A tunéziai fiatalok nem hisznek az országukban

tunezia-kozony-1illusztráció: máshol.net

Sofiane Zribi – Leaders (Tunisz)

Hogy lehet, hogy a mai tunéziai fiatalok ennyire passzívak, apatikusak, depressziósak, hovatovább, teljesen érdektelenek az iránt, ami az országukban történik?

A vészcsengő már a választások másnapján megszólalt, a fiatalok nevetségesen alacsony részvételi aránya láttán. Ők ezt a napot inkább a kávézókban töltötték, nem pedig az urnák előtti sorban állással.

A tunéziai pártok többnyire sikertelenül igyekeznek meggyőzni a fiatalokat, hogy vegyenek részt a politikai életben; az ifjúsági szervezetekhez, mint például a Tunéziai Cserkészek, az iskolaszövetségek, stb. is alig csatlakozik valaki. Ugyanez a jelenség tapasztalható a civil szervezetek szintjén is.

Úgy tűnik, hogy társadalmi helyzettől és iskolázottságtól függetlenül a tunéziai fiatalok kiábrándultak az országukból. Nem kívánják életüket a hazájukban folytatni. Nem a hazaszeretet vagy a nemzeti hovatartozás érzésének elvesztéséről van szó: szeretik az országukat, megvédeni is készek. De már nincsenek illúzióik. Az országuk már nem inspirálja őket, nem adja meg nekik a hitet, hogy itt érdemes a jövőbe fektetni. Biztos, hogy a színvonaltalan oktatás, az átgondolatlan programok is tehetnek erről. Mint ahogy az is, hogy az éveken át tartó diktatúra és a demagógia sikeresen elszakította azt a varázslatos fonalat, ami a gyermeket a szülőföldjéhez köti. A cél: elmenni innen. Nem csak a tehetősebb országok irányába. Sajnálatos módon sok fiatal választása esett Szíriára, Irakra, vagy Líbiára, hogy ott dzsihádista csoportokhoz csatlakozzanak.

A hívószó erős, és sokan engedelmeskednek neki. Mi pedig nem tudjuk, mivel magyarázzuk, hogyan akadályozzuk meg. Andrea Rea és Maryse Triper szociológusok egy 2008-as tanulmányban gazdasági és társadalmi (siker, felemelkedés, helykeresés) motivációkkal magyarázták, hogy miért vált az elmenetel afrikai fiatalok milliói számára létszükségletté, akár életük kockára tételével is.

Tegnap, mikor elsétáltam az Afrika hotel előtt, ahol éppen kanadai egyetemi börzét tartottak, egy másik magyarázat is eszembe jutott. Rengeteg fiatal gyűlt össze, hogy tájékozódjanak a kanadai továbbtanulás lehetőségeiről. Megkérdeztem egy fiatal lányt, miért akar Kanadában továbbtanulni, amikor itt Tunéziában is rengeteg egyetem közül választhat. Azt válaszolta: “El akarok menni, mert elegem van, elegem van a mocsokból, a színvonaltalan oktatásból; abból, hogy nem tisztelik a nőket, a rossz életszínvonalból, el akarok menni, mert tudom, hogy ott olyan diplomát tudok szerezni, amivel akár már másnap munkát találok. Azzal, hogy elhagyom Tunéziát, elhagyok mindent, amit utálok benne. Úgy érzem, itt megfulladok!” Mások is csatlakoztak hozzá, mindannyian bőszen ismételgetve, hogy itt megfulladnak, és hogy mindenképpen el kell menniük innen.

Elhagyni az országot és szakítani a családdal új jelenségnek számít. A 60-as, 70-es és 80-as években ugyan tunéziaiak egész generációi mentek ki Franciaországba vagy máshová tanulni, de legtöbbjük visszatért a szülőföldjére dolgozni és letelepedni. A 90-es évek óta viszont a kivándorlók nagy többsége nem jön vissza. Miért? Nem kizárólag gazdasági okokkal magyarázható jelenségről van szó. Az elvágyódó fiatalok közül sokan jómódú családból származnak.

Valójában a tunéziai fiatalok nagy része egyfajta depresszióban szenved. Nem abban a fajta depresszióban, amit a pszichiáterek kezelnek, hanem annak egy alattomosabb formájában, ami döntésképtelenné és kiábrándulttá teszi őket, a lelket nem szomorúsággal, hanem közönnyel tölti meg, miközben az egyetlen örömforrás az önmegvalósítás helyett a magamutogatás marad. Freud úgy mondaná, hogy az egyén a kasztráció elfogadása miatti szorongás, illetve a kasztráció visszautasítása által kiváltott erőszak között egyensúlyozik. Az egyetlen kiút: elmenni. Messze. Bárhová. Oda, ahol nem kell szembesülnie azokkal az elemekkel, amik a kétségbeesését okozzák. Az iskolákkal, amikben már nem folyik érdemi oktatás, a mocskos, ronda utcákkal, ahol az erőszakos nyelvezet és a tahóság az úr, a működésképtelen bürokratizmussal, amivel szembeszállni végtelen bátorságot igényel, és azon helyszínek feltűnő hiányával, ahol a fiatalok egyszerűen jól érezhetik magukat és fejlődhetnek, nem pedig maffiabandák vagy az extremista csoportok próbálják rájuk erőltetni saját törvényeiket.

A szexualitás is probléma. A házasságkötés átlagéletkora a harminchoz közelít, a hatalmas társadalmi nyomás miatt pedig kevés fiatalnak van lehetősége szexuális kapcsolatot létesíteni. Az egyetlen lehetséges szublimáció a képernyő előtti önkielégítés, a drogok, vagy a vallás.

Mindezek mellett az ország elhagyása messze a legnépszerűbb menekülési mód ebből a falak nélküli börtönből, amivé az országuk lett. Addig is a kávézókban vezetik le a feszültséget.

Elég végigsétálni a tunéziai városok utcáin, hogy szembesüljünk a jelenséggel: mindenhol kávézók (az elegánsabb negyedekben teaszalonnak nevezik őket), telis-tele fiatalokkal és kevésbé fiatalokkal, akik itt töltik nappalaik és éjszakáik nagy részét: dohányoznak, beszélgetnek, flörtölnek. Könyvet vagy újságot alig olvas valaki. Egyesek a telefonjaikba vagy a tabletjeikbe merülve múlatják az időt, mások kártyáznak, de a legtöbben beszélgetnek: megváltják a világot.

A helyszín és az öltözködés alapján jól be lehet lőni, kivel van dolgunk: az importált luxusholmikban mutatkozó jómódú burzsoáktól a többé-kevésbé rendezett szakállat és szélfútta frizurát viselő, lelkes baloldaliakig. A nagyvárosi kávézók közönsége között sok a diplomás, ugyanakkor nagyon kevesen beszélnek jól idegen nyelven, vagy képesek bármit csinálni a két kezükkel. Még kevesebben rendelkeznek bárminemű munkatapasztalattal: ha igen, többnyire azt is csak pár hét alatt szerezték egy call-centerben. Szinte mindannyiukat a szüleik tartják el. Arra várnak, hogy a kormány tegyen értük valamit, hogy a dolgok elmozduljanak valamilyen irányba, de a várakozáson kívül nem tesznek semmit. Az idő a terük egyik dimenziójává vált: hagyják, hadd teljen, szépen lassan – van, aki közben azért elszív egy-egy jointot, amit a sarki dealertől vásárolt, aki mindannyiukat jól ismeri. Mindegyik kávézónak megvan a maga törzsközönsége, mindegyik egy külön kis világ. Ez a gazdagoké, az az üzletembereké, amaz pedig a tanulóké. A legszegényebbeknek is megvan a saját terük. Nincs keveredés. A nők jelenléte a teaszalonokban és az elegánsabb kávézókban számottevő. De amint elhagyjuk a városközpontot, a szerényebb külvárosokban a kávéházak közönsége kizárólag férfiakból áll. A nagy-Tunisz lakónegyedeire jellemző szegregáció ugyanúgy érzékelhető ezeken a helyeken is, ahová pedig elvileg bárki beléphet. Estefelé páran továbbállnak, és az alkoholt is felszolgáló bárok felé veszi az útjukat, de a nagy többség marad a koffeinnél.

A vidéki kávézókban nagyobb a keveredés. Itt viszont egyáltalán nincsenek nők: kizárólag férfiak, minden kor- és társadalmi osztályból. Néhányan üzletelnek, tárgyalásokat folytatnak, de a legtöbben beszélgetve múlatják az időt: dohányoznak, megvitatják az időjárást, a munkát, a jövőt, az országot.

Hogyan lépjünk tovább ebből a depresszív állapotból, ami az apátia, a menekülés, néha egyenesen az öngyilkosság felé vezet? Hogyan érhetjük el, hogy ezek a fiatalok megtalálják magukban az ambíciót arra, hogy a saját országukat építsék? Hogyan törjünk ki ebből az ördögi körből, ami minden évben megfosztja Tunéziát a legjobbaktól, akik tehetségüket más országokban kamatoztatják? Röviden, hogyan változtathatjuk meg a tunéziai társadalmi tapasztalatot?

Annyi bizonyos, hogy Burgiba óta egyetlen vezető, egyetlen politikus, egyetlen párt sem foglalkozott komolyan a kérdéssel. Tunézia beteg, és csak reménykedhetünk abban, hogy azok, akik ma arra vállalkoznak, hogy meggyógyítják, tisztában vannak a pontos diagnózissal.

A szerző pszichiáter.

Megjelent: 2016. november 28.

Eredeti cikk



Kategóriák:Afrika, Életmód, Kultúra, Oktatás, Társaság

Címkék:, ,