési szokásokkal, a tánccal és sok minden mással is.

A cilindert és a fehér kesztyűt már réges-rég eldobtuk. Miért ragaszkodnánk akkor a nyelvi formalitásokhoz?

Ma, amikor egy időjárásjelentésben olyan mondatok hangzanak el, hogy “belecsúszunk a télbe”, vagy olyan címadásokkal találkozunk az interneten, mint az “Érdekes, de totál nem javasolt módszer a fülzsír eltávolítására”, a hétköznapi, kötetlen nyelvet érzékeljük valódinak. Ezt a valódiságot Franklin D. Roosevelttől még senki sem várta el, de még Lyndon B. Johnsontól sem. A tökéletes beszédű Mitt Romney többek között azért vesztett 2012-ben, mert ami valaha “elnöki” volt, az ma már túl merevnek hat. Az Obama iránt sokak által érzett zsigeri rokonszenv részben fekete prédikátori hanghordozásának köszönhető. Mitt Romney vagy John McCain képtelen lett volna úgy megtölteni zenével a “Yes, we can!” jelmondatot, mint Obama.

Gondolhattuk volna, hogy a következő elnök nem fog szégyenkezni amiatt, hogy nem kenyere az ékesszólás. George W. Bush megválasztása, gyakori helytelen szóhasználatai ellenére, volt az első jele annak, hogy a jó beszélőke már nem olyan fontos szempont amerikaiaknak, mint valaha. Bush azonban úgy tűnt, mint aki legalábbis megkísérel beszédet mondani egyszerű beszédfolyam helyett. Az ezt kísérő megrettent arckifejezését Will Ferrell tökéletesen imitálta a Saturday Night Live tévéműsorban. Sarah Palin jelentette a következő szintet: ő sem zavartatta magát a mondatszerkesztés szabályai által, mégis milliók nagyrabecsülését élvezte.

Nem meglepő, hogy nem kellett sok idő ahhoz, hogy egy Palinhoz hasonló szintű beszédkészséggel megáldott, de emiatt magát egyáltalán nem zavartató figura Palinnál is magasabb rangra emelkedjen. Trump elnökkel a hivatalos hangnemnek végleg befellegzett. A karrierje alatt egyszer sem szorult rá, hogy beszédet mondjon kötetlen beszélgetés helyett; tudvalevőleg nem olvas, és távol áll tőle az önvizsgálat – a fenti tényezők közül egyik sem a körültekintő önkifejezés malmára hajtja a vizet. Meglepő lenne, ha az elnök nem lenne a Twitter megszállottja: A 140 karakteres limit olyan írott nyelvet eredményez, ami, az sms-hez hasonlóan, a lehető legkevésbé tér el a beszélt nyelvtől.

Mivel még újdonságszámba megy, hogy az Ovális Irodában ülő egyén fittyet hány a helyes nyelvhasználatra, Trump elnök beszédstílusa teljesen összezavarja a hírszervezeteket. Az mindenki számára világos, hogy a beszédei strukturális szempontból esetlenek. Azt azonban már nehezebb megérteni, hogy Trump, mint olyan személy, aki kötetlenül beszél, ahelyett hogy körültekintően kommunikálná a gondolatait, nincsen tudatában annak, hogy egy politikus megnyilvánulásai inkább jelzés-  mint kinyilatkoztatásértékűek, egyfajta szállítóeszközként szolgálnak a nagyobb ívű gondolatok kifejezésére.

Panamában létezik egy törzs, a Kuna törzs, akiknek a főnöke hosszú, fennkölt beszédeket tart a tagoknak, majd ezt követően az asszisztense elmagyarázza a népnek, hogy mit mondott a törzsfőnök. Ez egzotikusan hangzik számunkra egészen addig, amíg rá nem jövünk, hogy a kommentátorok éppen ugyanezt teszik egy-egy elnöki évértékelő után.

Ezért működött olyan jól Keegan-Michael Key “dühfordító” szkeccse Obama elnökkel 2015-ben, a Fehér Ház tudósítóinak vacsoráján. Mi gyakorlatilag soha nem hallottuk Obamát elnökként kötetlenül “beszélgetni”. Egy bizonyos mértékig mindig elő kellett adnia magát. És mivel a riporterek ilyen politikusokhoz vannak szoktatva, azt feltételezik, hogy Trump is “beszédet mond”, amikor egyszerűen “beszél”. “Mit értett ezalatt Trump?” – vakargatják a fejüket. Valaki segített nekik: “A tweet önmagáért beszél”. Ez triviálisnak és kitérő válasznak tűnhet, pedig jelen esetben tökéletesen helyénvaló.

Tehát: hogyan hallgassuk ezt az embert napi szinten az elkövetkező évek során? Először is, tudatosítsuk magunkban, hogy a beszédstílusa korántsem olyan egzotikusan barbári, ahogyan papíron leírva kinéz – inkább az a furcsa, hogy egyáltalán papírra kerül. Másodszor, meg kell értenünk, hogy az, hogy a rajongóit mindez nem zavarja, csak egy megnyilvánulása annak, ahogyan ma mindannyian hozzáállunk a formalitásokhoz. A nyelv csak követi a trendeket.

Theodore Roosevelt jut eszembe. Bár jó szónok volt, túláradó, mindig kíváncsi természete miatt valaki egyszer ezt mondta róla szeretetteljesen: “Soha nem szabad elfelejtenünk, hogy az elnök körülbelül 6 éves.” Nyelvészeti szempontból a jelenlegi elnököt úgy hallgatom, mintha körülbelül 12 éves lenne. Így szinte mindig tökéletesen érthető.

A szerző a Columbia Egyetem angol nyelv- és összehasonlító irodalom professzora.

Megjelent: 2017. január 21.

Eredeti cikk



Kategóriák:Amerika, Életmód, Kultúra, Politika, Tudomány

Címkék:, , , ,