Új globalizmus: az ellenkultúra, ami újrarajzolhatja a világ térképét

globa-or-antiglobaillusztráció: Vass Szabolcs

Rio Goldhammer – The Conversation (Melbourne)

Az elmúlt évtizedek status quo-ja a globalizáció. A kommunikáció és a közlekedés fejlődésének köszönhetően a világ sokkal kisebb, mint egykor volt; a kormányok és a vállalatok pedig a világ minden táján igyekeznek ebből nyereséget kovácsolni. Ennek megnyilvánulásai pl. a szabadkereskedelmi egyezmények, a gazdasági és politikai szövetségek, illetve az európai állampolgárság, amely 28 ország 500 millió lakosát köti össze.

A Brexit-szavazás, Donald Trump győzelme, illetve Marine Le Pen kezdődő kampánya a francia elnöki székért azonban mind azt mutatják, hogy a globalizált nemzetek ideológiailag megosztottá váltak. Mindkét oldal megrögzötten ragaszkodik az igazához, egyfajta ellenkultúrát képvisel, amely elutasítja azt a társadalmat, amelyben a másik oldallal osztozik.

1996-ban Samuel Huntington politikatudós felvetette, hogy az identitáspolitika lesz a globális konfliktus alapja. Szerinte a nemzeteket a közös “történelem, nyelv, kultúra, hagyomány, és ami a legfontosabb, a vallás” tartja egyben. Számára ezek azok a jellemzők, amik egy nemzet tagjait mindenek felett összekötik, és amelyek alapján megkülönböztetik magukat a kívülállóktól.

Huntington előre megjósolta, hogy a globalizáció egyik következménye az lesz, hogy a kulturális különbségek reflektorfénybe kerülnek. Jóslata szerint a regionális kultúrák az identitásukat a szomszédaikkal való különbségek alapján fogják meghatározni. Huntington bírálói, többek között a közgazdász Amartya Sen szerint viszont ez a kulturális szempontból homogenizált kép hibás, hiszen sokan magát a sokszínűséget tartják identitásuk meghatározó részének. A valóságban mindkettejüknek igazuk van. De egyikőjüknek sem teljesen.

Új prioritások

A közös nyelv, a kultúra, a hagyomány és a vallás most már nem bizonyulnak elég erős kapocsnak a nemzetek összetartására. Végbement ugyanis egy határozottan politikai jellegű változás. A nyugati kultúrában az identitás kérdése gyakorlatilag átfogalmazódott arra, hogy hogyan tekintünk, illetve hogyan kellene tekintenünk a kívülállókra. A hagyományosan a szociáldemokrata baloldal szavazóbázisát képező munkásosztály most a jobboldal bevándorlóellenes populizmusa felé fordul. Ez önmagában semmi újat nem jelent, de most először a hagyományos értelemben vett “baloldal” és “jobboldal” jelentése felcserélődik. Az USA-ban ez a kérdés a mexikói határra húzott fal támogatása avagy ellenzése. Az Egyesült Királyságban a “Maradni” vagy a “Kilépni”.

A másik oldalon a globalisták ugyanolyan elszántan harcolnak a közös állampolgárság megtartása mellett. Charles Goerens luxemburgi EP-képviselő például javasolta a “társult” EU-állampolgárság létrehozását, ami lehetővé tenné a valaha volt tagországok állampolgárainak, hogy önszántukból, egyénileg EU-tagok lehessenek. Itt egy újfajta, nemzeteken átívelő állampolgárságról van szó, egy olyanról, ami sérthetetlen maradna a nemzetállami elszigetelődés szeszélyeivel szemben.

Megosztottság és unió

A nemzetek jelenlegi földrajzára tehát mind a globalisták, mind az antiglobalisták oldaláról nyomás nehezedik. Az európai jobboldali populista mozgalmak egyre több országban sürgetik az EU-ból való kilépést; az Egyesült Királyság belviszályokkal küzd. Utóbbi egységét immáron nem csak az eddig ismert regionális nemzetiségi törekvések fenyegetik.

London főpolgármestere, Sadiq Khan, egy kivételes “londoni munkavállalási engedély” létrehozásáért küzd, hogy ellensúlyozza a bevándorlás korlátozását, ami a Brexit elkerülhetetlen velejárója lesz. Vannak, akik London teljes függetlenedéséről beszélnek. Az USA-ban Kalifornia  állam függetlenedése az ország többi részétől (Calexit) Trump választási győzelme óta téma.

Míg a jobboldali populisták célja a globalizáció visszafordítása a tradicionális nacionalizmus nevében; addig ezek az újfajta függetlenedési mozgalmak éppen az ellenkezőjét célozzák: meg akarnak szabadulni a történelmi értelemben vett identitásuktól, hogy globális kapcsolatokat építhessenek ki.

A geopolitikai trendek szembetűnő hasonlóságot mutatnak az általam tanulmányozott zenei szubkultúrákkal. Egy bizonyos zenei irányzat – például a goth zene – kedvelői általában úgy érzik, több bennük a közös az adott szubkultúra többi rajongójával – még ha azok több ezer mérföldnyi távolságra is élnek – mint azokkal, akikkel földrajzi értelemben vett közösséget alkotnak.

Ugyanebben a szellemben az internacionalizmus is egy szubkulturális identitássá vált. Egy brit szociáldemokrata valószínűleg több közös pontot talál egy francia vagy német szociáldemokratával, mint a nacionalista szomszédjával. Erről szólna az egyéni európai állampolgárság lehetősége is, illetve erről szól a brit állampolgárok kétségbeesett próbálkozása EU-s útlevél szerzésére. A Brexit-szavazás másnapján Írországban kétszer annyi útlevélkérelmet nyújtottak be; Trump megválasztása után a kanadai bevándorlási hivatal honlapja összeomlott a túlterheltségtől.

A világvége után

Miután Trump megválasztása véglegessé vált, Florian Philippot, Le Pen Nemzeti Frontjának alelnöke ezt írta ki a Twitterre: “Az ő világuk összedől. A miénk most épül.”

Ez egyelőre igaz a fennálló kormányhatalmi struktúrákra, a fizikai világra. De az internacionalizmus ideológiai szférája érintetlen maradt. Képzeljünk el egy világot, még a mi életünkben, amiben Kalifornia, Skócia, Katalónia, London és Berlin lakói egyazon állampolgársággal rendelkeznek és szabadon mozoghatnak; viszont ha Floridába vagy Plymouth-be akarnak látogatni, vízumra van szükségük. Nem is olyan régen ez az elképzelés teljesen abszurd lett volna, de azóta már tanúi voltunk az elképzelhetetlennek. Tényleg annyira valóságtól elrugaszkodott gondolat egy ideológiai alapú nemzetiségek által átformált világtérkép?

Megjelent: 2017. január 6.

Eredeti cikk



Kategóriák:Európa, Közigazgatás, Kultúra, Politika

Címkék:, , , ,