Üzleti tippek egy menekülttáborból

biznisz-tippekillusztráció: Vass Szabolcs

Richard Davies – 1843 (London)

A jordániai Zaatari menekülttáborban több Szíriából érkezett menekült indított magánvállalkozást. Remek üzleti érzékük előtt bármelyik gazdasági tanácsadó megemelné a kalapját.

Nem egyszerű dolog bejutni egy szír menekülttáborba Jordániában. Nyomtatványokat kell kitölteni, kérvényeket fogalmazni, útlevelet szkennelni. Aztán várni, amíg a hatóságok egyszer csak engedélyezik a belépést egy meghatározott időintervallumban. Tehát, amint a lámpa zöldre vált, az ember abbahagyja, amit éppen csinált, és útnak indul.

A várakozás hosszú ideje alatt a lehető legalaposabban felkészültem a látogatásra: egész készletet szedtem össze olyan dolgokból, amiket rendes körülmények között otthon hagynék – póttelefonok, feltöltős sim-kártya (angol és jordániai), rengeteg elem és csatlakozó. De mintegy tíz perccel azután, hogy megérkeztem a táborba, rájöttem, hogy mindez nem csak felesleges volt, de magam ellen cselekedtem. A táborban ugyanis virágzik a kereskedelem, mindent meg lehet venni, amire az embernek szüksége van, sőt, bevásárlókörútra indulni a lehető legjobb módja a tábori élet feltérképezésének.

Zaatari egy poros mezőgazdasági területen fekszik a sivatag szélén, az észak-jordániai Mafraq várostól nem messze. 2012 júliusában nyitották meg, és hamar megtelt bombázások elől menekülő darai családokkal, mely város körülbelül egy napi járóföldre található. Mindössze kilenc hónap alatt 200 000 főre duzzadt a lakossága, és ez a világ leggyorsabban növekedő, egyben legnagyobb menekülttáborává tette. (A kenyai Dadaab-ban 400 000-en élnek ugyan, de az egy öt táborból álló komplexum, ami 20 év alatt alakult ki.)

Egyre több vállalkozás indult: mire a tábor két éves lett, több, mint 1400 cégnek adott otthont. És a folyamat azóta sem lassult le. Henteseket és pékeket faggattam arról, hogy mitől lesz sikeres egy üzlet.

Az első üzleti tippük ismerősen cseng: a helyszínválasztás életbevágóan fontos. Bárki, aki Zataari-ba érkezik, egy úton halad át, amit az UNHCR “Market Street 1”-nek, mindenki más viszont Champs-Elyséesnek hív.  A segélyszervezetek bázisai mind a közelben vannak (az út onnan kapta a nevét, hogy egy francia kórháztól indul), ami vegyes ügyfélkört eredményez: a frissen érkezett menekültektől az éppen nem dolgozó civil segítőkig. Egy sor termék és szolgáltatás között válogathatnak: korrekt kávé, hajvágás, esküvői ruha, finom falafeles szendvics, vagy csirkés shawarma.

Mohammed Jendi Zaatari legnagyobb üzletének, egy ruházati boltnak a tulajdonosa. Az ő legfontosabb tanácsa, hogy fektessünk kellő energiát az ügyfelek megismerésébe. Arra, ahogyan ezt ő oldotta meg, bármelyik gazdasági tanácsadó csak bólogatna: egyesével kérdezte ki barátait és szomszédait arról, hogy mire van szükségük, illetve mit szeretnének. Kezdetekben, amikor a körülmények kétségbeejtőek voltak, csak meleg téli ruhákra volt szükségük. Ahogyan a körülmények lassan javulni kezdtek, a menekültek egyre inkább vágytak az egyéni kinézetre. Úgyhogy Jendi mindenféle színű melegítőnadrágot, dzsekit, és különböző szabású farmernadrágokat kínál. A nők kendők nagy választékából, kézitáskákból és magas sarkú cipőkből válogathatnak.

Qaseem al-Aeash kerékpárüzletének sikere szintén az egyéniség kifejezése iránti vágynak tudható be. Zaatariban nincsenek autók, de tele van biciklivel, köztük Hollandia adományával, 500 darab strapabíró modellel. A holland biciklikkel az a probléma, hogy mind egyformák. Tanulmányok bizonyítják, hogy az egyéniség és az önmeghatározás elvesztése a nyugtalanság és a szorongás egyik fő oka a menekültek körében. Az adománybiciklik népszerűek, és az áruk akár 200 dollárra rúghat eladás esetén, viszont unalmasak: ugyanaz a forma, egyen fekete- vagy sötétkék szín.

Aeash segít az embereknek kicsinosítani, személyesebbé tenni a biciklijüket: élénk festékkel fújja be őket, csengőt vagy csíkos markolatot szerel fel rájuk. A saját bringája is igazi szépség. Motorbicikli-külsőt kapott: élénk sárga színű, oldalt piros csíkokkal és reflektorokkal, oldalán dupla kipufogóval, sebességmérővel. Teszek egy megjegyzést a nagy “VIP”-feliratra, amit a járgány hátuljára ragasztott. “Még jó” – mondja Qaseem. – “Üzletember vagyok”. Később többen említést tesznek a Zataari “Rolls-Royce”-ról is. Tulajdonosa a személyre szabás királya, Youssef al-Masri. Az ő kerékpárja valóban négykerekű: arany-piros műbőr üléssel, visszapillantó tükrökkel és sebességváltóval, amit még rükvercbe is lehet tenni (kép).

Hogy idáig eljussanak, ezeknek a vállalkozóknak mind alkalmazkodniuk kellett a megváltozott körülményekhez. Jendi Szíriában egy kis élelmiszerboltot vezetett, így a ruhákról ugyan nem, de a kiskereskedelemről tudott egyet s mást. Az autószerelő Qaseem egy autók nélküli táborban találta magát. Először villanyszerelőként próbálkozott, ő szerelte be illetve javította a világítást az emberek otthonaiban, majd átnyergelt a kerékpárokra. Tarek Darra is szakmát váltott: Szíriában formatervezőként dolgozott, most asztalos, ő vezeti a tábor számos műhelyeinek egyikét.

Tarek nem boldog a karrierváltástól, az asztalosszakma nehézségeiről beszél. A probléma elmondása szerint a tartósság. A menekültek élete nehéz, vigyáznak a dolgaikra, hogy minél tovább kitartsanak. Ha egyszer már megvannak az ágyaik, a polcaik, a faliszekrényeik, többé nincs szükségük Tarek szolgáltatásaira. Ezért kell olyan üzletet nyitni, ahova állandóan visszatérnek az emberek, mondja. Jendi egyetért vele: folyamatosan frissítenie kell a választékot, hogy a keresletet fenn tudja tartani. Aesh beszélgetésünk közben is dolgozik, egy dinamót javít éppen. Ez a kerékpárbiznisz szépsége: ha egyszer eladott valakinek egy biciklit, akkor számíthat rá, hogy vissza fog térni hozzá a karbantartási munkákkal.

Zaatari vállalkozói odafigyelnek a költségekre. Bizonyos szempontokból itt kivételes helyzetben vannak: az áramot gyakran az UNHCR-től veszik, és a táborban nem kell adót fizetni. De léteznek egyéb stratégiák is. Hasan al-Arsi pék sikerének titka a méretgazdaságosságban rejlik. Sütödéjében hatalmas mennyiségben készít péksüteményeket, köztük a kunáfa nevű, fészekre emlékeztető, magvakkal töltött süteményt. A nagy mennyiségben történő előállítás segít alacsonyan tartani a költségeket, az alkalmazottai pedig a péksüteményeket tálcákon viszik a tábor területén lévő négy eladási pontra. Az otthon ízére akkora a kereslet, hogy hamarosan egy ötödik eladási pontot fog nyitni.

Hamid Harriri édességboltja főleg olcsó utánzatokat árul, például Chiko csokoládés éclairt, ami a Cadbury’s hasonló nevű termékének imitációja. A leginkább nagyrabecsült portékája viszont a cukorral bevont mandula, a mlabbasz, amit Szíriából importál. Harriri magyarázata szerint ez híres damaszkuszi finomság, amit az emberek ünnepekkor adnak ajándékba.

A honvágy tehát üzleti lehetőséget, de egyben kockázatot is jelent. A háború központja a Darától kb. 500 km-re északra fekvő Aleppóba tevődött át, és a Zataariban élő szíriaiak egy része úgy hallotta, az otthonuk most már biztonságos. Megindultak tehát hazafelé, a tábor lakossága csökken. Ez jó hír azoknak, akik újra szándékozzák építeni lerombolt otthonaikat. Egy terjeszkedő pékség szempontjából azonban aggodalomra adhat okot.

Megjelent: 2016. december 8.

Eredeti cikk



Kategóriák:Üzleti, Gazdaság, Közel-Kelet

Címkék:, , ,