Lawrence Lessig: Az internetnek köszönhető szegmentálódás végzetes a demokráciára nézve

ay-internetIllusztráció: Vass Szabolcs

Catherine Petillon – France Culture (Párizs)

A harvardi jogászprofesszor és internetfilozófus szerint égető szükség van a párbeszédnek helyet adó közösségi terek újraépítésére.

Lawrence Lessig aggodalommal figyeli, ahogy ez a fantasztikus eszköz, ami az internet, válságba sodorja a demokráciát. A harvardi jogászprofesszor és elismert alkotmányjogász az első internetfilozófusok egyike. A 90-es évektől fogva elmélkedik az internet és a demokrácia kapcsolatáról. Ő a Creative Commons (kreatív közjavak) atyja, melynek célja az online mindenki számára elérhetővé tett művek számának növelése. A 2000-ben kiadott Code and Other Laws of Cyberspace (Kód és a kibertér egyéb törvényei) c. műve a digitális irodalom klasszikusává vált. Azt magyarázza el benne, hogy a társadalom digitalizációjával a programozás lépett a törvényalkotás helyébe. 16 évvel később az algoritmusok már mindenhol jelen vannak az életünkben.

Lawrence Lessig, aki egy időben még az elnöki székért is indulni szándékozott a Demokrata Párt színeiben, nyugtalanul szemléli Trump megválasztását, illetve az azt lehetővé tévő folyamatot. December elején találkoztunk vele a Libération napilappal együtt, a Nyílt Kormányzati Együttműködés nevű szervezet nemzetközi csúcstalálkozóján, ahol a Szenátus meghívottjaként szerepelt.

Azt mondja, egyre nehezebb egy közös narratíva alapján kormányozni. Pedig a kezdetekben az internet ideálja pont az volt, hogy az emberek többet beszélgethessenek egymással, és jobban megértsék egymást. Mi csúszott félre?

Nem voltunk tisztában vele, hogy az internet ilyen gyökeresen megváltoztatja majd a közösségek természetét is, valamint az információhoz való hozzáférés és az információ megemésztésének módját. A közös platformokról (mint például a televízió) áttértünk az egyre széttagoltabb platformokra. Az algoritmusok, amik a Facebook-hoz hasonló platformokon információval látják el az embert, egyre inkább egy olyan világot teremtenek, amelyben mindenki a saját információbuborékában él. Csakhogy egy ilyen világban még egy közös érdek által vezérelt politikai akció is szinte lehetetlenné válik. Nem tudjuk, hogyan hozzunk létre olyan teret, amelyben az emberek egy közös keretre és a tények közös ismeretére alapozva vitatkozhatnak egy politikai kérdésről. Az internet az algoritmusok és a hálózat felépítéséből adódóan a polarizációt és a közös problémák meg nem értését táplálja. Emiatt minden okunk megvan az aggodalomra.

Mik a polarizáció következményei?

Azelőtt egy fizikai világban éltünk, ahol az utcán sétálva másfajta emberekkel is szembesültünk, illetve olyan gondolatokkal, amiket elutasítunk. A kibertérben egyre könnyebbé válik szegmentálni az embereket, vagyis bedobozolni őket a saját univerzumukba. Pedig az ellentétes eszmékkel való konfrontáció a demokrácia lelke. Ha az embereket hagyjuk egy olyan világban élni, ahol csak azt hallják, amit hallani akarnak, azzal a demokratikus elkötelezettség alapját romboljuk le. Ez valódi katasztrófa. És nem tudjuk, hogyan oldjuk meg ezt a problémát. Mivel példátlan, semmilyen jogi elvre vagy egyértelmű precedensre nem támaszkodhatunk a megoldás keresése közben.

A közösségi hálóknak mekkora ebben a felelőssége?

A Facebook szabályzata például tiltja a gyűlöletkeltő vagy terrorizmusra buzdító üzenetek közzétételét. Ebben, mint ahogy a pedofil tartalmakat illetően is, egyfajta cenzorként lép fel. Ezzel az igazi probléma az, hogy mindezt magánvállalatként teszi. Ha a Facebook valamit nem akar publikálni, akkor csak annyit mond: “Ez a mi magánplatformunk.” De több millió felhasználó esetében magánplatformról beszélni meglehetősen őrülten hangzik. Ezen kell elgondolkodnunk: hogyan teremtsünk közös sztenderdeket és értékeket egy olyan világ irányítására, ami a magánvállalatok kezében van.

Ezzel szemben mik a demokrácia eszközei? Mi a haladás iránya a kormányok számára?

Mostanra számos uralomnak vagyunk alattvalói: nem csak az államnak és a föderális kormányoknak, hanem a Facebooknak, a Google-nek, a Twitternek, a Microsoftnak is. Komolyan el kellene gondolkodnunk tehát azon, hogy milyen közös értékeket vesztünk el azáltal, hogy a kibertér feletti ellenőrzést átengedjük a magánvállalatoknak. Ezzel szemben a demokráciának vajmi kevés eszköz áll a rendelkezésére.

A Legfelsőbb Bíróság jól ismeri az egyetlen vállalat által létrehozott iparvárosok példáját. Tegyük fel: ön bányatulajdonos, és szüksége van arra, hogy a bányászok az ön városában dolgozzanak. A szóban forgó városban minden az ön tulajdona: a házak, a boltok, az utcák, az áram… Tehát, odahívja az embereket, szállást ad nekik bérbe, ételt ad el nekik, megmondja nekik, hogy mit tehetnek: a szabályzat szerint például nem kritizálhatják a vállalatot, vagy tömörülhetnek szakszervezetekbe. Az ilyen iparvárosok ügyében a következő kérdésben kellett döntést hoznia a bíróságnak: vannak-e olyan értékek az első alkotmánymódosításban – ami a szólásszabadságról szól – amik felülírják a magántulajdont. Bebizonyosodott, hogy vannak ugyan, de nincs belőlük túl sok.

Manapság egyáltalán nem érezzük úgy, hogy az alkotmányos értékeknek beleszólása lehet a kibertér fejlődésébe.

A digitális kultúra milyen mértékben van jelen a politikában?

Az USA-ban vannak programozókból lett ügyvédek. Ha velük beszélgetünk el arról, hogy mit lehet tenni a magánszféra védelme, illetve a biztonság érdekében, akkor ők úgy tudnak véleményt mondani, hogy azzal is tisztában vannak, milyen digitális architektúra szükségeltetik hozzá. Ez egy gyümölcsöző és intelligens párbeszéd. De a leggyakoribb esetben, ha ugyanerről a korosztályombéliekkel vagy idősebbekkel próbál beszélni, azt sem tudják, miről beszél. Pedig ha egy törvényhozó azt mondaná hogy “halvány dunsztom nincs az Alkotmányról”, vagy azt, hogy “nem ismerem a történetét és a szabályait”, akkor ezzel máris diszkvalifikálná magát a többiek szemében. Ugyanez kellene, hogy legyen a reakciónk a technológia által felkínált választások értelmezésének esetében is. A legfiatalabbak egyre inkább ebbe az irányba mozdítanák el a dolgokat, de attól tartok, túl gyorsan zajlanak az események ahhoz, hogy számottevő hatásuk legyen.

Néhány hónapja Izlandon telepedett le. Ez az ország nemrég az alkotmányozásnak egy újfajta módjával kísérletezett. Mi az, ami ön szerint érdekes az ottani politikai folyamatokban?

Az izlandiak a 2008-as pénzügyi válságra egy hihetetlen projekt elindításával válaszoltak: egy crowdsourcing-ra épülő (vagyis maguk az állampolgárok által kidolgozott) új alkotmánnyal. Az első etapban kisorsoltak ezer embert, akik azon dolgoztak, hogy mik legyenek a szöveg alapvető értékei. Ezután 25 megválasztott tanácstag négy hónapot töltött az alkotmány megírásával. Ez körülbelül ugyanannyi idő, mint amennyi az amerikaiaknak kellett az alkotmányuk megírásához, de a különbség itt az volt, hogy a tervezetet minden héten kiposztolták a Facebookra. Izlandról és az egész világról érkeztek hozzászólások. Ez a dinamika végül egy igen szép alkotmányt eredményezett, amit a lakosság kétharmada jóváhagyott.

Az én nézőpontomból ebben minden benne van, amire egy polgári demokráciának szüksége van: a lakosság egy reprezentatív mintája, akik felvetik a megvitatandó információkat; szakértők, akik segítenek a komoly munka véghezvitelében, és akik nem “belső emberek”. Volt ezenkívül egy nagyon érdekes szabály is: minden döntést konszenzus alapján kellett meghozni, szavazás nélkül. Tehát nem volt elegendő egymással szemben álló táborokat létrehozni: együtt kellett dolgozni az emberekkel, elérni a megértést, a kompromisszumokat. A szöveget nagy többséggel fogadták el – nem úgy, mint a Brexitet, ahol 52% elég volt ahhoz, hogy Nagy-Britanniát a szakadékba taszítsa. Engem az érdekel, hogy hogyan tudnánk ezt a fajta folyamatot reprodukálni a világ többi demokráciájában.

Hogyan?

Először is, alázatosnak kell maradni annak felmérésében, hogy mire lehet mindezt kiterjeszteni. Nem arról van szó, hogy minden egyes kormányzati döntést így kell meghozni, csak bizonyosakat: azokat, amelyekről azt gondoljuk, hogy a kormány egyedül nem hozhatja meg. Amerikában hatalmas problémát jelent a képviseleti demokrácia súlyos korruptsága, amit a Kongresszus nem fog helyrehozni. De nem is akarnám, hogy a Kongresszus hozza helyre, mert nem tudna olyan megoldást javasolni, ami nem termelné újra a problémát. Ha Izlandnak sikerült a parlamentjével elfogadtatni a crowdsource-olt Alkotmányt – ami egyébként még nem történt meg – akkor ez a történet követendő példává válhat a többiek számára. Nagyon szeretném, ha az Izlandon történteken ezen kérdés mentén gondolkodnánk tovább: hogyan lehetne a demokráciát újra valóban képviseletivé tenni?

Ezek szerint mégis van miben reménykedni? Mert amúgy meglehetősen pesszimistán nyilatkozik…

Még mindig mély válságban vagyunk. Nem fogom feladni, van miért harcolni. De ez egy ijesztő történelmi pillanat, mind az Egyesült Államoknak, mind a világ többi részének. Tényleg azt gondolom, hogy léteznek struktúrák, melyek hatékonyabb demokráciát eredményeznek; a kérdés tehát nem az, hogy ki tudjuk-e őket találni, hanem az, hogy el tudunk-e képzelni egy olyan utat, melynek központi kérdése a demokrácia. Az autoritarizmus ellen az egyetlen hatékony fegyver a valódi képviseleti demokrácia megteremtése és gyakorlása. Ez ma a tét, de a sikerben nem vagyok biztos.

Megjelent: 2016. december 22.

Eredeti cikk



Kategóriák:Közigazgatás, Politika, Vezetés

Címkék:, , , , ,