Szlovénia útja az ENSZ-tagságig: visszatekintés

sloveniaillusztráció: máshol.net

Gorazd Utenkar – Delo (Ljubljana)

A szlovén út a függetlenség kikiáltásától, azaz 1991. június 25-től, az egész világon végérvényes elismertséget jelentő teljes jogú ENSZ-tagságig 11 hónapig tartott. Ezen az úton az egyik legjelentősebb dátum 1992. január 15. Akkor ismerte el az új országot az Európai Gazdasági Közösség, a mai Európai Unió elődje, amely utóbbinak Szlovénia 2004. május 1-jén vált tagjává.

Vita tárgya, hogy egy év a függetlenség kikiáltásától az ENSZ-tagságig hosszú vagy rövid időnek számít. Némelyik új államnak egyáltalán nem szükséges tagságért folyamodnia, mert egy korábbi tagország jogutódja. Például így kapta meg Oroszország a Szovjetunió korábbi székét az ENSZ-ben.

Ha egy ország megegyezéssel bomlik különböző részekre, főszabályként szintén nincs probléma a tagság kérdésével. Így 1993 januárjában, három héttel a békés szétválás után minden nehézség nélkül fogadták el Csehország és Szlovákia felvételét a tagok. Dél-Szudán is a Szudántól való megegyezés szerinti leválás után pár nappal vált ENSZ-taggá 2011 júliusában, habár az elválás folyamata korántsem volt békés, a muszlim északi és a keresztény-animista vallású déli rész évtizedekig véres harcokat folytatott egymással, igaz béke pedig még ma sincs, ahogy az az afrikai szomszédos országok között megszokott jelenség.

Megegyezés és elismerés nélkül

Természetesen léteznek más példák is, amikor az ország megegyezés nélkül válik ki egy másik államból. A közvetlen közelünkben ilyen Koszovó esete. Az egykori jugoszláv autonóm tartomány már 1999 óta teljesen önálló életét él Szerbiától, amelynek korábban része volt. Koszovó hivatalosan 2008 februárjában kiáltotta ki függetlenségét. A mai napig nem csak Szerbia nem ismerte el ezt a tényt, hanem az ENSZ Biztonsági Tanácsának (BT) öt állandó tagja közül kettő, Oroszország és Kína sem, valamint számos más fontos ország, így Argentína, Brazília, Mexikó, Dél-Afrika, India és Indonézia sem. Koszovót rajtuk kívül néhány EU-tagállam sem ismerte el, így Görögország, Románia, Szlovákia és Spanyolország. Mivel az ENSZ BT nem minden állandó tagja ismeri el függetlenségét, világos, hogy Koszovó egyhamar nem számíthat a szervezetbe való felvételre.

A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság nem megegyezéssel bomlott szét, ezért Szlovénia a függetlenség kikiáltása után nagyon kellemetlen helyzetben találta magát. 1991-ben, két héttel az esemény előtt a jugoszláviai amerikai nagykövet, Warren Zimmermann Ljubljanában azt mondta, hogy országa Szlovénia önállóságát még 50 évig nem fogja elismerni. Egy héttel ezután Belgrádba érkezett a nagykövet felettese, az amerikai külügyminiszter, James Baker. Hangsúlyozta, hogy nem fognak megengedni semmilyen egyoldalú tevékenységet. Egyértelmű volt a jelzés, hogy az Egyesült Államok nem támogatja a szlovén önállóságot.

Szlovénia függetlenségét 1991 júniusában nem ismerte el senki. Pontosabban, június 26-án elismerte Horvátország, amely viszont egy még kellemetlenebb szituációban volt. Az ő – Szlovéniával egy napon kikiáltott – függetlenségét sem ismerte el senki. Mindemellett a nemzetileg majdnem teljesen homogén Szlovéniával szemben területén nagyszámú szerb kisebbséggel rendelkezett. A szerbek a Szerbiával és Bosznia Hercegovinával határos egybefüggő területen éltek és többségük ellenezte Horvátország önállósodását, ami háborúhoz és a szerbek legbefolyásosabb időszakában Horvátország közel harmadának tényleges elfoglalását eredményezte.

Az 1991 július elejei brioni egyezmény alapján Szlovénia, cserébe a tűzszünetért lekötelezte magát, hogy három hónapra befagyasztja önállósodási tevékenységeit, de ezt nem tartotta be. Az ezt követő hónapokban még érkezett néhány elismerés a volt szovjet tagállamoktól: júliusban Litvániától, augusztusban Grúziától és Lettországtól, szeptemberben Észtországtól és decemberben Ukrajnától.

Bölcsek tanácsa

A Jugoszláviáról tartott béketárgyalások választott küldöttségének, az ún. Badinter-bizottságnak fontos szerepe volt abban, hogy a világ elismerte a szlovén függetlenséget. A bizottság nevét az akkori francia alkotmánybíróság elnökéről, Robert Badinterről kapta, mellette pedig tagok voltak még Belgium, Olaszország, Spanyolország és Németország alkotmánybíróságainak elnökei. Utóbbi az a Roman Herzog, aki később német szövetségi elnök lett és nemrégiben hunyt el. A bizottság feladata volt, hogy véleményt alkosson a Jugoszlávia felbomlását kísérő háborúkban felvetődött legfontosabb jogi kérdésekről.

A szlovén függetlenséget illetően a legjelentősebbnek három vélemény számít.  Az 1. számú vélemény, amely 1991. november 29-én került aláírásra és azt állapította meg, hogy a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság a felbomlás folyamatában van. A 3. számú vélemény, amely 1992. január 11-én az Európai Gazdasági Közösségnek tesz javaslatot, hogy ismerje el Szlovénia önállóságát – ami négy nappal később meg is történt. A 8. számú vélemény, amelyben 1992. május 18-án megállapítást nyert, hogy a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság felbomlásának folyamata befejeződött és az állam nem létezik tovább.

Robert Badinter személye figyelemreméltó. A most 88 éves szocialista politikus korábban ügyvéd és a francia halálbüntetés eltörléséért harcoló egyik legismertebb aktivista volt. Törekvései eredményesnek bizonyultak, amikor 1981-ben François Mitterrand az elnöki választások megnyerése után igazságügyi miniszterré nevezte ki. Miniszterként egyik legelső javaslata a halálbüntetés eltörlése volt, amit még abban az évben elfogadott a parlament. Később kilenc éven át volt az alkotmánybíróság elnöke – ebben az időszakban vezette a bizottságot –, majd 1995 és 2011 között a francia parlament felsőházában, a szenátusban volt képviselő.

A fordulat

Gyakran elfelejtődik, hogy a szlovén önállósodás nemzetközi elismerésére nagyban hatott a Szovjetunió felbomlása. Némely tagállama már 1990-től kikiáltotta függetlenségét (először Litvánia), habár az összeomlás csak 1991 augusztusában vált ténnyé, amikor a kommunista párt kemény vonala puccsot kísérelt meg Mihail Gorbacsov elnök ellen. A puccs nem sikerült, de a következő hónapokban a Szovjetunió nemcsak de facto, hanem de jure is szétesett. A legfelsőbb szovjet (tanács) deklarációjával az államot hivatalosan december 26-án szüntették meg, a Kremlben leengedték a szovjet zászlót.

Még a szétesés előtt Szovjetunió elismerte a három balti köztársaság, Litvánia, Lettország és Észtország függetlenségét. Önállóságuk ellen nem szavazott más állandó tagja – amelyek még most is ugyanazok: a Szovjetunió helyett Oroszország, Franciaország, Kína, Nagy-Britannia valamint az Egyesült Államok – sem a Biztonsági Tanácsnak, így a “balti hármas” szeptemberben az ENSZ tagja lett.

A sikertelen puccs – amellyel a kommunisták kemény magja meg akarta akadályozni vagy akár visszafordítani a Szovjetunió szétesésének folyamatát – így a három balti ország, majd később más volt tagországok gyors nemzetközi elismerését tette lehetővé. Mivel a balti államokat már szeptemberben elismerte az egész világ, nem volt többé igazi indok a jugoszláv tagköztársaságok el nem ismerésére sem.

Az első ország, amely elismerte az önálló Szlovéniát és nem az egykori Szovjetunió tagállama volt, Izland lett, 1991. december 19-én. Később, de ugyanazon a napon jött az elismerés Svédországtól és Németországtól, mint az első EGK-tagállamtól, habár utóbbi kettő az elismerés életbe lépését 1992. január 15-ig elhalasztotta. Eddig a dátumig a szlovén függetlenséget elismerték még az olasz miniatűr államok, Vatikán – a pápa-állam mint diplomáciai hatalom sokat segített az ország nemzetközi közösségben való elfogadásában – és San Marino, január 15-ét pedig az elismerések nagy hulláma követte.

A mai Európai Unió többségének tagja – élen a döntő pozícióban lévő két állandó ENSZ BT-taggal, Franciaországgal és Nagy Britanniával – és maga az EGK mellett a függetlenséget elismerték az akkor nem EU-tag, de szomszédos országok, Ausztria és Magyarország is. Így tett még számos más ország. Jelentőségteljes, hogy a negyedik szomszéd, Olaszország, habár az EGK tagja volt, elismerése csak két nappal később, január 17-én érkezett. Ez nem a mediterrán lezserségnek tudható be, inkább az olasz rosszindulatnak, hiszen Olaszország az Adriai-tenger keleti partján éledő irredentista törekvések táplálásával a következő években sok gondot okozott Szlovéniának, többek között akadályozta az Európai Unióhoz való csatlakozását.

Az a három állandó ENSZ BT-tag, amelyek Szlovénia önállóságát nem ismerték el még január 15.-én, ezt hamarosan megtették. Az első Oroszország volt február közepén. Az Egyesült Államok 10 hónappal korábban  Jugoszláviában állomásozó nagykövete még állította, hogy az USA 50 évig nem fogja elismerni Szlovéniát mint önálló országot, de a vélemény 1992 áprilisában megváltozott. Amikor a hónap végén Kína, mint az utolsó állandó BT-tag is elismerte a függetlenséget, az ENSZ-tagságnak nem volt többé akadálya. A Triglavval és a celjei csillagokkal ékesített trikolór 1992. május 22-én fellobogott az East River partján, a new york-i üvegpalota előtt.

Megjelent: 2017. január 14.

Eredeti cikk



Kategóriák:Európa, Közigazgatás, Politika

Címkék:, , ,